Ceglédi Zoltán szenvedélyes hangú nyilatkozatot tett: ő és a lakosság nagy része nem keresztény, ezért kikéri magának, hogy Magyarországot, ami ugyanúgy az ő országa is, kereszténynek nevezze a miniszterelnök. Szerintem a miniszterelnök kijelentésére nem az a megfelelő válasz, hogy elhatárolódunk a kereszténységtől.
Abban egyetértünk, hogy a magyar állam nem keresztény állam. Nem csak azért, mert a vallásukat aktívan gyakorló, templomba járó keresztény polgárok számaránya alacsony. Nem is azért, mert közülük is csupán kevesen vannak olyanok, akik valójában az ágostoni értelmeben (a kettős, Isten és ember iránti szeretet parancsának megfelelően) értik a Biblia tanítását. Az ő számarányuk még alacsonyabb. A lényeg nem az, vajon hogyan határozzuk meg, ki keresztény, és hogy ők többségben vagy kisebbségben vannak-e.
A magyar állam azért nem keresztény, mert alkotmánya garantálja a vallási és lelkiismereti szabadságot, és ezért nem szabad sem negatív, sem pozitív diszkriminációt gyakorolnia semelyik vallási közösség híveivel szemben. Az állam semleges, egy muzulmánnak vagy buddhistának éppúgy otthon kell magát éreznie benne, mint egy kereszténynek. Ilyen értelemben tehát Magyarország, bár a kereszténység tagadhatatlanul ezer szálon kötődik a történelmi és kulturális múltjához és jelenéhez, valóban nem keresztény ország. Ezért elfogadhatatlan a diszkriminatív egyháztörvény, ami kivételezik az ún. történelmi egyházakkal, és ezért elfogadhatatlan az is, hogy vallási alapon adnak állampolgárságot a vallásuk miatt üldözött menedéket kérőknek. Ebben egyet értek Ceglédivel.
Amiben viszont nem értek egyet vele, az, hogy a kereszténységet valami múzeumba illő régiségként tartja számon, aminek leginkább valami poros vitrinben van helye, ahol megcsodálhatjuk, mint egy letűnt kor tudásának csúcsteljesítményét. Szerinte Európa “szekuláris közösség, amelyik folyamatosan és roppant okosan oldja fel a korábbi évszázadokban kialakult, keresztény vallási alapokon megfogalmazott korlátait és tilalmait.” A kereszténység tehát: a múlt, az inkvizíció kínzókamrái, az indexre tett könyvek, a középkori butaság. A felvilágosult modern világ és annak szabadsága a kereszténység ellenében határozta meg önmagát.
Ez a kép véleményem szerint sematikus. A modern világ születése éppúgy nem választható el a kereszténységtől, mint a középkori skolasztikaé. A reneszánsz és a felvilágosodás legragyogóbb elméinek többsége hívő keresztény volt, Rotterdami Erasmustól Leonardo Da Vincin keresztül John Stuart Millig. A vallási türelem, a szabadságjogok, a hatalmi ágak szétválasztása és még számos olyan eszme, amelyen jelenlegi semleges, szekuláris államunk alapul, mind hívő keresztények elméjében fogant meg. És a kereszténység nem valamiféle fokozatosan lebontandó statikus ellenállást képezett ebben a folyamatban, hanem részben stimulálta azt, részben együtt alakult, formálódott az emberek világnézetével. Én pont ezért nem tartozom azok közé, akik elutasítják a zsidó-keresztény gyökerekre való hivatkozást az alkotmány preambulumában.
Ha azt mondjuk, hogy Magyarország vagy Európa nem keresztény, azzal éppúgy nem mondjuk el a teljes igazságot, mintha azt mondanánk, hogy keresztény. A helyes megfogalmazás talán úgy hangzana, hogy keresztény is, és szekuláris is. Ezt Jürgen Habermas úgy nevezte, hogy posztszekuláris társadalomban élünk, amely meghaladta már a modernitás nagy vallástalanító projektjét, és ahol a szekuláris embereknek éppúgy tolerálniuk kell a vallás megnyilvánulását a közszférában, mint ahogy a vallásos embereknek is tolerálniuk kell a szekularizmusét. Ez természetesen nem jelenti az állam semlegességének felülírását, csupán azt, hogy elismerjük a vallás közösségformáló erejét, és folyamatos dialógusra törekszünk a társadalmi folyamatokat értelmező vallásos és világi narratívák között. Ezeknek a narratíváknak egyike sem tarthat igényt kizárólagosságra.
Egy keresztény identitású embert éppúgy zavarhat az, amikor valaki a kereszténységre hivatozva kirekesztést propagál. A kereszténységre hivatkozó fundamentalizmust éppúgy nem lehet a kereszténységgel magával azonosítani, mint a politikai iszlamizmust az Iszlám vallással.
A kereszténység politikai bunkósbotként vagy éppen egyes társadalmi csoportokat kirekesztő döntések szépségtapaszaként való felhasználására nem a kereszténységtől való elhatárolódás az adekvát válasz. Sőt, a hatalom ezen megnyilvánulásainak éppen az a céljuk, hogy hamis ellentétek alapján polarizálják a társadalmat, kiprovokálják a militáns szekularizmus, ateizmus megnyilvánulásait, amelyek segítségével aztán még kéjesebben tetszeleghetnek a kereszténység védőpajzsának szerepében. Nem csak akkor és csak azért van bajunk a kereszténységre hivatkozó jogtiprással, kirekesztéssel, mert nem vagyunk keresztények, hanem azért, mert jogtudatos polgárok vagyunk. Ebben osztozhat keresztény és a nemkeresztény egyaránt. Ki azért, mert ezt diktálja neki a hite, ki azért, mert ezt diktálja neki az ésszerű belátása. Ennek a vallások fölötti értékközösségnek a felmutatása az igazi válasz a demagógiára és a kirekesztésre.