Budapest 2040. Másfél évszázaddal Buda és Pest egyesülése után a város újra kettészakadt, de ezúttal nem a Duna a választóvonal. Betonfal és szögesdrót választja el az embert az embertől: a gazdagok erődített luxuslakóparkjai kifelé, a szegények fallal körülvett gettói befelé zárt mikrokozmoszok.
A származási- és osztálykülönbségek választóvonalai persze léteztek az elmúlt évszázadokban is, azonban a 21. század elején egyre hangsúlyosabbá váltak. Előbb csak a társadalom szakadt szét a gazdagok szűkülő és a szegények egyre szélesedő csoportjára, majd az elszakadást hamarosan a jogi és a fizikai térben is deklarálták és véglegesítették. Először a hajléktalanokat tiltották ki a közterületekről, a migránsokat börtönözték be, majd egyes gettók bekerítése, a lakosság lakóhelyek szerinti elkülönítése következett. Mindez a közbiztonság és a közrend védelmének nevében. A jogegyenlőségnek mára vége, teljes állampolgári jogokkal már csak a lakosság kevesebb, mint fele rendelkezik. A politikai szabadságjogokat származáshoz, vagyoni és műveltségi cenzushoz kötötték. A szegregáció az élet minden területén, a lakóhelyen, az oktatásban, az egészségügyben is érvényesül
A teljes jogokat élvező, néhány ezres felsőosztály Buda és Pest belvárosi illetve zöldövezeti kerületeiben él, zárt lakóparkokban. Ezek egyben plázák, szabadidőközpontok, művelődési centrumok. Ezekbe a belépés engedélyköteles. A lakók zavartalanságára, elszigeteltségére fegyveres biztonsági szolgálatok vigyáznak. A retinához és ujjlenyomathoz kapcsolt személyes azonosítójukkal mindenhová beléphetnek, mindent megvásárolhatnak, minden szolgáltatást könnyen igénybe vehetnek, ügyeiket bárhonnan intézhetik. A genetika fejlődése lehetővé tette számukra, hogy kiszűrjék az életükből a különféle betegségeket, egészségügyi ártalmakat. Elhasználódott szerveik helyett újakat klónoznak nekik, így várható élettartamuk megközelíti a száz évet. Saját genetikai profiljuknak megfelelő gyógymódok mellett egyedi tudatmódosító szereket gyárthatnak 3D technológiákkal, így a rekreációs tevékenységeik gyönyöreit maximalizálhatják, kockázatait minimalizálhatják. Gyermekeik elsőrangú iskolákba járnak, a tehetősek a kor vezető egyetemein tanulhatnak tovább, természetesen Pekingben vagy Sanghaiban, a világ vezető gazdasági hatalmának központjában. Visszatérve tovább vihetik a családi vállalkozást vagy egyszerűen részvényesként élvezhetik tovább a szüleik befektetéseinek gyümölcseit. A nyarat valamelyik, még el nem süllyedt trópusi szigeten töltik, a telet valamelyik még le nem olvadt gleccserre épült sípályán (ezekből egyre kevesebb). Többnyire személyzet végzi helyettük az alantasabb munkákat, háztartásukat mesterséges intelligencia vezeti.
A középosztály tagjai papíron ugyanolyan jogokkal rendelkeznek ugyan, de a valóságban a felsőosztály kiszolgálói. Belőlük lesznek a rendőrök, a biztonsági őrök, a tanárok, az ápolók és az egyéb, alacsonyabb státuszú értelmiségiek, hivatalnokok és szolgáltatók. Többnyire lakótelepeken élnek, szerény körülmények között, de legalább a mogásszabadságukat nem korlátozzák, bár a lakóparkokba csak engedéllyel léphetnek be. Bár nem engedhetik meg maguknak ugyanazt a high techet és génmanipulációt, mint a gazdagok, de rendelkeznek társadalombiztosítással, és ha megbetegednek, magánkórházakban keresnek gyógyulást. Egész életükben a gyerekeik taníttatására gyűjtenek, remélve, hogy azok tehetségüknél fogva bejuthatnak valamelyik kínai egyetemre. Visszatérve folyékonyan beszélnek kínaiul, és felveheti őket ügyfélszolgálatosnak valamelyik kínai multicég az egykori kopaszi gátnál kiépült Chinatown felhőkarcolóiban. Esetleg hivatali állást kaphatnak a kormányzati központban, a Várban. Rettegnek attól, hogy lecsúsznak a gettólakók közé, akiket megvetnek és gyűlölnek. Ezt a megvetést a rezsim médiája gondosan ápolgatja, akárcsak a felemelkedés illúzióját. Időről időre kisorsolnak egy öröklakást egy lakóparkban, és valóságshow-ban közvetítik a lakók életét. Mióta a civil szervezteket betiltották, a mindennapokat behálózó korrupció ellen ritkán emelik fel a szavukat. Amikor a 2036-os budapesti olimpiai játékok után csődbe ment a város, szórványos tüntetések alakultak ki, de a tüntetők vezetőit a Nemzetvédelmi Csendőrbíróság előállította, majd a nemzeti együttműködés akadályozása bűncselekmény elkövetésének vádjával gyorsított eljárásban jogerősen elítélte és a Zónába deportálta.
A jogokból kirekesztettek több százezres csoportja a Zónákban él: falakkal körülvett gettókban, ahonnan csak külön engedéllyel léphetnek ki. Budapest számos korábbi külvárosi negyedét Zónává alakították át. Itt a gettólakók többnyire igen rossz állapotú bérlakásokban tengetik mindennapjaikat. A közművek akadozottan működnek, gyakoriak az áramszünetek, mindent ellep a szemét és a rágcsálók. Mindennaposak a betegségek és a fertőzések. Az antibiotikumok túlhasználata mára szuperbaktériumok elterjedéséhez vezetett. A zóna közkórházaiban az ellátás ugyan ingyenes, azonban hosszú várólisták vannak, a gyógyszerek és a felszerelés hiányos, az orvos- és ápolóhiány állandó. A zónalakók megosztottak. Vannak az őslakók, az eredetileg is magyar állampolgárok leszármazottai, akik vagyoni vagy műveltségi státuszuk miatt kiszorultak a teljes jogú polgárok sorából. Az őslakók büszkék származásukra és lenézik a migránsokat, akik az elmúlt évtizedekben özönlöttek be a klímaváltozások és a politikai földindulások miatt lakhatatlanná vált harmadik világbeli nagyvárosokból. Mivel visszatoloncolásuk egyre költségesebbé vált, jelentős részüket bezárták a Zónákba. A Zónában legális munkalehetőség alig akad. Az őslakók (főleg, ha nem cigányok) a migránsoknál nagyobb eséllyel juthatnak munkához a lakóparkok valamelyikében, mint takarító, sofőr, pincér vagy szakács. A munkavállalási engedélyhez zöldkártya jár, amellyel szabadon közlekedhetnek a Zóna rendőrök és kutyák vigyázta határátkelőin - és ha szerencséjük van, csempészetből is lehet mellékesük.
A zónalakók többsége, különösen a migránsok számára azonban csak álom a legális munka. Az automatizáció miatt az alacsony képzettségűek munkáit mára már gépek végzik. A munkanélküli őslakók az állami segélyből élnek, ami arra éppen elég, hogy ne haljanak éhen. A Zóna iskolái legfeljebb a leszakadást állandósítják, esélyt nem nyújtanak a továbbtanulásra, a migránsok még magyarul sem tanulnak meg rendesen, bár Felcsútra persze elviszik őket egyszer a Nemzeti Együttműködés Napján. Többségüket az illegális gazdaság szívja fel: pocsék dizájner drogok, prostitúció, szervkereskedelem és fegyverek. Az utcákat etnikai alapon szerveződő bandák és bűnszervezetek uralják, a közbiztonság csapnivaló. A Zónák hemzsegnek a mentális betegektől, drogfüggőktől, hajléktalanoktól, akik telente a csatornahálózatban keresnek menedéket. Időről időre gettólázadások törnek ki, ezeket a csendőrség gépesített alakulatai véresen leverik és megtorolják. Ezek a lázadások újabb bizonyítékot szolgáltatnak annak a kevés finnyás értelmiséginek, akik emberiességről papolnak, hogy a zónalakók erőszakosak és veszélyesek, akik nem érdemlik meg a jogokat és nem alkalmasak az együttélésre.
Budapest valahol utat vesztett. Hogy pontosan hol, azt már nem tudja megmondani. A változás nem hirtelen jött, először észre sem vette. Valahol valaki hibát hibára halmozott, bűnt követett el köz és közérdek ellen, és ő nem szólt semmit, csak hallgatott és tűrte, hogy szétterjedjen ereiben a romlottság, mint a morfiuminjekció. Egyébként is, kit édekel ma már a múlt?