Sokak szerint a Mohamedet kifigurázó karikaturisták elleni ismétlődő terrortámadások azt bizonyítják, hogy korlátozni kellene a szólás szabadságát és be kellene tiltani a vallásgyalázó tartalmakat. Akik ezt a véleményt hangoztatják, valószínűleg nem gondolják végig, hogy ez milyen következményekkel járna. A vallásgyalázás nem modern találmány, az egyetemes zsidó-keresztény kulturális hagyomány jelentős értékei is rendkívül sértők lehetnek. De egyben azt is megmutatják, hogy mennyire össszekapcsolódik a múltunk és mennyire egymásra van utalva a jövőnk.
A bolognai San Petronio bazilika a világ tizenötödik legnagyobb tempolma, impozáns méreteivel uralja a Piazza Maggiore-t, a város egyik központi terét. Bejáratánál egyenruhás rendőrök fogadják a látogatókat, és kézi fémdetektor segítségével vizsgálják át a belépők ruházatát és csomagját, fegyverek után kutatva. A turisták közül talán kevesen tudják, hogy a szigorú őrizetre azért van szükség, mert az Al-Kaida terrorszervezet számára ez a középkori katedrális elpusztítandó célpont. A templom méreteit tekintve egy nagyon apró kis részlet zavarja a fanatikusokat, ami a 22 kápolna közül az egyikben, a Bolognini kápolnában található. A kápolnára külön jegyszedő és biztonsági őr vigyáz, akik csak két euró leszurkolása után engedik be a turistákat, hogy közelről is megcsodálják a falfestményeket.
A kápolna megépítéséről Bartolomeo Bolognini végrendelkezett 1408-ban, a freskók elkészítésével Giovanni da Modenát bízták meg. A mester azt az instrukciót kapta, hogy fesse meg a paradicsomot annak minden boldogságával és a poklot annak minden gyötrelmével, a jövő nemzedékek okulására. Meg kell hagyni, Modena mester remek munkát végzett. Freskóin valósággal megelevenedik a paradicsom és a pokol, ahogyan azt a késő középkor embere elképzelte. Az ihletet nyilvánvalóan Dante Isteni színjátékából merítette. A freskó felső részén, a mennyországban az üdvözültek lelkei koncentrikus körökben veszik körbe és dicsőítik az Istent, a pokol egyre mélyülő bugyraiban pedig bűneik súlyának megfelelően senyvednek a kárhozottak a démonok válogatott kínzásaitól. Odalent, a pokol mélyén, a jégbe fagyott és leláncolt Lucifer trónol, borzalmas szörnypofájával egy kárhozottat marcangol éppen. Lucifer balján egy meztelen alak hever, egy démon éppen megpróbálja leszakítani a fejét. Alatta felirat: Machomet. Igen, ő Mohamed, az Iszlám prófétája.
Nem csoda, hogy ez a freskó zavarja az iszlám fundamentalistákat. Olyannyira, hogy két terrorista akciót is terveztek a felrobbantására, az elsőt 2002-ben, a másodikat 2006-ban, a rendőrség azonban még időben leleplezte mindkettőt.
Modena mester démonizáló Mohamed ábrázolása egyáltalán nem egyedülálló a középkori keresztény Európában. A keresztények szemében Mohamed eretnek és hamis próféta volt, aki tudatosan bontotta meg az egyház egységét, hogy saját szektát szakítson ki belőle. Mohamed keresztény írásos és képi ábrázolásai a 7. századtól kezdve egészen a modern időkig gyakorlatilag egyetlen célból készültek: hogy megcáfolják (refutatio) a muszlim tanokat és profanizálják a prófétáról a Korán által sugallt képet. Ez a per definitionem sértés. A próféta kigúnyolása mélyen beleivódott a nyugati keresztény kultúrába. Bár nem tudok róla, hogy a sértőségnek lenne bármilyen egyetemesen elfogadott mértékegysége, de Mohamed pokolban való kínzásának ábrázolása véleményem szerint jóval sértőbb a muzulmánokra nézve, mint Charlie Hebdo karikatúrái.
William Blake illusztrációja Dante poklához: a kárhozott Mohamed feltárja belső szerveit
A vallásgyalázás nem a modern, szekuláris fogyasztói társadalom végterméke, mint azt egyes konzervatív világmagyarázók láttatni szeretnék. A sértő szövegek és képek kigyomlálása lehetetlen anélkül, hogy egyben alapvető értékeket tagadnánk meg, amelyek kulturális örökségünk részét képezik. Képtelenség cenzúrázni Dantét vagy lemeszelni Mohamed alakját a Bolognini kápolnában, és nem kisebb képtelenség az is, hogy a szólásszabadságot korlátozva betiltsuk Mohamed kritikus kortárs ábrázolásait.
Sokkal többet segíthet annak a kornak az alaposabb megértése, ami hátteret szolgáltatott Dante költeményének vagy Modena festményének. Ebből ugyanis kiderülhet, hogy sokkal több dolog van, ami összeköti, mint ami szétválasztja a keresztény és a muzulmán világot.
Ott van például Dante Alighieri, akit az európai irodalom egyik legnagyszerűbb és legeredetibb mestereként ünneplünk. Amikor Miguel Asín Palacios spanyol orientalista 1919-ben megjelentette “Az Isteni Színjáték muzulmán eszkatológiája” című könyvét, az óriási botrányt kavart. A szerző ugyanis kimutatta, hogy Dante művét valójában muzulmán vallásos irodalom ihlette, különösen a Mohamed éjszakai utazásáról szóló legendák, amelyek szerint a próféta Jeruzsálemből felemelkedett a mennybe és átkelt a hét égen. Az elmélet dühödt kritikákat váltott ki, különösen a Dante-szakértők körében, akik azzal vádolták a szerzőt, hogy beszennyezi Dante itáliai és európai géniuszának tisztaságát. 1949-ben aztán Asín Palacios elmélete újabb megerősítést nyert két kutató által, akik felfedeztek egy 11. századi, korábban ismeretlen arab nyelvű kéziratot (Kitab al-Mi’raj), amely Mohamed misztikus égi utazását írja le, és amely meglepő hasonlóságokat mutat Dante művével. Kiderült az is, hogy a művet latinra és spanyolra is lefordították X. Alfonz kasztíliai király udvarában, ahol a fordító találkozott Dante mesterével, Brunetto Latinival.
Aztán ott van a Bolognini-kápolna. A kápolnának nevet adó család a 13. században érkezett Bolognába Luccából, a korabeli textilkereskedelem egyik virágzó központjából. Az ő nevükhöz fűződik az első bolognai selyemszövő manufaktúra megalapítása. Később a selyemszövés vált a vezető iparággá az észak-olasz városban, mesés bevételt biztosítva a helyi arisztokráciának, amely vagyona egy részéből előszeretettel gyarapította a templomokat, hogy gyarló lelke utat találjon a mennyországba. És persze azért is, hogy a művészeten keresztül Bologna önálló politikai identitását reprezentálják a szuverenitását veszélyeztető nagyhatalmakkal, különösen a pápasággal és Milánóval szemben.
A Bolognini-család soha sem tehetett volna szert ilyen mesés gazdagságra a muzulmán Kelettel való intenzív kereskedelem nélkül. Ebben a kereskedelemben pedig az itáliai városok a keresztesháborúk által szereztek szilárd pozíciókat, ezeket a selyem titkával együtt a bizánciaktól nyúlták le. A keresztesháborúk, amelyeket mi európaiak hajlamosak vagyunk idealizálni, és amelyeknek Itália és a többi keresztény európai ország legfőképpen a gazdasági előnyeit, a városiasodás, az ipar, a kereskedelem és a tudomány fellendülését élvezte, a keleti-keresztény és a muzulmán világ emlékezetében hasonló sorscsapásként élnek, mint nálunk a tatárjárás vagy a török hódítás.
Azoknak, akik az Iszlámban csak erőszakos fanatizmust, a kereszténységben viszont a türelmes, civilizált vallást látnak, érdemes elolvasni Amin Maalouf “A keresztes háborúk arab szemmel” című könyvét. A keresztesek által elkövetett bestiális népirtások sorozatához képest elhalványulnak még az ISIS által a YouTube-ra feltöltött lefejezős videók is. Amikor a muzulmánok 638-ban elfoglalták Jeruzsálemet, megkímélték a keresztényeket és a templomaikat, de amikor keresztesek vették be a Szent Várost 1099-ben, lemészárolták szinte a teljes muzulmán lakosságot, meggyalázták a mecseteket, a zsinagógába menekült zsidókat pedig elevenen megégették. Amikor ellenben Szaladin 1187-ben ismét elfoglalta Jeruzsálemet a keresztesektől, bántatlanul elengedte a keresztény lakosságot. Ideje újraértelmeznünk a keresztesháborúkat, és az idealista gáláns lovagok álarca mögött felfedezni azt a képet, amit róluk az akkor jóval civilizáltabb arab keresztények és muzulmánok láttak: a kegyetlen és barbár vallási fanatikusok képét. Ez a kép nem is különbözik sokban attól, ahogyan ma az Al-Kaida terroristáit látjuk itt Nyugaton.
Különös világban élünk. Egy olyan világban, ahol egy Mohamedet elkárhozva bemutató műről kiderülhet, hogy a muzulmán irodalom ihlette, vagy éppen a muzulmánokkal való kereskedelem révén meggazdagodott ember rendelte meg. Ahol az egykori vallási fanatikusok leszármazottai most a civilizáció őrzőinek szerepében tetszelegnek, míg áldozataik leszármazottai közül egyesek öngyilkos merényletekkel próbálnak elégtételt venni.
Nem gondolom, hogy ebben a világban kevesebb erőszak lenne attól, hogy korlátozzuk a szólás szabadságát, vagy bizonyos témákat tabusítunk. A fanatikus erőszak ott virágzik, ahol korlátozzák a szabad önkifejezést, olyan kultúrákban, amelyek a nyitottság helyett mimózaként bezárkóznak önmagukba, ahol a tájékoztatás helyett a tiltás az úr.