Igaza van Botond Bálintnak a Magyar Idők hasábjain: "Harminc év alatt alig valamit emeltünk vissza a történelmi Magyarország kultúrájából a közoktatásba. Mindenütt továbbra is a marxista–sztálinista értékítéletek érvényesek, és annak megállapítása, hogy milyen tudás, milyen művészeti eredmény értékes, érvényes, továbbra is ugyanannak az elitnek a kezében van, amelyik most is ünnepli az előző elit legyilkolását, azt szükségszerűnek, helyesnek, mi több, elég pofátlan hozzá, hogy még erkölcsösnek és etikusnak is tartsa." Ez a helyzet tarthatatlan egy illiberális demokráciában! Javasoljuk tehát a modernkori Magyarország történelmének radikális átalakítását a következő szempontok szerint.
Kezdjük mindjárt a 18. század végével, amit a kulturmarxista történelemoktatás hamisan a "felvilágosodás kora" címmel illetett. Le kell számolnunk a sapere aude (merj gondolkodni) aufklérista tévhitével, amelyre korunk számos rákfenéje visszavezethető. Hiszen csakis egy elfajzott gondolkodás eredménye lehet az a felfogás, hogy az egyének szabad gondolkodásából, autonóm erkölcsi döntéseiből bármi jó származhat, vagy hogy létezne bármiféle történelmi haladás, fejlődés.
A tévtanok hirdetőinek kigyomlálását kezdhetjük mindjárt Kármán Józseffel, aki A nemzet csinosodása című munkájával az elsők között adott táptalajt azoknak a progresszivista elképzeléseknek, miszerint nem minden jó úgy, ahogy van - és hogy Magyarországnak van mit behoznia az ún. Nyugattal szemben. Kármán vad gyűlölettel rontott neki nemzetének, így például így pocskondiázta a magyar embereket: "érzések tompa, ízlések darabos, vastag. Értelmek vak," vagy "sivatag üresség uralkodik az ily fejekben. A gondolatok kiapadnak az ily koponyákban, melyeket az aszály megcsapott, vagy stagnálnak, mint a mocsárban a poshadt víz." Elfogadhatatlan, hogy gyermekeinknek ilyen gyalázkodással kelljen szembesülnük ahelyett, hogy az ország dicső múltjáról, hazaszeretetének Veszta-lángjáról tanulnának!
A jakobinus összeesküvést javasoljuk megfelelő kontextusba helyezni, és kifejezésre juttatni, hogy az igaz nemzeti érzületet nem ezek a homályos szabadkőműves eszméket propagáló idegen ügynökök képviselték, hanem Németh János államügyész úr, aki Martinovicsot és bűntársait lefogatta és kihallgatta. A francia forradalom mellett izgató röpiratokat terjesztő liberális fantaszták helyett az államot bölcs megfontoltsággal szolgáló hivatalnokot kell pozitív példaként állítani a fiatalok elé, aki az egyik sorosista jogvédő ügyvédet imígyen fenyegette meg: "fejével játszik az úr, ha így véd." "Nálam nincs kegyelem" mondását is javasoljuk idézni, mint az ősi magyar hajthatatlanság és az államgépezet iránti szilárd lojalitás megnyilvánulását. Szintén az igaz nemzeti érzületet képviselték azok a nemesurak, akik a Vérmezőn történő kivégzéseket a nádor budai várpalotában rendezett estélyén ünnepelték meg. Ez az igaz magyar virtus!
Nem kell többé tanítani olyan írásokat, mint például Batsányi János "A franciaországi változásokra" című verse, amelyért a hatóságok helyesen már akkor is eljárást indítottak az izgága fiatalember ellen. Ellenben kötelező versként kell bemagoltatni a gyerekekkel Gvadányi József "A falusi nótárius elmélkedései" című örökérvényű költeményét. Innen megtanulják a nebulók, hogy milyen kárhozatosak a felvilágosodás eszméi és milyen velejéig gonosz emberek voltak Lazckovics, Szentmarjay vagy Kazinczy, akiknek a nevét egyébként is borítsa csak a jótékony feledés homálya. Ez utóbbi kufstein-i raboskodásra a jövőben ajánlatos "Kazinczy kufstein-i nyaralásaként" hivatkozni, és utazási irodák prospektusaiból kivágott, festői alpesi tájat mutató képekkel illusztrálni.
És ha már Kazinczynál tartunk, ott vannak aztán a nyelvújítók. Nekik köszönhetjük a magyar nyelv megrongálását. Többek között olyan, az ős-turáni gyökereinktől merőben idegen, bolsevizmusba hajló finnugrista szavakkal fertőzték meg drága anyanyelvünket, mint például a köztársaság, a rabszolga, az eszmény vagy a zsarnok. Vajon mennyi bajtól szabadulhattunk volna meg, ha a nép már eleve ki sem tudja fejezni ezeket a veszedelmes liberális gondolatokat a saját nyelvén? És akkor az "alkotmány" szóról ne is beszéljünk. Ezt a liberális förmedvényt szerencsére a jogalkotásunkból mára már kitöröltük, és az Alaptörvény szavunkkal helyettesítettük, amely egyenesen a pilisi szívcsakrával rezonál. I. Ferenc királynak igaza volt, aki még a latin konstitúció szó használatától is eltiltotta a környezetét, hiszen az a liberális demokrácia melegágya.
Ami az ún. reformkort illeti, ott nagyon óvatosan kell eljárnunk, szétválogatva egymástól a búzát és az ocsút, a hazát és a haladást. Először is, ideje rehabilitálni Ferenc királyunkat és kancellárját, Metternichet, a Szent Szövetség örökérvényű alkotásának egyik atyját, amiért sokáig megakadályozták, hogy Európán végigsöpörjön a liberalizmus pestise. El kell magyarázni a tanulóknak, milyen hasznos volt, hogy megakadályozták például a sajtó- és szólásszabadság érvényesülését, hogy betiltottak olyan veszélyes könyveket, mint például Goethe és Schiller műveit.
A reformkor nagyjainak munkásságából meg kell őrizni azt, ami nacionalista és konzervatív, és ki kell iktatni azt, ami liberális és haladáspárti. Széchenyinél lehet tanítani az olyan jelentős ingatlanberuházásairól, mint a hídépítés vagy a vasútépítés, esetleg az akadémia megalapítása. Munkásságát azonban a megismételhetetlen ősmagyar géniusz hatásának kell tulajdonítani. Lehetőleg ne beszéljünk arról, hogy alapveően a hanyatló nyugat mintáinak meghonosítására törekedett. Különösen kerüljük az olyan írásainak ismertetését, amelyből kiderül, hogy nyugati utazásairól "a régi slendrián és megrögzött előítéletek elleni mély utálat érzetével tért vissza, s kellő megfontolás neélkül is mindent felforgatni és átalakítani akart." Még mit nem, talán néhány nyugati útjáról hazatérő izgága liberális ifjonc magára ismerne és példaképet találna magának! Idézzük azonban bátran Széchenyit akkor, amikor a liberális demokrata Kossuthtal szemben fogalmazta meg konzervatív gondolatait. A liberális Kossuthról, és különösen Eötvösről meg Szalayról, pedig leginkább szó se essék. Tőlük már csak egy ugrás Jászi Oszkár!
Wesselényi Miklós bárót is lehetőleg minél kevesebbet emlegessük, hiszen nem elég, hogy a mindenkori hatalmi önkény engesztelhetetlen ellensége volt ("Ha nem akarod, hogy önkény nyomjon el, nem nyomj el senkit az önkényeddel!"), de még a nemzetiségekkel szemben is türelmet hirdetett. A legjobb, ha nála arra szorítkozunk, hogy milyen jelentős érdemeket szerzett, mint árvízi hajós. Különösen az ellene indított pert, bebörtönzését ne emlegessük sokat, hiszen egyesek erről még mai sorosista jogvédőkre és védenceikre asszociálnának... Az a kommunista Táncsics meg jobb lett volna, ha ott marad a börtönben! Helyettük viszont beszéljünk sokat Dessewfy Aurélról és Emilről.
Nem szabad tanítani olyan verseket, amelyek magyargyűlöletről tanúskodnak (például Berzsenyi: "Mi a magyar most? Rút sybarita váz"). Csak az ősi dicsőségről, a magyarok vitézségéről, hősiességéről és önfeláldozásáról szóló verseket szabad tanítani. Petőfitől belefér a János vitéz meg a Zanyám tyúja, de a világszabadságról, Európáról, köztársaságról, királyok megöléséről és jognak asztaláról hadováló verseket mellőzzék a kollégák. Kinek kell ez a sok kacat, de most tényleg? Viszont újra fel kell fedeznünk Pató Pált, mint pozitív figurát, nemzeti hőst, a nemzeti hagyomány megőrzésének harcosát, akárcsak Döbrögi uraságot, a nemzet gázszerelőjének előképét, akit a sorosista Ludas Matyi Soros utasítására háromszor vert meg.
Kölcsey Ferencnél szintén hasonlóan kell eljárni: heves nacionalizmusát állítsuk bátran példaképül az ifjúság elé, liberalizmusát próbáljuk agyonhallgatni. A Himnuszt persze lehet szavalni, énekelni. A "jelszavaink valának: haza és haladás" című mondást lehetőleg rövidített formában idézzük: "Jelszavaink valának: haza." "A haza minden előtt" mondásának pedig lehetőleg adjunk olyan értelmezést, amelyből a szupremácizmus és az idegenek, migránsok elutasítása következik. Ezt könnyen megtehetjük, hiszen kevesen olvasták el Kölcsey valódi, gyakran sajnos sorosista-globalista mételytől fertőzött gondolatait a témában.
A kulturmarxista történetírás sajnos álnokul háttérbe szorította az ún. reformországgyűlések igazi hőseit, azokat a magyar nemeseket, akik a sorosista-liberalista reformok ellen foglaltak állást, akik toporzékolva tiltakoztak, miközben Kölcsey vagy Deák a jobbágyfelszabadításról, esetleg sajtószabadságról beszéltek, akik a dicső múltra hivatkozva akadályozták az ősiség vagy a nemesség adómentességének megszüntetését. Ez most majd másként lesz. Fedezzük fel újra azokat a hétszilvafás nemeseket, akik bajszukat pödörgetve ágáltak a nemzet liberális öngyilkossága ellen! Azokat a megyei urakat, akik inkább visszahívták liberális követeiket, csak hogy ne kelljen a kiváltságaikról lemondaniuk. Hazájukat feláldozó önszeretetük ma is visszhangot kelt Országgyűlésünk derék képviselői között.
(A következő részben rátérünk majd arra is, hogy miként gyomláljuk ki a 48-as forradalomból a liberalizmust, majd arra, hogy miért Szabolcska Mihályról, és nem Ady Endréről kell ezután a századforduló legjelentősebb költőjeként megemlékeznünk.)
Dr. Körtvéllyesy Hugó
főosztályvezető
Történelemátírási Főosztály
EMMI