A debreceni menekülttáborban történt balhét a jobboldali sajtó megpróbálta úgy beállítani, mint ami a muzulmán vallási fanatizmusból fakadt, és ami a túlzott liberalizmus veszélyeire figyelmeztet minket. A valóság távol áll ettől. Van történelmi példa arra is, hogy magyar menekültek sem viselkedtek kevésbé "hálátlanul" az őket befogadókkal szemben.
Bayer Zsolt "Allah Akbar" című publicisztikájában megpróbálja úgy bemutatni a debreceni táborban történt konfliktust, mintha azt a befogadottak kultúrájára, esetleg vallására lehetne visszavezetni. Azt sugallja, hogy ezek a muszlimok már csak ilyenek, békétlenek, hálátlanok az őket befogadó nagylelkű nemzettel szemben. Tanácsa a menekültnek: "húzza meg magát, fogja be a pofáját, és köszönje meg, ha kap valamit".
Tekintsünk el most attól, hogy a menekültekkel dolgozó szervezetek beszámolói szerint a debreceni táborban kitört konfliktusnak nem sok köze volt a valláshoz, legfeljebb annyi, hogy a ramadán böjt idején történt. A lényeg nem az, hogy mi volt a konfliktust kirobbantó ürügy. Ha 1600 háborús traumák elől menekülő, egyébként különböző országból érkező, különböző vallásban hívő, különböző nyelveket beszélő embert bezsúfolunk egy 800 férőhelyes szögesdrótokkal és őrtornyokkal körbevett lágerbe, ahol sokan a földön alszanak egymás hegyén-hátán, és ahol gyakorlatilag semmi esélyük értelmesen eltölteni az idejüket, akkor borítékolhatjuk a balhé kirobbanását. Nem azért, mert a muszlimok azok ilyenek - hanem azért, mert az emberek ilyenek. Ha valamit megtanulhattunk a történelemből, hát azt, hogy embertelen körülmények között tartva az emberek embertelenné válnak. Igen, a keresztény magyarok is. És ez nem csak spekuláció, történelmi példákkal lehet igazolni.
1956-ban magyar menekültek lepték el Ausztria keleti határait. Az osztrákok kezdetben együttérzően fogadták a magyar menekülteket, de lelkesedésük hamarosan alábbhagyott, mert nekik nem néhány ezer, hanem több tízezer embert kellett egyik napról a másikra elszállásolniuk, etetniük. Ideiglenes táborokat hoztak létre, amelyek annyiban jobbak voltak a debreceni menekülttábornál, hogy nem vették körbe őket szögesdróttal és őrtornyokkal, mint valami lágert. De akárcsak a debreceni táborban most, az akkori ausztriai táborokban is túlzsúfoltság uralkodott, az emberek kaptak ugyan enni, de egymás hegyén-hátán aludtak. Az osztrák pszichológusok hamarosan beszámoltak a "tábor-pszichózis" kialakulásáról a magyar menekültek körében: az idő értelmes eltöltésének, a szabad mozgásnak a hiánya, a túlzsúfoltság miatt pattanásig feszültek az idegek, gyakoriak voltak a konfliktusok.
Menekülttábor Ausztriában, 1956: a túlzsúfoltság miatt itt is feszült volt a helyzet
Az osztrák Belügyminisztérium megpróbálta kezelni a helyzetet - mégpedig nem is elsősorban rendészeti eszközökkel. Karitatív szervezeteket kért fel arra, hogy szállítsanak magyar nyelvű olvasnivalót, filmeket a táborokba, szervezzenek sporteseményeket, istentiszteleteket, színházi előadásokat. Ennek ellenére egyes magyar menekültek körében mégis nőtt a feszültség, különösen a salzburgi internálótáborban. Ebben a táborban magyar menekültek ahelyett, hogy megfogadták volna Bayer bölcs tanácsát, és pofájukat befogva meghúzták volna magukat, hálásan a kegyelemkenyérért, zavarogni kezdtek. Pedig itt ugye nem volt ramadán, még csak vallási nézeteltérések se nagyon, hacsaknem feltételezzük, hogy egy katolikus meg egy kálvinista verekedett össze egymással. 100 magyar menekült éhségsztrájkba kezdett. 1956 november közepén a helyzet olyan súlyossá vált, hogy a rendőrségnek kellett karhatalmi erővel beavatkoznia.
1956 decemberében Burgenland közbiztonságért felelős állami hivatalnoka jelentésében rámutatott, hogy a korábban hálás magyarok egyre elégedetlenebbnek és egyre hálátlanabbnak mutatkoznak. Panaszolják az ellátásuk körülményeit, tiltakoztak a rossz minőségű egészségügyi ellátás miatt és drága gyógyszereket követeltek maguknak. Az osztrák hatóságokat ingerültséggel töltötték el a panaszok. Végül is kí hívta ide ezeket a magyarokat? Felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a második világháború után az osztrák gazdaság még alig állt talpra, nem képes ilyen menkültáradattal megbírkózni. Az osztrák munkavállalók féltették a munkájukat a beözönlő olcsó magyar munkaerőről. A Külügyminisztérium irattárában fenmaradt jelentés rámutat, hogy amennyiben javítanák a menekültek életfeltételeit, és segítenék a beilleszkedésüket az osztrák társadalomba, akkor még többen özönlenének át a határon. A belügyminiszter, az egyébként korábban a menekültek befogadását szorgalmazó Oskar Helmer, 1957 januárjában már arról szónokolt, hogy a magyaroknak nem csak jogai, de kötelességei is vannak, és nem kellene bajt keverniük!
Természetesen tagadhatatlan, hogy nem lehet egy lapon említeni az 1956-os magyar menekültügyi helyzetet a mostani menekült- és migránshullámmal. Más a történelmi és politikai kontextus. Sok szempontból 1956-ban Ausztria jóval nehezebb helyzetben volt, mint ma Magyarország, hiszen jóval nagyobb számban és rövidebb idő alatt özönlötték el a menekültek, ráadásul akkoriban még nem volt Európai Unió, hogy segítsen. A magyar menekültek viszont sok szempontból jobb helyzetben voltak, mint a manapság például Szíriából menekülők, hiszen az osztrák társadalom nagy része kétségkívül szimpatizált velük. Még akkor is, ha egyébként "megélhetési" bevándorlók voltak, és nem vettek részt a szabadságharcban. A nemzetközi összefogásnak köszönhetően a magyar menekülteket hamarosan felszívták a nagy nyugati országok, ahol olyan lehetőségeket kaptak a felemelkedésre (pl. egyetemi ösztöndíjak), amiről a mai bevándorlók álmodni sem mernek.
Mi következik ebből? A menekültek befogadása minden ország számára megterhelő feladat, különösen akkor, ha a befogadó ország maga is súlyos társadalmi problémákkal küzd. Viharos történelmünk ismeretében azonban egy icipicit nagyobb nyitottsággal fordulhatnánk azok felé, akik a diktatúrák, polgárháborúk vagy éppen éhínségek elől áttántorognak a határainkon. Ahelyett, hogy tudatlanságtól fűtve nagy lendülettel egész kultúrákat, vallásokat ítélünk el, hisztériát keltünk és a civilizáció végromlását vizionáljuk, inkább pragmatikus és humánus megoldásokat kereshetnénk. Olyan európai szintű megoldásokat, amelyek biztosítják a menekültek emberhez méltó ellátását, társadalomba való integrálását, és emellett biztosítják a környezetükben élő emberek nyugalmát is. Hazugság, hogy a kettő kizárja egymást! Ha az állam legalább annyi figyelmet és pénzt fordítana a valóban hatékony szociális programok, civil szervezetek támogatására, mint a xenofóbiát terjesztő plakátkampányokra, szögesdrótos kerítések és kamerarendszerek kiépítésére, akkor jóval előrébb járnánk.