Kétféleképpen lehet a szilveszteri kölni eseményeket félremagyarázni. Egyrészt úgy, ha általános érvet faragunk belőle a menekültek és bevándorlók befogadása ellen, másrészt úgy, ha vegytisztán nőjogi kérdésként kezeljük, aminek semmi köze a bevándorláshoz. Mindkét értelmezés tévútra vezet.
Több száz ittas, valószínűleg részben észak-afrikai, részben közel-keleti fiatal tömegesen és erőszakosan zaklatott nőket a kölni pályaudvar környékén. Hogy ez egy erkölcsileg elítélendő, büntetőjogilag szigorúan üldözendő cselekmény, senki nem vitatja. Mégis, az események értelmezése körül óriási feszültséget tapasztalhatunk.
Az egyik szélsőséget azok képviselik, akik az események kapcsán leginkább elhallgatták az elkövetők származását, állampolgárságát arra hivatkozva, hogy ha másként tennének, azzal a rasszizmus alá adnák lovat. Azok közül, akik előzőleg ellenezték a menekültek szögesdrótokkal, hatósági önkénnyel való kirekesztését (én is közéjük tartozom), sokakat roppant kínosan érintett ez a botrány. Hiszen hónapokon keresztül azon igyekeztek, hogy a humanizmus nevében javítsanak a menekültekről a közvéleményben élő negatív képen. Márpedig ez a balhé talán még annál is többet ártott a menekültek megítélésének, mint a párizsi terrorakció, hiszen az esemény tömegessége annak az érvnek az élét is elvette, hogy itt egy törpe kisebbségről lenne szó. Voltak, akik egyetlen utat láttak arra, hogy arcvesztés nélkül kommunikálják a történteket: ha a menekült-ellenesség vitorlájából kifogva a szelet az egészet a nők elleni erőszak ügyévé teszik. Ez szükségszerűen felemás, nyögvenyelős megoldás, mint amikor a hármast nyolcassá egészítettük ki az általános isiben, de még átütött rajta, hogy az bizony hármas volt. A valóság elhallgatása a rosszul értelmezett politikai korrektség nevében. Mert bizony a nők elleni ilyen brutális, ilyen tömeges utcai zaklatás eddig alapvetően ismeretlen volt az európai utcákon, míg tudjuk, hogy az arab világban viszont egyáltalán nem ritka. Emlékezhetünk még arra, hogy Egyiptomban az Arab Tavasz idején mit művelt a felgerjedt tömeg a riporternővel, és még megannyi áldozattal. Nincs értelme tagadni, hogy ennek a jelenségnek bizony igenis van köze ahhoz, hogy honnan érkeztek, hová szocializálódtak ezek a fiatalok.
A másik szélsőség képviselői azok, akik egyenesen kéjelegve dagonyáznak a kölni hírekben. Lám, mi megmondtuk, nem kellett volna ezeket beengedni, ezek ilyenek, most aztán zárják le az összes határt és deportálják ki a bús picsába az egész csürhét. Terjed a rapefugees hashtag a twitteren, a Facebookon lépten-nyomon olyan kommentelőkbe botlunk, akik kéretlenül is megosztják velünk műveletlen, iszlamofób nézeteiket. Mert hát ezek a muzulmánok ugye ilyen erőszakos állatok, ez köztudott. Van abban persze valami perverz módon irónikus, hogy amikor a muzulmánokat kell utálni, akkor hirtelen a női jogok bajnokává válnak azok, akiket egyébiránt a női egyenjogúság szópárosítás puszta hallatától is kiráz a hideg, és akik a nemi erőszak visszaszorításának legjobb módját abban látják, hogy a nők ne vegyenek fel miniszoknyát az utcán. Akik cinkosan összemosolyognak a vak komondoros ügy hallattán. Előfordul, na, férfiak vagyunk, Terike meg biztos megérdemelte azt a csárdás nagy pofont. A nő meg maradjon otthon a konyhában, ne mászkáljon szilveszter éjjel a pályaudvar közelében, mint valami kurva. Meglepődnénk, ha felmérés készülne arról, hogy a kölni eseményeket legélesebben elítélő keresztyény-konzervatív véleményformálóknak egyébként úgy általában milyen nézeteik vannak a nők elleni erőszakról.
Nem hiszek abban, hogy létezik "objektív" kép a valóságról. Mégis, a valóság sajnos egy összetett jellemű ribanc, dacosan ellenáll azoknak, akik folyamatosan megpróbálják kicsavarni, hogy a világnézetüknek megfelelő Prokrusztész-ágyba gyömöszöljék.
Szembe kell néznünk azzal, hogy az Európába menekültként vagy bevándorlóként érkező emberek is magukkal hozzák a kultúrájukat és világnézetüket, és ez bizony gyakran nem kompatibilis az európai emberi jogi normákkal. Nem azért, mert miatyánk helyett Allahu akbarral imádkoznak, vagy disznóhús helyett bárányt esznek. Hanem mert olyan országokból érkeznek, ahol a nőket hagyományosan és szisztematikusan elnyomják és az élet minden területén diszkriminálják. Erre jön még rá az évekig, vagy évtizedekig tartó háborús pszichózis. Ahelyett, hogy szemérmesen félrenéznénk a multikulturalizmus nevében, komoly lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy a befogadott menekültek megértsék, elfogadják és elsajátítsák azokat a viselkedési normákat, amelyek elengedhetetlenül szükségesek az emberi jogok érvényesüléséhez. Persze nem óriásplakátokon való megbélyegző üzengetésről beszélek, hanem közösségfejlesztésről, képzésekről és szociális munkáról. Ezt éppúgy az integrációs folyamat szerves részévé kell tenni, mint a munkavállalás és a lakhatás megkönnyítését. A normák megszegését pedig szigorúan és következetesen büntetni kell.
Ugyanakkor határozottan el kell utasítanunk azokat a szirénhangokat, amelyek a hasonló bűntényekre hivatkozva a szabadságjogok korlátozását, a kollektív bűnösség elvének bevezetését vagy éppen a nemzetközi menekültügyi egyezmények betűjének és szellemének sutba dobását sürgetik. Ami Kölnben történt, nem érv a határok teljes lezárása mellett, nem indokolja, hogy tömegesen visszaküldjünk embereket a háborús zónákba. Legfeljebb az integráció hiányosságait jelzi, nem pedig az integráció kudarcát. Nem a liberális szabadságeszmény vagy a társadalmi esélyegyenlőség szorul revidálásra, csupán azok következetlen alkalmazása. Hiszen csakis úgy tudunk következetesen fellépni a menekültek és bevándorlók körében jelentkező nőellenes erőszak és elnyomás ellen, ha egyébként a saját házunk táján is éppen ilyen következtesen sepregetünk. Azok, akik csak akkor hisznek a nőjogokban, ha azokat muzulmánok sértik meg, akik csak akkor hisznek a szekularizmusban, ha azt a muzulmánok fenyegetik, hiteltelenné teszik a saját felháborodásukat.
A legjobb az lenne, ha eltekintenénk a menedékkérő emberek szélsőségesen pozitív vagy szélsőségesen negatív színben történő ábrázolásától. Nem azért kell befogadni őket, mert mind cuki és jófej emberek, akik majd mind hálásan és problémamentesen beilleszkednek Nyugaton. Vannak köztük jófejek meg nagyon rossz fejek is. Jóravaló békés családapák és önző bunkók, sőt, mivel emberek, ezért gyakran a kettő keverékei, bizonyos körülmények között normálisan, más körülmények között megvadult csordaként viselkednek. Mint ahogy egyébként mi is. "Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben víz, egy és ugyanaz, de mindegyik folyó az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos," írja Tolsztoj. A lényeg, hogy mind emberek vagyunk, és jogunk van menedéket kérni a politikai üldözés vagy a háború elől, jogunk van védelemre minden erőszak és diszkrimináció ellen. Ez a jog azonban nem terjed ki arra, hogy seggfejek legyünk és semmibe vegyük mások jogait. Ugyanazért kell érvényre juttatnunk a menedékkérők jogait, amiért példásan meg kell büntetnünk az erőszakos bűncselekményt elkövető menedékkérőket. Mert hiszünk a jogállamban és a társadalmi igazságosságban.