Pók Attila, a Magyar Történelmi Társulat főtitkára a minap hangot adott annak a reményének, hogy a magyar történészek között a Horthy-rendszer megítélésével kapcsolatban kibontakozó vita éppen olyan termékeny hatással jár majd a közéletre, mint a 80-as évek végén a náci múlt feldolgozásával kapcsolatos német történészvita (Historikerstreit). Osztozom ebben a reményében. A mi történészvitánk persze kicsit félrecsúszott és rossz vágányon halad, ezért érdemes néhány dolgot a helyére tenni.
Már a vita tematizálásában is nyilvánvalóvá válnak a hasonlóságok és a különbségek. A német Historikerstreit nyitóakkordja Ernst Nolte 1986-os beszéde volt, amiben a konzervatív történész nem kevesebbet állított, mint hogy a náci „fajirtás" a bolsevik „osztályirtásra" adott „védekezőreakció" volt. Ebben a gondolatban egyértelműen fellelhető a náci múlt politikai relativizálásának, részleges rehabilitálásának szándéka. A mai magyar történészvita egyik központi témája nem is olyan nagyon különbözik ettől: vajon van-e jelentősége a két világháború közötti antiszemitizmus alakulásában annak, hogy a Tanácsköztársaság vezetőinek többsége zsidó származású volt, és ha igen, mi a jelentősége? Ernst Noltéval szemben Romsics Ignác, akit most antiszemitizmussal vádolnak, soha nem állította, hogy a Horthy-korszak végül népirtásba torkolló zsidóellenes intézkedéseit indokolta vagy akár magyarázta volna a Tanácsköztársaság vezetőinek származása, vagy úgy általában az általuk alkalmazott osztályalapú vörösterror. Szabó Miklós A 'magyar girondistáktól' az ébredő magyarokig című írásában részletesen is kifejti, hogy az antiszemita értelemben felfogott keresztény-nemzeti gondolat és szélsőjobboldali mozgalom már jóval a forradalmak kitörése előtt kialakult, és a dualizmus-kori pártstruktúra világháború során történő felbomlásával párhuzamosan erősödött meg. Az antiszemitizmus előretörése tehát nem a vörösterrorra adott reakció volt.
Akkor miért tartja fontosnak Romsics a 20. századi magyar történelemről szóló könyvében megemlíteni, hogy a Tanácsköztársaság zsidó származású vezetőinek az aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70-75 százalékot? Azért, mert a két világháború közötti magyar politikai elit jelentős része úgy gondolta, hogy a jogegyenlőség antiszemita korlátozását indokolja és magyarázza a Tanácsköztársaság vezetőinek származása. „A másokról alkotott kép bonyolult, időhöz, térhez és konkrét szituációhoz kötöt társadalmi és társadalompszichológiai folyamatok kölcsönhatásának eredménye," írja Hanák Péter az etnikai előítéletekről szóló tanulmányában. Ennek az egyébként empirikus adatnak tehát abban van eszmetörténeti jelentősége, hogy jobban megértsük a Horthy-rendszer zsidóellenes intézkedéseinek – egyébként teljesen torz és hibás logikán alapuló! – ideológiai megalapozását.
Romsicsot ezért nem lehet antiszemitának bélyegezni, mint ahogy azt Bojtár Endre teszi az ÉS-ben. Sem mint történészt, sem mint közéleti szereplőt. Történészként legfeljebb azért vonhatjuk kérdőre, hogy miért nem fejtette ki jobban és helyezte kontextusba ezt a számadatot. Közéleti szereplőként pedig nyilvánvalóvá tette, hogy ellenzi a Horthy-rendszer szimbólumainak rehabilitálását, többek között nem állítana szobrot magának Horthynak sem. A magyarországi Historikerstreit egyik sajátossága tehát az, hogy nem a megfelelő emberek között zajlik: Romsics Ignác nem a magyarországi Ernst Nolte, úgy került ebbe a vitába, mint Pilátus a krédóba.
Bojtár terjedelmes cikkében javarészt egy olyan ellenséggel hadakozik, aki nem Romsics, de nem is Ungváry Krisztián vagy Tamás Gáspár Miklós, akik mind következetes antifasiszták. Eközben azok a gondolkodók és történészek, akik jelenleg a Horthy-rendszer bizonyos mértékű rehabilitálására törekszenek, sajnálatos módon kívül maradtak ennek a vitának a határain. A valóban antiszemiták pedig nevető harmadikként figyelik az eseményeket, hiszen további megerősítést nyer az az álláspontjuk, hogy „hiszterioliberális" támadás zajlik mindenki ellen, aki a származást nem tekinti tabukérdésnek. Bojtár cikkének igazi veszélye és kára nem csak az, hogy aki ideológiai bunkóként használja az antiszemitizmust, az előbb-utóbb óhatatlanul a saját szövetségeseit kezdi fejbe vágni, hanem súlytalanná teszi és kiüresíti magának az antiszemitizmusnak a fogalmát.
A magyarországi történészvita egy másik sajátossága annak társadalmi és politikai beágyazottságában rejlik: míg a német Historikerstreit a 80-as években egy a demokrácia alapértékei mellett szilárdan elkötelezett társadalomban zajlott, ahol a vitázó felek könnyen elveszíthették támogatásukat, amennyiben bizonyos axiómákat megkérdőjeleztek, addig Magyarországon jelenleg mind a demokrácia intézményrendszere, mind társadalmi támogatottsága igen ingatag talajon áll. A szervezett szélsőjobboldal jelentős parlamenti képviselettel bír, tudatosan etnikai feszültségeket kelt és erődemonstrációkat tart, a közvéleménykutatások adatai szerint riasztó méreteket ölt az előítéletek terjedése – a demokratikus fékek és ellensúlyok pedig egyre gyengülnek. Miután 40 évig a „Horthy-fasizmus" sematikus doktrínája uralta a történetírást, van egy jogos igény a Horthy-korszak árnyaltabb megközelítésére, és ez a jogos igény gyakran keveredik a világháború előtti ordas eszmék rehabilitálásának illegitim igényével. Ha mindehhez még hozzáadjuk azt is, hogy a baloldali-liberális értelmiség egy része a párbeszéd keresése helyett tabusít és megbélyegez, egy egészen veszélyes robbanóelegyet kapunk, ami nem éppen ideális hátteret biztosít a mi történészvitánk végkimenetele szempontjából.
Mégis azt gondolom, hogy erre a vitára éppúgy szüksége van az országnak, mint szántóföldnek az esőre aszály idején. A kibeszéletlen közelmúlt, a közös értékek és viszonyítási pontok hiánya, az egymással párhuzamosan haladó, soha nem találkozó ellenséges narratívák megmérgezik a közéletet. Amíg az ország egyik fele képtelen saját tragédiájának elfogadni Trianont, a másik fele meg a holokausztot, addig a „nemzeti" jelző csak üres frázis marad, mind a politikában, mind a kultúrában. Ahhoz, hogy ez a vita társadalmi méretű katarzishoz vezessen, ahhoz először is be kellene vonni a vitába azokat, akik között valóban érdemi vita van a történelem eltérő értelmezése kapcsán. Ehhez szükség van olyan közéleti fórumokra és kommunikációs csatornákra, amelyek nem a hagyományos szekértábor-logika mentén szerveződnek. Ami pedig méginkább szükséges, az, hogy a vita résztvevői bizalommal és nyitottsággal forduljanak a másik fél felé, abban ne legyőzendő ellenséget, hanem meggyőzendő vitapartnert lássanak. A vita igazi tétje nem az, hogy egyetlen narratíva kiemelkedjen a többi közül és egyedülivé váljon, hanem az, hogy a különféle narratívában gondolkodók megtalálják az őket összekötő közös értékeket és érdekeket.