.jpeg)
Az első latin-amerikai pápa megválasztása korszakhatár a katolikus egyház történetében. Ferenc pápa, avagy Jorge Mario Bergoglio, nehezen beskatulyázható személyiség: merész reformer és makacs konzervatív egy személyben. Pápaságát nagyban befolyásolja majd az örökség, amit argantín egyházi vezetői múltjából hoz magával. Ebben az írásban életútjának egyik legellentmondásosabb szakaszával szeretnék foglalkozni - azzal az időszakkal (1976-82), amit az argentínok a “mocskos háború” néven emlegetnek.
Jorge Rafael Videla 1976-ban a CIA segítségével katonai puccsot hajtott végre. Az ezt követő néhány év leforgása alatt a jobboldali junta mintegy 30 ezer “politikailag gyanús” embert rabolt el, kínzott és gyilkolt meg. Közülük sok fiatal nőt, aki a koncentrációs táborok valamelyikében adott életet gyermekének. A szülés után a babákat elvették az anyáktól, akiket hamarosan brutálisan meggyilkoltak, majd a gyerekeket rendszerhű családoknak adták örökbe. Ezek az “elveszett gyermekek” gyakran csak évtizedekkel később döbbentek rá, hogy az igazi szüleik gyilkosai, vagy a gyilkosok cinkosai nevelték fel őket. A diktatúra egyik legfőbb cinkostársa a katolikus egyház volt. Míg a brazil katolikus vezetők többsége szembeszállt az ottani katonai diktatúrával és elítélte azt, az argentín egyház vezetése vagy hallgatott, vagy nyíltan támogatta a rendszert.
A junta vezetői és terrorlegényei magukat mélyen vallásos katolikusnak tartották, akiknek a missziója a keresztény értékek védelme a baloldali gerillákkal szemben. Ez persze főleg abban merült ki, hogy soha nem mulasztottak el papot hívni, aki feladja a betegek kenetét a bedrogozott, félholtra vert és éheztetett áldozataikra, mielőtt kidobták őket a repülőből a tengerbe, hogy ne maradjon nyoma a vérengzéseknek. Vagy hogy addig nem végezték ki a nőket, amíg életet nem adtak a magzatnak, a babát pedig katolikus családnak adták örökbe. Maga Videla később azt vallotta az El Sur magazinnak adott interjúban, hogy informálta erről a katolikus egyház vezetőit is, akik tanácsot adtak neki arról, hogyan hajtsa végre a titkos örökbeadásokat.
Primatesta érsek megtagadta, hogy találkozzon az eltűntek édesanyjai által indított civil mozgalom (a Plaza de Mayo Anyái) vezetőivel, és felemelje szavát a terror ellen. Hasonlóképpen hallgatásba merült Bergoglio, akit ekkoriban neveztek ki az argentín jezsuiták provinciálisának. Két jezsuita rendtársát, a magyar Jalics Ferencet és Orlando Yorio-t, a junta katonái elrabolták és ismeretlen helyen tartották fogva, kikötözve egy pincében. Pár hónap múlva félmeztelenül és bedrogozva találtak rájuk az út szélén. Később Yorio egy újságírónak azt vallotta, hogy Bergoglio adta ki őket a katonáknak, megtagadva velük a közösséget, amiért ők nem voltak hajlandóak lemondani a szegénynegyedek látogatásától. Yorio azóta halott, Jalics pedig egy német kolostorba vonult be, és azt mondja, nem tud többet Bergoglio szerepéről. Az egyik eltűnt személy családja azt is állította, hogy Bergoglio-nak tudomása volt arról, hogy a lányuk gyermekét illegálisan örökbe fogadták, de nem tett ez ellen semmit.
Bergoglio tagadja a saját felelősségét az eseményekben, és azt is, hogy tudomása lett volna a gyermekrablásokról. Egy újságnak adott interjújában azt állította, hogy valójában a háttérben ő érte el, hogy két rendtársát szabadon bocsássák. Mégpedig úgy, hogy Videla személyes papját megkérte, hogy mondjon beteget, így ő misézhetett a diktátor családjánál, és személyesen járt közben az elrabolt jezsuiták érdekében. Arról is beszámolt, hogy többször bujtatott embereket a katonák elől, és egy ízben még a saját személyes iratait is odaadta egy rá hasonlító embernek, hogy megmenekülhessen az üldözés elől. Természetesen bizonyítékokat már nehéz találni ennyi év után, azonban nincs okunk arra, hogy megkérdőjelezzük a pápa szavát, miszerint ő személyesen valóban nem támogatta a rezsimet, sőt, próbálta menteni, ami menthető. Amennyiben története hiteles, valójában még embermentő hősnek is tekinthetjük, hiszen az életét kockáztatva mentett másokat - bár a mártírsorsot nem vállalta. Adolfo Perez Esquivel emberi jogi aktivista, aki Nobel-békedíjat kapott, így foglalta össze Bergoglio szerepét: “talán nem volt annyi bátorsága, mint sok más papnak, de soha nem kollaborált a rezsimmel.”
A diktatúra idején való személyes szereplésénél sokkal ellentmondásosabb azonban az, ahogyan az argentín egyház későbbi vezetőjeként viszonyult a “mocskos háborúhoz”. Bár a diktatúra áldozatai között rengeteg bátor katolikus pap és szerzetes is volt, magának az egyháznak a támogatása kulcsfontosságú volt a diktatúra hatalmának fenntartásában. Sajnos az olyan argentín püspökök voltak kisebbségben, mint Ángel Angelelli, akit a rezsim hívei meglincseltek, amiért szót emelt az üldözöttek érdekében. Amennyiben az egyház vezetői nyíltan szembefordulnak a rezsimmel, a katonai junta jóval kevesebb pusztítást tudott volna véghezvinni, hiszen megfosztatott volna fő ideológiai támaszától. Ezért a hívek tömegesen fordultak el az egyháztól, és a traumát az egyháznak mind a mai napig nem sikerült teljesen feldolgoznia. Ennek egyik fő oka, hogy az egyház és vezetői makacsul megtagadták az őszinte szembenézést és a múlt feldolgozását, ehelyett csupán a relativizáló, felemás bocsánatkérésekig jutottak el. Maga Bergoglio kétszer is megtagadta, hogy a bíróság előtt adjon számot az eseményekről, végül csak a buenos aires-i katedrálisban volt hajlandó fogadni a vizsgálóbizottság tagjait, az egyházi immunitásának védelme alatt. Sokan azt is a szemére hányják, hogy miközben a liberális reformereket az egyház gyakran kitaszítja a papi rendből, megtagadják a vérengzésekben aktívan részt vevő papok kitaszítását. Ilyen például Christian von Wernich, akit 2007-ben hétrendbeli emberölésben, 42 rendbeli emberrablásban és 34 rendbeli kínzásban talált bűnösnek a bíróság - és azóta is misét celebrálhat.
És igazából itt jutunk el addig a kulcskérdésig, amit nagyon sok argentín hívő tesz fel: vajon mennyire hiteles annak az egyháznak a morális felháborodása a melegházasság bevezetése ellen, amely a tömeggyilkosságokat is tétlenül tűrte? Az egyházé, amely kitaszítja a női papságot követelőket, de nem hajlandó kivetni magából a gyilkosokat és cinkosaikat? A morális hitelesség eme kérdésével szoros összefüggésgben van az a tény, hogy az argentín lakosság 90 százaléka katolikus családba született, de csupán 10-20 százalékuk látogatja az istentiszteleteket. És ez a probléma valójában nem csak az argentín egyház problémája. A kelet-európai egyházak egyes vezetői a kommunista rezsimben is igen ellentmondásos szerepet játszottak, és az ügynökakták feltárása még mindig várat magára. De ugyanezeket a kérdéseket teszik fel a hívők Írországban, ahol az utóbbi időkben derült fény arra, hogy az egyház vezetői évtizedeken át tűrték a szisztematikus gyermekabúzust. A püspökök áthelyezéssel védték meg a gyermekbántalmazókat attól, hogy bíróság előtt keljen felelniük tetteikért, az iratokat titkosították, az áldozatokat hallgatásra kötelezték. Ezekre a kérdésekre elégtelen az a válasz, hogy a papok csupán törpe kisebbségéről volt szó. Itt az a fontos, hogyan reagált ezekre a bűnökre maga az egyház.
Aki ezeket a kérdéseket nyíltan felveti, azt gyakran azzal vádolják meg, hogy egyházellenes. A vatikáni sajtóiroda például máris sietett közleményben elítélni a pápa dikatúra idején betöltött szerepével kapcsolatos sajtóaggályokat, azokat “baloldali antiklerikális” vádaskodásnak minősítve. Pedig ha van valami, ami igazán káros az egyház jó hírnevére és morális hitelességére, az éppen ez a zsigeri védekező reakció, ez a mimóza-reflex, ami azonnal az egyetemes anyaszentegyház elleni frontális támadást sejt minden kritika mögött. Holott a rosszindulatú gyalázkodások mellett nagyon sok konstruktív kritikát vesznek semmibe. Nagyon hasonló az egyház ezen reakciója a rendőrségéhez, ami összezár akkor is, amikor egyes szereplőivel szemben kívülről megalapozott kritika hangzik el, ahelyett, hogy önkritikát gyakorolna. Ezt a reakciót katolikusként mélységesen keresztényietlennek érzem. Egyetértek Carlo Maria Martini egykori milanói érsekkel, aki szerint “az egyház legalább 200 évvel le van maradva … kultúránk elöregedett, templomaink nagyok, de üresen ásítoznak, miközben az egyházi bürokrácia virágzik. Az egyháznak el kell ismernie hibáit és radikális reformokat kell végrehajtania, kezdve a pápával és a püspökeivel. A pedofíliával kapcsolatos ügyek arra köteleznek minket, hogy meginduljunk az átalakulás útján.”
Ferenc pápa egy olyan egyház vezetését kapta örökségül, ami a morális hitelesség válságában szenved. Nem lenne teljes a kép, ha nem mondanánk el róla, hogy számos olyan emberi kvalitással rendelkezik, ami alkalmassá teszi őt az egyház morális hitelességének erősítésére. Talán soha nem ült még Szent Péter trónján az elnyomottakkal, a kirekesztettekkel inkább szolidaritást vállaló ember, mint ő. Sokan ismerik a történeteket arról, hogy drogfüggők és AIDS-betegek lábát mosta és csókolta meg, hogy egy kis bérlakásban lakik és maga főzi az ebédjét, hogy a tömegközlekedéssel jár dolgozni, hogy a mélyszegénységet az emberi jogok sérelmének minősítette (valószínűleg nagyon nem tetszene neki a hajléktalanok kriminalizálásának Alaptörvénybe iktatása sem). Tudjuk róla, hogy érsekként rendkívül jó kapcsolatokat ápolt a zsidó és muszlim közösségekkel, egy ízben pedig egy protestáns lelkész áldását kérte magára. Nem kis szimpátiát keltett bennem azzal, hogy híveinek azt javasolta: ne utazzanak Rómába őt ünnepelni, hanem adják azt a pénzt a szegényeknek. Meggyőződésem, hogy Ferenc valódi megújulást hozhat az egyház számára számos területen. Ehhez a megújuláshoz nagyon fontos azonban az is, hogy az egyház kellő nyíltsággal, kétszínűség és álszentség nélkül dolgozza fel saját múltját.