.jpeg)
„Ki fél Nyirő Józseftől?" – tette fel a kérdést Szőcs Géza Nyirő József jelképes újratemetési szertartásán. A kérdés helyénvaló – az általa kínált válaszok sajnos nem. Szőcs szerint Nyirő újratemetésétől elsősorban „Surgyelánék", a magyarellenes pöffeszkedő posztkommunista bukaresti hatalom fél, félelmének oka pedig csupán a magyar nemzeti öntudat erősödése. A „karhatalom" mellett említette még a „zavaros ezotéria-hívőket" (?), a „horrorfilmfüggő zombikat" (?) és „hivatalos rémüldözőket" is – ez utóbbi alatt valószínűleg értve azokat a külföldi és belföldi baloldali értelmiségieket, akik indokolatlanul festik a nácizmus ördögét a falra, azzal az aljas szándékkal, hogy lejárassák a magyar kormányt. Bizonyára van igazság abban, amit mond. A román prefektus valóban óriási hibát követett el azzal, hogy mondvacsinált bürokratikus okokra hivatkozva megakadályozta az újratemetést. Senkitől sem lehet megtagadni a végtisztességet, legyen akár nyilas az illető. Abban is lehet igazsága a volt államtitkárnak, hogy a baloldalról sokan szinte kéjelegve nácizzák le azt a kormányt, aminek valójában vajmi kevés köze van a nácizmushoz. Sok rosszat el lehet mondani a kormányunk politikusairól, de azt nem, hogy antiszemiták vagy nácik lennének. (Ennyiben egyébként igaza van a Véleményvezéren megjelent írásnak.)
Szőcs Géza ahhoz a Kreón királyhoz hasonlítja a román hatalmat, aki megtiltotta alattvalóinak, hogy eltemessék elődjét, Polüneikészt, aki „hazája és az ősi istenek ellen hozott hadat, míg számkivetve volt, s vár fokára lángot vetni készen állt, s a testvér vérét inni s űzni mint rabot.” Kreónnak végül meg kellett lakolnia azért, hogy önkényesen megfosztotta a halottat a végső tisztességtől. A párhuzam találó és igaz addig, hogy a végtisztesség mindenkinek jár. Antigoné azonban, aki szembeszáll Kreón zsarnokságával és eltemeti fivérét, kizárólag az isteni törvényeknek akar megfelelni és nem pedig fivére véres, testvérgyilkos politikai örökségét akarja feleveleníteni. Márpedig amit Nyirő József kapcsán tapasztalunk, az nem pusztán újratemetés, hanem világnézeti és politikai értelemben való kultuszteremtés. Az ókori görögöknél a temetés a rituális megtisztulás (katarzis) eszköze, Antigoné éppen azért akarja elvégezni, hogy megtisztítsa a fivére lelkét az általa elkövetett bűn, a testvérgyilkosság mocskától (miazma). A temetési szertartás első szakaszában (prothészisz) a gyászolók az elhunyt tettein elmélkedtek. Temessük el tehát Nyirő Józsefet, de ne azért, hogy elfelejtsük a bűnöket, amiket tett, hanem éppen ellenkezőleg - tanuljunk a morális kudarcából! A mi Thébánk, Magyarország számára csak így jöhet el a katarzis.
Sajnos ezt a katarzist nem segítette elő Eli Wiesel kétségbesett tette, bár indulatát érthetőnek, de ettől függetlenül szerencsétlennek és inkább kontraproduktívnak tartom. Ebben a túlfeszített, végletekig polarizált hangulatban nem lehetséges a párbeszéd, mert mindenki áldozatnak és nem vitapartnernek tekinti magát. Márpedig a jobboldal éppen annyira szeret áldozat-pózban dagonyázni, mint a baloldal minden sarkon náci veszélyt sejteni. Mindenki játsza a saját szerepét, mint az óvodában: „te meg hülye vagy és nem játszok veled!” Ha Kreón bölcs uralkodó lett volna, engedélyezi Polüneikész temetését, és a ravatalnál ő maga mond beszédet annak bűneiről a thébaiaknak.
Kövér László tőle szokatlanul higgadt, békítő hangvételű levelet írt, de ha valóban meg akarta volna nyugtatni Elie Wieselt, akkor elismerte volna, hogy Nyirő bizony nyilaskeresztes volt és történelmi bűnök terhelik a lelkét. Egy antiszemita is lehet jó író, ott van például Szabó Dezső, akinek az irodalmi nagyságát senki sem vonja kétségbe, ettől még nem feltétlenül ért egyet az általa hirdetett eszmékkel. Kövér ezzel szemben más taktikát választott: nem csak Nyirő irodalmi munkáját, hanem politikai tevékenységét is védelmébe vette. Levelében kijelentette, hogy Nyirő „nem volt háborús bűnös, nem volt fasiszta és nem volt antiszemita." Ez óriási hiba volt. Attól, hogy a Szövetséges Ellenőrzö Bizottság (SZEB) nem talált bizonyítékot arra, hogy háborús bűnöket követett el, és nem adatta ki Magyarországnak, még nem lehet elvitatni, hogy politikai öröksége vállalhatatlan minden demokrata számára. Nem csak kollaborált a nyilas rendszerrel, hanem annak lelkes és aktív kiszolgálója volt, részt vett a nyilas parlamentben és ajnározta Hitlert és a nácikat akkor, amikor a hazai zsidóság jogfosztása és kiirtása a szeme előtt öltött alakot. Kövér Lukács Györgyöt hozta fel példaként – de azt gondolom, hogy őt sem lehet megítélni anélkül, hogy akár a Tanácsköztársaságban, akár az 50-es években kifejtett politikai tevékenysége nem kerül helyre. Filozófiai munkásságát, nemzetközi hatását nem lehet elvitatni, de Lukács ma egyetlen becsületes baloldali demokrata számára sem lehet ikon vagy identitásképző hős – legfeljebb a meghaladott múlt része, amiből illik tanulni. Még a ma élő Lukács-tanítványok is meglehetős (ön)kritikával viszonyulnak egykori mesterükhöz és határozottan elutasítják politikai örökségét.
Nem kell rendkívüli empátia-készség, hogy lássuk, miért kelt rossz érzéseket a román közvéleményben Nyirő újjáéledő kultusza. Ami nekünk Erdély „hazatérése" volt, az a románoknak nemzeti tragédia: a második bécsi döntés következtében másfélmillió román került ismét a magyar impérium alá. Nem felejtették el a szilágyippi tömeggyilkosságot, melynek során 152 román férfit, nőt és gyermeket lőttek halomra a magyar honvédek. Nem felejtették el, hogy több tízezer románt tettek marhavagonokba és deportáltak embertelen körülmények között Dél-Erdélybe a magyar hatóságok. Észak-Erdély visszatérése nem hozott osztatlan és tartós örömet az erdélyi magyarságnak sem, amely méltán érezte úgy, hogy Budapestről érkező hivatalnokok gyarmatként és nem az anyaország részeként kezelik őket. Nemsokára ürömmé vált azoknak a magyar zsidóknak az öröme is, akik a román uralom alatt végig kitartottak magyar identitásuk mellett: legtöbbjükre deportálás és halál várt. Ennek a hatalomnak a képviselője volt Nyirő József, akit nem az erdélyi nép választott meg, hanem a Teleki-kormány hívott be az Országgyűlésbe.
A háború után Nyirő Józsefet évtizedekig agyonhallgatták, politikai okokból. Bár irodalmi hatása már a Horthy-korszakban sem volt fogható az igazán nagy kortársaiéhoz, a teljes feledésre ítélés méltatlan és igazságtalan volt. Nyirő a kisebbségi sors ábrázolásában maradandót alkotott. Nem kerülhet azonban addig a helyére Nyirő József az irodalmi arcképcsarnokban, amíg nem csak mint írót, hanem mint politikai gondolkodót is rehabilitálni akarják - szellemi és nem jogi értelemben persze. Sőt, nem kerülhet a helyére addig sem, amíg elhallgatjuk a politikai múltját és felelősségét, mint ahogy például Szőcs Géza tette, aki egyetlen szót sem szólt Nyirő politikai pályafutásáról. Ez a típusú „jóindulatú" hallgatás éppen annyira kártékony, mint a korábbi agyonhallgatás a kommunista rezsimek idején. Hogy végre megválaszoljuk Szőcs Géza költőinek szánt kérdését, bizony azok (is) félnek Nyirő újratemetésétől, akik az általa képviselt „farkaseszmék" újjáéledésétől, a zsidógyűlölet és sovinizmus szalonképessé válásától tartanak. És bizony joggal tartanak.
Joggal tarhatnak ettől akkor, amikor politikai hatalom felülírja a szakma véleményét és annak tiltakozása ellenére Nyirőt a Nemzeti Alaptantervbe erőszakolja. Ha valóban csak az irodalmi kvalitásainak újrafelfedezéséről lenne szó, vajon miért nem hagyja ezt a kormány a szakmára? Számos más jó író sem kerül be az alaptantervbe, ez nem jelenti a kiközösítésüket a kollektív emlékezetből! Az alaptanterv kialakítása során szakmai és nem politikai érveket kell figyelembe venni, ha nem így történik, az bizony félelmetes. Parancsszóra nem lesz elismert író senkiből. A jelenlegi hatalom semmivel sem jobb a Nyirőt elhallgató kommunista hatalomnál akkor, amikor hatalmi szóval dönt el irodalmi kérdéseket.
Nem hiszem, hogy Szőcs Géza vagy Kövér László antiszemiták lennének. Én nem vonom kétségbe Kövér szavainak őszinteségét, amikor arról ír, hogy „1944-ben a zsidó honfitársaimra mért csapás a nemzet egészén okozott nehezen gyógyuló sebeket. Ez a seb a nemzet szívén esett." Azt azonban szintén nem hiszem el, hogy a kormány politikusai ne látnák azt, hogy milyen veszélyes Pandóra-szelencéről van itt szó. Elég csak elolvasniuk a Magyar Hírlap véleményformáló publicisztikáját arról, hogy „rettenetesen unjuk" a holokausztot. Vajon ez nem ad-e jogos félelemre okot azoknak, akiknek a családját mészárolták le Nyirő József nyilas karszalagos testvérei? Nem kell hivatalos rémüldözőnek lenni ahhoz, hogy ez kiverje a biztosítékot valakiben.
„Kétségtelenül tehetséges író volt, kétségtelenül eltévelyedett lélek lett, életében aligha találhatott volna bűneire bocsánatot. De a már halott író életműve - ez a rendkívül egyenetlen, zűrzavaros életmű - mégis olyan örökség, amelyből előbb-utóbb ki kell válogatni a maradandó értéket. Mert jó néhány novellája, különösen a koraiak közül, és önéletrajzi regénye, az Isten igájában akkor is irodalmunk maradandó értékei közé tartozik, ha írójuk a történelem viharában emberileg is, művészileg is isten igájából az ördög igájába hajtotta fejét." Hegedüs Géza, A magyar irodalom arcképcsarnoka
Aztán ott van a Nyirő József Kulturális Alapítvány honlapja. Ha az Alapítvány valóban Nyirő kulturális örökségét próbálja életben tartani, vajon miért találunk ennyi harcos kiállást az író politikai nézetei mellett? A honlapon elhelyezett életrajz szerint „1941-ben erdélyi képviselőként Budapestre költözött ahol a Magyar Erő című hazafias, háborús, képes hetilapot szerkesztette." Ez a megfogalmazás gyakorlatilag nem más, mint a korabeli felfogás megerősítése, amely szerint a magyar hadsereg egyfajta honvédő háborút folytatott a bolsevisták ellen a keresztény Európa védelmében. Pedig a magyar hadsereg egy idegen ország területére hatolva hódító és népirtó háborút folytatott a náci Németország szövetségeseként. Írónk annak a háborús gépezetnek a szolgálatába állt, amelyet korábban olyan megrendítő erővel bírált az Isten igájában című kitűnő regényében. A nyilas parlamentben való tevékenységét az életrajz elintézi annyival, hogy „Ausztriában esküjéhez híven - mint esküt tett képviselő - továbbra is tagja maradt, népének szolgálatában az un. 'nyilas-parlament'-nek." Ugyanezt hangoztatta Takaró Mihály irodalomtörténész is a Csepel fideszes polgármestere által rendezett megemlékezésen. Ebből úgy tűnik, mintha a hazaszeretet és a becsület akkoriban nem hagyott volna más kiutat egy írónak, mint hogy végsőkig kitartson a nácik oldalán egy embertelen háborúban, amelynek során honfitársait százezrével mészárolták le az állítólagos szövetségesek! Mintha nem ugyanarról a korszakról, nem ugyanarról a hatalomról beszélnénk, amely Radnótit vagy Szerb Antalt a tömegsírba vetette! (Nota bene: a csepeli fideszes polgármester éppen a Radnótiról elnevezett művelődési házban szervezett megemlékezést Nyirőnek, vajon ez nem kegyeletsértő?) Nyirőnek igenis volt választása, vállalhatta volna az emigrációt, a passzív vagy akár az aktív ellenállást, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre. Nyirő tudatosan az aktív kollaborációt választotta, döntése menthetetlen, szépítgetésnek helye nincs.
Az Alapítvány honlapja a következő idézetet tartotta érdemesnek kiemelni Nyirőtől: "Europeer és humánum otthoni megfogalmazásban és átélésben többet ártottak Magyarország ügyének, mind sok csapás..." Az újdonsült Nyirő-kultusz politikai lólába itt lóg ki a leginkább: ma, amikor a kormánypárti sajtó szerint nemzetközi politikai és pénzügyi körök összeesküvést szőnek a kormány megbuktatására, tudatosan élesztik fel azon írók, gondolodók kultuszát, akik az egységes Európa és a humanizmus értékeivel szembefordultak. Valóban ez az örökség az, amire a 21. században a nemzet jövőjét építeni akarjuk? Ha a jobboldalnak identitásformáló hősökre van szüksége, vajon miért nem azokhoz a nemzeti gondolkodókhoz nyúlnak vissza, akik a demokratikus-függetlenségi hagyomány védelmezői voltak? Ott van Bajcsy-Zsilinszky Endre, ott van Sulyok Dezső vagy Tildy Zoltán, ott vannak a náciellenes legitimisták vagy a demokratikus népi írók, a katolikus humanisták. Megannyi jobboldali demokrata, akire felnézhetünk. Nyirő Józsefet meg temessük el, akárcsak az általa vallott politikai nézeteket.