Pendulum kiemelt kép

Nevezzünk el zsákutcát Horthyról

Pendulumblog
· 2013. január 17. 07:49
Divatba jött a két világháború közötti rendszer. Menő lett kormányprogramokat vagy utcákat, tereket elnevezni a Horthy-korszak vezéralakjairól, a másik oldalon pedig tiltakozó petíciókat indítani ellenük. A kultusz ellenkultuszt gerjeszt, Gyömrőn még népszavazást is tartottak a Horthy közpark ügyében. Szerintem ha parkot nem is, de utcát nem lenne hülyeség elnevezni a volt kormányzóról – csak először bizonyosodjunk meg arról, hogy ez az utca mindenképpen zsákutca legyen. A két világháború közötti rendszer ugyanis, bár nem volt fasizmus, mégsem alkalmas arra, hogy megalapozza a 21. századi jobboldali demokraták identitását. Sokkal inkább egy olyan zsákutcás fejlődési útról van szó, ami ma már nem járható, viszont a megújulást segítő tanulságokat tartogat.

Bár a baloldalon sokan még mindig fasizmusként emlegetik a Horthy-rendszert, valójában ezt az Andics Erzsébet nevével fémjelzett, a Rákosi-korszakban hivatalosnak számító nézetet a történetírás már a 80-as években revideálta. A mainstream történettudomány ma úgy tekint a Horthy-rendszerre, mint egyfajta tekintélyelvű rezsimre, amely ötvözte a parlamentáris demokrácia és a diktatúra elemeit. Ez semmiképpen nem szolgálja a Horthy-korszak erkölcsi rehabilitálását – csupán tárgyszerű megértését. A történettudomány a megértésnél megáll, hiába várjuk a történészektől, hogy mondják meg a tutit és alkossanak sommás ítéletet egy korszakról, vagy annak szereplőiről (lásd például a Romsics Ignácra helyezett politikai nyomást, hogy ugyan mondja már meg, hogy lehet-e Horthy-ról teret elnevezni Gyömrőn). A politikai ítéleteket nem a történészeknek, hanem a gondolkodó polgároknak - többek között a bloggereknek - kell megalkotniuk, miután mérlegre tették és értelmezték a történészek által eléjük tárt bizonyítékokat.

Lusitania és Titanic


A Horthy-rendszer értelmezési horizontjának két markáns pólusát figyelhetjük meg a történészek és a publicisták körében. Mindkét értelmezés archimédészi pontja a második világháborús katasztrófa, és azon belül is különösen a holokauszt népirtása – az ehhez való viszonyulás a Horthy-rendszerről folytatott viták lényegi eleme. Az egyik modell szerint a két világháború közötti időszakra jellemző sajátos nemzeti-konzervatív fejlődési pályát a 30-as évek végén a náci birodalom politikai nyomása eltérítette, így a holokauszt népirtása és a második világháborús katasztrófa egyfajta deus ex machina behatás eredménye, nem pedig a szerves folytatása, következménye a rendszer fejlődésének. A másik véglet szerint a Horthy-rendszerbe kezdetektől bele volt kódolva a népirtás, az egész időszak fejlődési kényszerpályájának szükségszerű végkifejlete volt a háború és a holokauszt. Az egyik modell szerint a két világháború közötti ország a Lusitania gőzhajóhoz hasonlított, amely ártatlanul és békésen haladt célja felé, míg 1915-ben egy német tengeralattjáró alattomosan megtorpedózta és elsüllyesztette. A másik modell szerint Horthy admirális sokkal inkább egy olyan Titanic kapitánya volt, amely a felelőtlen kormányzás miatt már a kezdetektől jéghegynek ütközött és léket kapott, de agóniája még sokáig elhúzódott.

Sokan vitatják, hogy mennyit tudott Horthy a zsidókra váró sorsról, vagy hogy mennyire volt aktív szereplője, esetleg passzív szemlélője a hazai zsidóság jogfosztásának és lemészárlásának, illetve a 2. magyar hadsereg pusztulásának. Én a Horthy-rendszer megítélését nem attól teszem függővé, hogy milyen szerepet játszott a kormányzó a második világháborús katasztrófában. Azt gondolom, hogy ha a holokausztra nem került volna sor, Horthy öröksége akkor sem lenne vállalható.

A Horthy-rendszer antidemokratikus jellege (cenzusos választójog, nyílt szavazás vidéken, a végrehajtó hatalom túlsúlya, a sajtószabadság hiánya, a kormányzó törvényen felüli jogállása stb.) önmagában persze nem volt egyedülálló a kor Európájában. A választójoggal rendelkezők aránya például még Franciaországban sem volt magasabb ugyanebben a korszakban. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a rendszer visszalépést jelentett az 1918-ban kivívott szabadságjogokhoz képest, és a fehérterror segítségével hozták létre. Másodszor, a többi európai országgal ellentétben már kezdetektől megbontotta a polgári jogegyenlőség eszméjét (numerus clausus). Harmadszor pedig a kirívóan nagy szociális egyenlőtlenség, különösen a földkérdés rendezetlensége, végig időzített bombaként ketyegett.

Fehérterror

Bár a fehérterror áldozatainak pontos számát csak becsülhetjük, az kétségtelen, hogy több száz embert öltek meg statáriális úton,
pusztán politikai nézeteik vagy származásuk alapján
. Még többet deportáltak a zalaegerszegi vagy hajmáskéri lágerekbe, nem beszélve a külföldre távozottakról (rengeteg kiváló koponya hagyta el az országot ekkor) és a b-listázottakról. Nincs bizonyíték arra, hogy a politikai gyilkosságokra, brutális kínzásrokra a kormányzó adott volna közvetlen utasítást – azonban azokra az ő hallgatólagos beleegyezésével került sor, az elkövetők pedig gyakran kormányzói amnesztiában részesültek. Maga a kormányzó nyilvánosan is hangoztatta azt a nézetét, hogy a fehérterror szükséges volt az ország konszolidálásához – holott az általa vezetett Nemzeti Hadsereg semmiféle fegyveres ellenállással nem találkozott azokon a területeken, amelyeket az idegen hódítók nyomában megszállt.

A mai magyar jobboldal számára fontos legitimációs igazodási pont az 56-os forradalom és az antikommunizmus. A jelenkor demokratikus jobboldala nem merítheti egyszerre saját identitását a demokráciáért folytatott 1956-os forradalomból és a mélyen antidemokratikus, ellenforradalmi Horthy-rendszerből. Horthy politikai rendszere már éppúgy kezdettől a terrorra épült, mint a Kádár-rendszer, és éppúgy ellenforradalmi rezsim volt, mint amaz – ráadásul bevállaltan volt az, legitimációját a forradalmakra adott reakcióból merítette. Amennyiben azt állítjuk, hogy a vállaltan ellenforradalmi Horthy-rendszer kultusza és az 56-os forradalom öröksége vígan megfér egymás mellett, akkor paradox módon a Kádár-rendszer propagandájához közelítünk, amely az 56-os forradalmat megpróbálta horthysta restaurációnak és ellenforradalomnak hazudni. Horthyék egyik első dolga volt felszámolni azokat a szabadságjogokat, amelyek 56’ fő vívmányai közé tartoztak. A független és demokratikus Magyarország számára, amely az 1956-os forradalom örökösének tekinti magát, csakis zsákutcát jelenthet a két világháború közötti ellenforradalmi rendszer.

Numerus Clausus: Pandóra szelencéje

A felvehető egyetemisták arányát származási és egyéb alapon szabályozó 1920-as numerus clausus törvény kapcsán egyes történészek arról beszélnek, hogy ez a törvény nem illeszkedik szervesen a későbbi zsidótörvények sorába – ezektől alapvetően eltért, és egyébként sem hajtották végre különösebben szigorúan. Valójában Kovács M. Mária
kutatásai
bebizonyították, hogy a törvényt a legtöbb egyetemen szigorúan végrehajtották, még az 1928-as enyhítés után is. Jóval fontosabb azonban a kiszorított zsidó egyetemistákkal kapcsolatos számháborúnál az a lék, amit ez a törvény a jogállamon ütött. Európában először definiálta a zsidóságot “fajként”, azaz etnikai csoportként, ezáltal felnyitotta Pandóra szelencéjét, megindította a politikai disszimiláció programját és véget vetett a jogegyenlőségnek Magyarországon. Ennek nem pusztán elvi jelentősége volt, de megteremtette a jogi precedenst arra, hogy embereket származási alapon megfosszanak a jogaiktól, a vagyonuktól majd az életüktől is.

A ketyegő bomba

Nem elég, hogy a trianoni béke következtében az ország elveszítette ipari nyersanyagainak jelentős részét, így fejletlen agrárország maradt, de a tulajdonviszonyok is sokkal egyenlőtlenebbek voltak, mint a legtöbb környező országban. Magyarországon a földterületek 30%-a az ezer holdon felüli nagybirtokos családok – számszerűen mintegy 800 ember – kezében volt. A legnagyobb földbirtokos a katolikus egyház volt a maga 860 ezer holdnyi földbirtokával. A Bethlen-féle konszolidáció törékeny egyensúlyát ennek a pár száz nagybirtokosnak az iparbárók 50-60 családjával kötött szövetsége biztosította. A keresztény középosztály, amelyre a rendszer ideológiai bázisát építette, az ország összlakosságához viszonyítva szintén törpe kisebbséget alkotott (kb. 9%). A politikai, a gazdasági, a szociális és az oktatási rendszer úgy volt megkonstruálva, hogy a társadalmi rétegek közötti átjárást, a szociális mobilitást megnehezítse. Több millió ipari munkás és földműves a mai sztenderdekkel mérve elképesztő kirekesztettségben és nyomorban tengődött, és nem igen nyílt lehetősége arra, hogy felemelkedjen, integrálódjon a középosztályba. A polgári középosztály előrejutási lehetőségeit is erősen korlátozták (pl. numerus clausus), hogy megőrizzék a “keresztény-nemzeti” középosztály tisztaságát.

A Horthy-korszak során nem került sor a merev és rugalmatlan társadalmi szerkezet megváltoztatását célzó átfogó reformra, inkább olyan kozmetikai beavatkozások történtek, amelyek célja a rendszer lényegének fenntartása, átmentése volt. Így bár a korszak végére jelentős eredmények születtek (ONCSA, korlátozott földreform, később nyugdíjak, betegségi és baleseti biztosítás, 8 órás munkaidő stb.), a Horthy-rendszer szociálpolitikája alapvetően korlátozott hatású, kirekesztő jellegű maradt. Így hát még a látszólag tisztán pozitív szociális reformok mögött sem a jog- és esélyegyenlőség elősegítése, éppen ellenkezőleg, egyfajta fajvédő, negatív biopolitika állt (lásd Ungváry Krisztián új könyvét). Ne felejtsük el, hogy az 1938-as zsidótörvény is "A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról" címet viselte. Sajnos napjaink hajléktalanokat kirekesztő, diszkrimináló önkormányzati rendeleteiben, a valódi perspektívákat nem nyújtó közmunka programban, az integrált oktatást érő támadásokban, az egyes települések rendpárti intézkedéseiben (pl. vesd össze a Horthy-korszak ún. egri normáját az érpataki modellel, vagy a csendőrség újjáélesztésére történő kísérletek) könnyű felfedezni a Horthy-rendszer örökségét. Ez az örökség azonban zsákutca.

Revízió

A külpolitika tekintetében a Horthy-rendszert a baloldalon azért szokás vállalhatatlannak tartani, mivel a területi revízió talaján állt. Pedig ez önmagában még nem tenné vállalhatatlanná, hiszen a két világháború között minden jelentős politikai erő területi revíziót követelt az ébredő magyaroktól a kommunistákig! Az igazságtalan “imperialista rablóbéke” (Lenin) valósággal sokkolta az országot. Ne felejtsük el, hogy Károlyi baloldali kormánya éppen azért bukott meg, mert nem látta biztosíthatónak a területi integritás fenntartását. A “nem, nem soha” jelszót nem Horthy, hanem még Károlyiék adták ki. A polgári radikális Jászi és köre, a kommunista Kun Béla éppúgy a határok kiigazításában reménykedett, mint Teleki Pál vagy Bethlen – csupán abban volt köztük különbség, hogy milyen mértékű revíziót szerettek volna, és milyen elvek mentén. A Horthy-rendszer diplomáciája ott követte el az igazi bűnt, hogy a revízió ügyét minden egyetemes emberi erkölcsi elv fölé emelve olyan nagyhatalmi játszmák martalékául vetette az ország sorsát, amelyeket még megérteni sem volt képes, nemhogy irányítani. A második világháború után végleg elúszott a határoknak még az etnikai elvek alapján történő felülírása is, nemhogy a Nagymagyarország visszaállításának álma – az irredenta külpolitika tehát zsákutcának bizonyult, akárcsak az az attitűd, amely a szomszédos országokban politikai- vagy kultúrfölény által legyőzendő ellenségeket, nem pedig a közös európai projektet építő partnereket lát és láttat. A trianoni békediktátum szellemisége nem fér össze az európai integráció eszméjével - annak következményei mind a mai napig velünk élnek. Az azokra adott 21. századi válasz azonban nem a irredentizmusban, a történelmi sebek folyamatos felszakításában, hanem a közös, európai válaszok megtalálásában rejlik.

Kultúrfölény és oktatáspolitika

A Horthy-korszak kétségkívül egyik legszimpatikusabb figurája Klebersberg Kunó, akiről a jelenlegi kurzus intézményfenntartó központot nevezett el. A jelenlegi oktatási tárcának valóban lenne mit tanulnia a Gróftól: a több ezer új iskola és tanítói lakás felépítése, az egyetemek fejlesztése, a külföldi magyar kollégiumok hálózatának kiépítése, a tehetséggondozás terén – vagy ha csupán azt a tényt nézzük, hogy az oktatásra fordított költségvetési támogatás arányát tíz százalékra emelte, az iskolát látogatók számát pedig egyenes arányban növelte az analfabéták számának csökkentésével. Klebersberg a napi költségvetési hiányra vagy éppen az értelmiségiek túltermelésére panaszkodó korlátolt és szűklátókörű gazdasági és politikai elittel csatázva elérte, hogy hatalmas strukturális reformokra és beruházásokra kerüljön sor az oktatás területén. Jelenleg pedig éppen ennek ellenkezőjét látjuk: forráskivonást és a költségvetési hiány betömésének igényével végrehajtott kapkodó, átgondolatlan változtatásokat. Klebersberg tehát ebből a szempontból lehetne példakép – de csak ebből a szempontból. Másfelől az általa képviselt kultúrpolitika ma már zsákutcának számít, különösen annak ideológiai megalapozása, amit a Gróf neonacionalizmusnak nevezett. Egy többszörösen zárt társadalmi modellben gondolkodott: befelé a “történelmi” keresztény középosztály hegemóniáját próbálta konzerválni, kifelé pedig a kultúrfölényen keresztül a magyar nemzet hegemóniáját próbálta biztosítani Kelet-Európában. Ennek megfelelően a klebersbergi kultúrpolitika nem célozta a társadalom peremére szakadtak integrációját, a társadalmi mobilizáció és szolidaritás kiterjesztését, éppen ellenkezőleg: tudatosan kívánta fenntartani a társadalom egy szűk rétegének kivételezett helyzetét. A zsidó származású polgárság felsőoktatásból való kiszorítását szolgáló numerus clausus törvény éppúgy a társadalmi mobilitás fékezését szolgálta, mint ahogy a polgári iskolák tudatosan kialakított zsákutcát jelentettek az alsóbb osztályok fiai és lányai számára – a felsőoktatásban végig gyalázatosan alacsony volt a paraszt vagy munkásszármazású hallgatók aránya. A rendszer egyik lényegi eleme, ahogy maga Klebersberg fogalmazott, az volt, hogy “az alsóbb és idegen néposztályok ne tömegesíthessék el” az egyetemeket. Klebersberg ettől függetlenül megérdemelné, hogy szobrot kapjon - a kormány oktatáspolitikáját megalapozó ikonként való felhasználása azonban erősen aggályos.


A kor politikusai egyáltalán nem voltak mind gonosz szörnyetegek, sőt, a többségük a legjobbat akarta és remélte a hazájának. Sokat hibáztak, és bűnöket is követtek el, ezért a történelmi felelősséget viselniük kell - akárcsak nekünk, az utókornak. A mi felelősségünk az, hogy ne menjünk bele újra abba, ami egyszer már zsákutcának bizonyult, bármilyen kényelmesnek és vonzónak is tűnik.

Foucault ingája

Sárosi Péter vagyok, és ez a személyes blogom, ahol történészként és jogvédőként elemzek aktuális közéleti eseményeket, veszek górcső alá kulturális és történelmi kérdéseket.

Pendulum a Facebookon