A rendőri erőszak nyomán fellángoló amerikai gettólázadások a faji elkülönítés súlyos örökségének részét képezik. Ha Magyarország el akarja kerülni a hasonló tömeges erőszakos konfliktusokat a jövőben, akkor fel kell hagynunk a szegregációval.
Amikor 1910-ben egy a Yale egyetemen végzett fiatal fekete jogász házat vásárolt egy korábban kizárólag fehérek által lakott baltimore-i negyedben, a város vezetése egy rendelet kibocsájtásával reagált. A rendelet kimondta, hogy “a feketéket elszigetelt gettókban kell elkülöníteni annak érdekében, hogy elejét vegyük a rendzavarásoknak, a fertőző betegségek szomszédos fehér kerületekben való elterjedésének, és hogy megvédjük a fehér többség tulajdonát.” Bár a rendeletet a Legfelsőbb Bíróság 1917-ben alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette, ez nem jelentette a lakóhely szerinti szegregáció végét. Sőt, az amerikai nagyvárosok vezetése diszkriminatív rendeletek sorával továbbra is tudatosan törekedett a fekete városi gettók kialakításához, távol a fehér középosztály külvárosi negyedeitől. A lakóhely szerinti szegregáció együtt járt az oktatás szegregációjával, a gettóiskolák kialakulásával, amelyek nem voltak képesek biztosítani a továbbtanulás és a társadalmi felemelkedés lehetőségét. Az igazi iskolává az utca vált, a gyakran börtönben lévő apák helyét a bandavezérek töltötték be, akik a továbbtanulás bizonytalan lehetőségével szemben gyors pénzszerzést és társadalmi elfogadottságot kínáltak a mikroszegregátumok közösségeiben.
1968-ban, abban az évben, amikor a jelenlegihez hasonló zavargások ütötték fel a fejüket a fekete gettókban, Lyndon Johnson elnök egy bizottságot állított fel a helyzet vizsgálatára. A Kerner Bizottság megállapította, hogy “nemzetünk két társadalommá szakad szét, egy fehérre és egy feketére, elkülönítve és egyenlőtlenül,” és hogy “a szegregáció és a nyomor az etnikai gettókban olyan destruktív környezetet teremtett, ami ismeretlen a legtöbb fehér amerikai számára.”
Bár az amerikai társadalom sok szempontból jóval nyitottabbá vált az elmúlt évtizedekben, a gettólakók kirekesztettsége és nyomora nem javult, sőt, inkább romlott. Igaz, hogy az afro-amerikai középosztály számára megnyílt a lehetőség a fehér társadalomba való integrációra, a gettókban maradt feketék számára a felemelkedés lehetősége csekélyebb, mint 1968-ban. A szegregáció még a legutóbbi évtizedben is folytatódott: 2000 és 2011 között 19%-ról 23%-ra nőtt azon szegény afro-amerikaiak aránya, akik mélyszegénységtől sújtott etnikai gettókban élnek.
Hiába az USA a világ egyik leggazdagabb országa: egy baltimore-i gettóban élő fekete fiatal számára az élet nem jobb, mint nigériai kortársai számára. Ez derült ki egy 2010-ben elvégzett kutatásból, ami számos nagyváros serdülőinek életkörülményeit hasonlította össze. A mentális egészség, a szociális tőke, a családi körülmények, a fertőző betegségek, a bebörtönzés lehetősége – mindezen szempontokból az amerikai fekete fiatalok bizony harmadik világbeli körülmények között élnek. Annyi különbséggel, hogy sokkal elnyomottabbnak és kirekesztettebnek érzik magukat a fehér többségű társadalomban, mint afrikai társaik.
Ezt elmondhatjuk jelenleg a magyarországi romákról is, akiknek az aránya ugyan nem éri el az afro-amerikiak arányát, azonban egy-két évtized múlva akár elérheti. A nyílt és burkolt szegregáció szinte minden Amerikában már megismert formája jelen van Magyarországon. A lakóhely szerinti elkülönítés legutóbbi példáját a miskolci önkormányzat diszkriminatív rendészeti razziái és lakásrendeletei adják, amelyek nem is titkolt célja az, hogy kiszorítsák a mélyszegénységben élő roma családokat a városból. A gettósítás azonban nem itt kezdődött: már a rendszerváltás óta dokumentálható az önkormányzatoknak a baloldali és jobboldali elitek egyetértésével folytatott törekvése, hogy a roma népességet a cigánytelepeken koncentrálják. Az itteni életkörülmények harmadik világbeliek.
A helyi elitek az elmúlt évtizedekben hatékonyan megakadályozták azt, hogy az EU integrációs pénzeit valódi integrációra lehessen fordítani. Míg a falvak főterét az éhbérért foglalkoztatott közmunkások díszburkolattal fedik és szépen vágott sövényekkel tarkítják, a cigánytelepek gyakran nem rendelkeznek közvilágítással, betonúttal és csatornával sem. A telepek fölszámolásáról hallani sem akarnak, hiszen attól tartanak, hogy ha híre megy, hogy egy településen emberségesen bánnak a romákkal, akkor az összes roma odaáramlik majd a környékről. A közszolgáltatások fejlesztésének hiánya szintén erre vezethető vissza. Sőt, a rendőrség szisztematikus rasszista profilalkotással akadályozni próbálja a telepek lakóit még abban is, hogy nem romák lakta részeken közlekedjenek (pl. biciklis szabálysértések).
A lakóhely szerinti szegregáció itt is együttjár az iskolai szegregációval. A jelenlegi politikai vezetés immár nyíltan is szegregáció-pártivá vált, bár ezt az Európai Uniótól való félelem miatt megpróbálják különféle eufémizmusokkal palástolni (pl. “szeretetteljes felzárkóztatás”). Tízből négy roma gyermek szegregált osztályban tanul, a jelenlegi közoktatási rendszer a leszakadást konzerválja, és nem pedig a társadalmi mobilitást serkenti. Csak idő kérdése, hogy Szlovákiához hasonlóan mikor fogja az Európai Bizottság elmarasztani Magyarországot is emiatt.
A telepek mélyszegénységben élő népe természetes módon a nagyvárosok – főleg a főváros - felé gravitál, ahol különféle feketemunkákból megélhetést remél. A nagyváros úgy szívja fel, mint a szivacs, azonban ezt a szivacsot a városi, kerületi vezetők időről időre megpróbálják kicsavarni, és megszabadulni a legszegényebbektől, akiket a fejlődés ballasztjának tartanak. A szociológusok, például Ladányi János részletesen leírták már azt a folyamatot, ahogy a mélyszegénységben élő elemekből nagyvárosi underclass alakul ki, ezt az underclasst pedig a kerületi önkormányzatok egymás közt “körbekergetik”. Az egyes kerületek azért nem akarnak a szegények helyzetén valóban javító szociális és egészségügyi szolgáltatásokat biztosítani, mert attól tartanak, hogy ezzel bevonzzák azokat, akiktől inkább szabadulnának. A józsefvárosi tűcsere program bezárására válaszul bezáratott újlipótvárosi tűcsere program tipikus példája ennek a fővárosi csikicsukinak. A drogellenes harc éppúgy a kirekesztés eszköze lehet az önkormányzatok számára, mint a “jóléti razziák” vagy a kunyhórombolások.
A nagyvárosok nem fognak tudni tartósan megszabadulni az underclasstól (értsd: a mélyszegénységben élő romáktól), mivel számukra a telepekre való visszatérés legfeljebb ideiglenes megoldás, hosszú távon az éhhalált jelenti. A “városrehabilitációs” projektek (valójában dzsentrifikációs ingatlanprojektek), ahelyett, hogy felemelkedést biztosítanának, csak áthelyezik a gettókat, de nem számolják fel a gettósodást magát és a lakóhely szerinti és oktatási szegregációt. Minden adott ahhoz, hogy a magyar nemzet végletesen két társadalommá szakadjon szét, mint ahogyan a Kerner Bizottság szerint az amerikai nemzettel történt a 20. században. Ez a folyamat pedig előbb-utóbb óhatatlanul olyan súlyos etnikai konfliktusokhoz és erőszakos utcai zavargásokhoz vezet majd, mint amit a legutóbb Fergusonban vagy Baltimore-ban láthattunk. Senkinek ne legyenek illúziói: a kettészakadás nem csak a szegényeknek és kirekesztetteknek rossz, de az egész ország sorsát rontja. Ezt a problémát magunk előtt görgetve legfeljebb Sziszifusz lehetünk, nem pedig Főnix.
Hogyan állíthatjuk meg ezt a folyamatot?
Vannak olyan tényezők, amelyeken sajnos nem tudunk változtatni. Bár a “munkára” épülő társadalom kétségkívül tetszetős jelszó, de valójában a teljes vagy akár a teljeshez közeli foglalkoztatottság elérése a jelenlegi világgazdasági helyzetben illúzió. A társadalmi egyenlőtlenségek globális szinten is egyre nőnek. Mégis, számos olyan eszköz van, amellyel megakadályozható, hogy a társadalom egy része végletesen leszakadjon és elszigetelt zárvánnyá váljon.
Ehhez nem elég pusztán lenyesni az elmúlt évek nyílt szegényellenes és szegregációs politikájának vadhajtásait. A 2010 előtti, magát integrálónak hazudó, de legjobb esetben a problémákat elodázó, rosszabb esetben szegregáló politikájával is szakítani kell. Ez lehetetlen az önkormányzatok és az önkormányzatiság gyökeres reformja nélkül, az egymásba fonódó bal- és jobboldali korrupt helyi elitek, a települési döbrögi uraságok hatalmának megtörése nélkül. Az átláthatóság és elszámoltathatóság kultúráját csak egy erős civil társadalom képes meghonosítani, ezért különösen fontos a helyi civil kezdeményezések szerepe. A telepfelszámolás, a gettótlanítás csakis úgy lehetséges, ha jogérvényesítő képességgel rendelkező közösséggé szervezzük az érintetteket – ha hangot adunk azoknak, akik nem kapnak szót a közösség életéről folytatott vitákban.
A városrehabilitációs projekteknek csak úgy van értelme, ha az önkormányzat nem csak díszburkolatokba, sövényekbe és téglákba fekteti be az EU pénzét, de ez emberekbe is. Színvonalas, Nyugat-Európában már hatékonynak bizonyult, civil szervezeteknek outsourcingolt szociális és egészségügyi közszolgáltatások fejlesztésére van szükség, amit fővárosi és regionális szinten egységes stratégiai szinten hangolnak össze. Ezzel megakadályozható az, hogy a szolgáltatások lefedettségében területi egyenlőtlenségek alakuljanak ki és ez felerősítse a gettósodást. Hasonlóképpen kell fejleszteni a szociális bérlakásrendszert is. Hajléktalanszállók létesítése helyett támogatott lakhatási programokra van szükség. Az olyan szociális problémákat, mint például a drogfüggőség, nem szabad többé rendészeti kérdéssé tenni. Szakítani kell az elrettentő büntetőpolitikával, nem szabad rálépni arra az útra, amelyen haladva az USA-ból a világ legnagyobb börtönőre vált (a világ lakosságának 5%-a, de a világ börtönnépességének 25%-a él az Egyesült Államokban).
Ha mindazt az időt, pénzt és energiát, amit jelenleg az állam arra fordít, hogy a “deviánsokat” távol tartsa a “normális” társadalomtól, a valódi integrációba fektetné, akkor lenne esélyünk megfordítani a trendeket.