1. Egyáltalán nem szól 56-ról
Ebből az imázsfilmből az égvilágon semmi nem derül ki az 1956-os forradalomról: hogy kik és miért robbantották ki, kik és miért verték le. Még egy árva vágókép erejéig sem. Persze lehet mondani, hogy egy imázsfilmnek nem is ez feladata, és hogy arra ott vannak a dokumentumfilmek. De azért mégis: hogyan lehet úgy beszélni a forradalomról, hogy közben nem szólunk a forradalomról és annak hőseiről? Így elég halovány az imázsfilm fő üzenete, miszerint emlékezzünk a hősökre.
2. Borzasztóan sematikus
Ez az imázsfilm olyan, mintha a szocialista realizmus sematikus társadalomképét megfürdették volna a sörreklámok napfényes konzumidiotizmusában. Az 1989 előttről ismert sztereotípiák mindegyike szerepel dolgozó népünkről: a földművelő parasztság, a kenyeret sütő pék, az alkotó művész, a tanuló ifjúság, talán csak a kohóban kalapácsoló sziklaizmú munkás hiányzik, bár azt azért nehéz is lenne eladni egy posztindusztriális társadalomban. Helyette van persze bankár. Az orbáni "munkaalapú társadalom" szorgos-boldog hangyái mind egyesülnek és nemzetileg együttműködnek a nagy közös jövő építésében (vö. ezzel az erdogani propaganda-imázsfilmmel: van még mit tanulnotok, srácok!).Az embernek akaratlanul is olyan érzése támad, mintha valamiféle furcsa időhurok következtében az 50-es évek elején készítették volna ezt a filmet az 56-os forradalom emlékére.
3. A jelen önélegült önigazolása
Ez az imázsfilm az 56-os forradalomra való emlékezés álarca mögött semmi mást nem tesz, mint pöffeszkedő és önelégült önigazolást nyújt a jelenkor rendszerének. Ebben is az 50-es évek emlékezetpolitikájának nyomában jár, amelyben a történelem minden eseménye elnyerte a maga helyét a boldog és szabad jelenkorért vívott múltbeli osztályharcok eseménytörténetében. Dózsától Ráckóczi Ferencig, Petőfitől József Attiláig minden múltbéli hős azért harcolt, hogy a ma embere szabadon élhessen. És persze kimondatlanul benne van ebben az is, hogy aki megkérdőjelezi a Jelent, a fennálló Hatalmat, az bizony nem csak a kormányzat ellen lép fel, hanem a múlt nagy hőseinek a hagyatékát gyalázza meg - a Szabadság ellenségévé válik.
Attól, hogy az 50-es években mindenki úgy köszönt, hogy "Szabadság!", még nem volt szabadság. Természetesen a ma embere jóval nagyobb szabadságban és jólétben él, mint 1956-ban. Ettől még nem kellene úgy bemutatni a jelent, mint a szabadság apoteózisát, a történelem végét, mert az embereket most sem lehet hosszú távon hülyére venni. Még a vasfegyelmű fideszes szavazótábor is egyre nagyobb bizonytalansággal tekint arra a rendszerre, ahol a szabadság egyre inkább az oligarchák szabad rablását jelenti, ahol a pluralista nyilvánosság helyét egyre inkább a nyomasztó kormánypropaganda veszi át, ahol a jogállamiság garanciái helyett ugyanúgy az urambátyám és a kézkezetmos szabályai érvényesülnek, mint a 20. században mindig is.
Az 56-os forradalom igazi szelleme nem az ilyen imázsfilmekben él tovább - de azért ott parázslik a jelen magyar társadalmában is. Ott él a ligetvédők elszántságában, a hatóságilag vegzált jogvédők elkötelezettségében, a korrupció ellen harcoló ellenzékiek makacsságában, a megalkuvást nem tűrő és állásukról lemondó újságírók dacában, a megalázott tanárok lázadásában, a másságukat felvállaló meleg fiatalok túlélőképességében, a mélyszegénységben élők emberi méltóságért folytatott harcában. Kár, hogy szabadság igazi szerelmesei tömegével hagyják el az országot. Éppen mint 1956-ban.