Pont az államalapítás ünnepének előestéjén tudósított a sajtó, hogy régészek valószínűleg megtalálták I. Géza királyunk sírját az általa alapított váci székesegyház romjai között. Jó alkalom ez arra, hogy felidézzük, hogyan viszonyult Géza király és dinasztiájának többi tagja az idegenekhez, bevándorlókhoz.
Egyes körökben tudatosan terjesztik azt a mítoszt, hogy „sosem voltunk multikulturális társadalom” (Orbán Viktor) - Magyarország egynyelvű, egyszokású, etnikailag homogén ország volt történelme során. Aki persze kicsit is ismeri történelmünket, az tudja, hogy ez legkésőbb a török hódítás óta mennyire nem igaz. Kevesebben tudják azonban azt, hogy már a kezdetektől, az Árpád-dinasztia uralkodásától sem voltunk homogén ország: több nép, kultúra és vallás élt békében egymás mellett - horribile dictu, multikulturális társadalomban. Az Árpád-sávos zászlókat idegenellenes éllel lengetőknek lenne mit tanulniuk az Árpád-ház királyainak bölcs politikájából.
Az Árpád-házi királyok bevándorlással kapcsolatos politikája követte Szent István intelmeit: az egynyelvű, egyszokású ország gyenge, az idegenek befogadása gyarapítja a királyságot. A „gazdasági bevándorlókat” akkoriban jóval szebb névvel illették: hospes, azaz vendég, szabad idegen, akit jogokkal és kiváltságokkal próbáltak arra bírni, hogy tudásával hozzájáruljon az ország gazdasági virágzásához. Védelmüket maga az uralkodó szavatolta, az idegenek többnyire közvetlenül a királyi birtokokon éltek. A nyugat-európai kézművesek, bányászok nélkül nem jöhettek volna létre az első igazán jelentős városok. Nem csak Nyugatról érkeztek azonban képzett bevándorlók, de a muzulmán Keletről is. (Nota bene: napjainkban a Magyarországra érkező muzulmán menekültek körében magasabb a diplomások aránya, mint a magyar népesség körében.)
Miközben Európában tetőfokára hágott a muzulmán- és zsidó-ellenesség, pogromokban ölték a zsidókat, a keresztesek pedig tombolva pusztítottak a Közel-Keleten, a magyar királyok nem csak megtűrték a muzulmán és zsidó hítűeket a birodalmukban, de rendkívül fontos pozíciókat tölthettek be a hadseregükben és az államigazgatásban. A törvények ugyan névleg tiltották a muzulmán vallási rítusokat, de ezeket a törvényeket a királyok, bölcs megfontoltságból, valószínűleg soha nem hajtották igazán végre (bár az egyszer már megkeresztelkedett muzulmánok visszatérését szigorúan büntették). Ezért aztán Magyarországon egészen a tatárjárásig muzulmán és zsidó közösségek virágoztak. Ez a vallási tolerancia, békés egymás mellett élés a középkori Európában legfeljebb Andalúziában, és ott is kivételes történelmi helyzetekben valósulhatott meg.
A XI. század végén, mikor I. Géza trónra került, a muzulmánok már kulcsszerepet játszottak az ország gazdasági és politikai életében. A besenyők többnyire mint ellenséges, az országot pusztító pogány erőként élnek a közös emlékezetben. A besenyők azonban nem pogányok, hanem muzulmánok voltak, akik gyakran az Árpád-házi királyok seregének segédcsapatát alkották és a határvédelemben töltöttek be fontos szerepet. A besenyők fejedelme, Zoltán (ez a név az ótörök „szultán” szóból ered), segítséget nyújtott Gézának a német császár támogatásával az országra támadó Salamonnal szemben. Géza besenyőket telepített az ország nyugati részére, hogy szemmel tartsák a Pozsony-Moson környékén berendezkedő, visszavágásra készülő Salamont. A besenyők egy-két évszázaddal később már teljesen beolvadtak a magyar népességbe, emléküket a Besenyő településnevek őrzik.
Nem csak a háborúkban látták azonban hasznát a muzulmánoknak a királyaink. Minden állam működésének alapját az adórendszer képezi. Ennek kiépítésére a muzulmán kereskedők és pénzemberek nélkül nem nyílt volna lehetőség. A pénzverés és a pénzváltás volt a király jövedelmének fő forrása, ezt pedig muzulmán és zsidó kamarásokkal, a kálizokkal intéztette. A kálizok jelentőségét mutatja, hogy a régészek több olyan, magyar király által veretett pénzérmét is feltártak, amelyeken arab feliratok találhatók. A kálizok ellenőrizték a király másik fontos bevételi forrásának számító só bányászatát és kereskedelmét is. Nem véletlen, hogy a Szeged felől nyugatra vezető sószállítási útvonalat Káliz-útnak nevezték.
A 12. század közepén az andalúziai muzulmán utazó, Abu-Hámid Al-Gárnáti három évet töltött a magyar királyságban. Lelkendezve számol be arról, milyen virágzó muzulmán közösségeket talált Magyarországon, ezek között voltak keleti (hvárezmi) és nyugati (magrebi) muzulmánok egyaránt, az utóbbiakról megjegyzi, hogy sokkal nyíltabban vállalták fel a vallásukat. Beszámol arról is, hogy bár a bizánci birodalomban is számos muzulmán alattvaló élt, mégsem töltöttek be a magyarországihoz hasonlóan fontos szerepet az állam megerősítésében, ugyanis a bizánci császár a magyar királlyal szemben nem tűrte el, hogy a vallásukat nyíltan gyakorolják. II. Géza királyról feljegyezte, hogy még a keresztény egyházzal is szembeszállt annak érdekében, hogy a muzulmán alattvalói megtartsák szokásaikat.
Az Árpád-házi királyaink persze nem holmi filantróp felbuzdulásból támogatták a muzulmánok integrációját, hanem abból az államférfiúi előrelátásból, körültekintésből, ami a középkori magyar állam kiemelkedő sikerét szavatolta. Ahhoz, hogy a magyar állam megerősödjék és megőrizze függetlenségét a nagyhatalmakkal, a bizánci és a német császársággal szemben, szilárd pénzügyi és katonai alapokra kellett helyezni. A bevándorló katonák és kereskedők tudása, nemzetközi kapcsolatai ebben alapvető fontosságúak voltak - a tapasztalat igazolta Szent István intelmének bölcsességét. A bevándorolók ráadásul nem csak kifelé, de befelé is segítettek megszilárdítani az állam hatalmát, fontos szövetségesei voltak a királynak az egyházi és világi nagybirtokosok megfékezésében. Az Árpád-ház hanyatlását és a középkori magyar állam válságát nem a bevándorlók, az idegenek, hanem a nagybirtokos arisztokrácia megerősödése, a közérdeket semmibe vevő oligarchák tombolása eredményezte. Hiába, nincs új a Nap alatt!