Letahózhatjuk azokat, akik tiltakoznak a fogyatékkal élők lakóotthonokban való elhelyezése ellen a szomszédságukban, de ezzel nem fogjuk segíteni a probléma megoldását.
A lakosság tiltakozik, amiért lakóotthont akarnak építeni fogyatékkal élők és pszichiátrai betegek számára Püspökladány belvárosában. Az intézkedés az ENSZ és az EU azon előírásainak megfelelően történik, amelyek szerint a fogyatékkal élőket a nagy, totális intézményekből kisebb lakóközösségekben kell elhelyezni.
A hírt olvasók reakcióik szerint alapvetően két táborra oszthatók:
1) Már megint rá akarják erőltetni egy helyi közösségre a saját elvont, valóságtól elrugaszkodott elveiket a luxusirodákban ülő globalista ENSZ bürökraták, felháborító!
2) Ezek a sötét vidéki tahók nem képesek az emberi együttérzésre, már megint megakadályozzák, hogy felzárkózzunk Európához, felháborító!
Bár a második álláspontot megfogalmazók többnyire felvilágosultnak hiszik magukat, valójában ez a reakció - és felháborodás - nem segít jobban a helyzet megértésében és kezelésében, mint az első.
Tény, hogy aki ismeri a téma szakirodalmát, az tudja, hogy a nagy intézmények minden felmérés szerint a visszaélések melegágyai, amelyek nem képesek emberi körülményeket teremteni a lakók számára. Csupán arra szolgálnak, hogy eltüntessék a társadalomból azokat, akiktől a "normális" emberek félnek, mert mások, mint ők. Már a 60-as évektől megindult Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a kitagolásként emlegetett folyamat. Ennek motorjai egyébként éppen maguk a pszichiátrai betegek és fogyatékkal élők voltak, akik önsegítő szervezeteikkel bebizonyították, hogy a közösségbe integrálva, közösségi ellátási formák segítségével képesek békés, sőt, hasznos tagjai lenni az őket befogadó közösségnek. Hogy attól, hogy valaki pszichiátrai betegségben szenved, nem kell "szőnyeg alá söpörni", eltüntetni, elzárni. A közvélemény persze néhány a média által reflektorfénybe helyezett szélsőséges eset alapján formál róluk véleményt, és minden mentális betegségben szenvedőben potenciális sorozatgyilkost lát.
Ha ezt így elmagyarázod az embereknek, meglepően sokan megértik, sőt, akár még rokonszenvéről is biztosíthatják az érintetteket. Mégis, a probléma nem feltétlenül azzal van, hogy akik egy ilyen projektet elleneznek, azok sötét bunkók, akik tudatlanok és felvilágosulatlanok, vagy képtelenek rokonszenvet érezni embertársaik iránt.
A probléma forrása nem más, mint a NIMBY. Nem, ez nem egy egzotikus kínai szörnyeteg, ami felfalja az emberek rokonszenvét. Illetve csak átvitt értelemben az. A Not In My Back Yard (nem az én hátsókertemben) rövidítése angolul. Azt a jelenséget jelöli, hogy egy helyi lakóközösség még akkor is elutasít egy bizonyos beavatkozást/csoport beköltözését, ha érti és tudja, hogy az hosszú távon és általánosságban véve bizony a közjót szolgálja.
Mert még azok a szülők is, akik egyébként megkönnyezik a szegény cigány gyerekek felzárkóztatásáról készített dokumentumfilmet, meglepően ellenségessé válhatnak, ha a saját gyerekük osztályába kerül be egy mélyszegénységben élő gyerek. Azok a lakók is, akik egyébként részt vesznek a Pride felvonuláson, liberális pártokra szavaznak és békejeles kitűzőt viselnek, hirtelen nagyon gyanakvóvá válhatnak, ha cigányok vagy menekültek költöznek a szomszédságukba. Ilyen helyzetben félünk attól, hogy hátrányba kerülhetünk, félünk az esetleges konfliktusoktól és félünk attól, hogy egyáltalán éppen nekünk kell szembesülnünk nap mint nap ezekkel az emberekkel!
Nem a butaságról és a tájékatlanságról szól ez a reakció - sokkal inkább az evolúció által az emberek gondolkodásába épített védőpanelek és reflexek működésbe lépéséről, amelyek létezéséről többnyire szeretünk nem tudomást venni. Pedig léteznek. Amikor vadászó-gyűjtögető őseink kis, vérségi köteléken alapuló csoportokban járták a vadont, meg kellett tanulniuk, hogy az idegennel való találkozás gyakran harcot jelent a szűkös erőforrásokért. Az idegentől való félelemnek és gyanakvásnak megvolt a maga funkciója a túlélésért folytatott küzdelemben.
Ma ezek a törzsi reflexek gyakran már nem a túlélést szolgálják, hanem akadályát képezik a közösségek harmonikus együttélésének - sőt, hosszú távon éppen ezek sodorják veszélybe az emberi civilizációt. De ha nem veszünk róluk tudomást, vagy ha lebunkózzuk, lehülyézzük, lerasszistázzuk azokat, akik a NIMBY reflexeket mutatják, azzal nem segítünk a problémákon. És nem segítünk önmagában azzal sem, hogy tájékoztatjuk az embereket és bemutatjuk nekik "a tényeket". Kedves lelkes radikális szociális munkás vagy baloldali/liberális aktivista: hiába mutatsz az ilyen embereknek statisztikákat meg tudományos hivatkozásokat - az nem fogja őket megnyugtatni!
Ezt saját magam is megtanultam akkor, amikor a Józsefvárosban rémült lakók körében kellett kampányolnunk azért, hogy legyen ártalomcsökkentő központ a bezárt tűcsere helyén. Amikor aláírást gyűjtöttünk az emberek körében, akkor szinte egyetlen ellenzőt sem sikerült meggyőzni azzal, hogy felsoroltuk a tényeket: a tűcsere program bizonyítottan csökkenti a hepatitis és HIV fertőzéseket és túladagolásokat, ezenkívül bizonyítottan nem növeli a drogfogyasztást stb. És nem azért, mert a "buta" józsefvárosiak nem értették meg ezeket: amikor a 13. kerületben jelentkeztek hasonló problémák, a szuperliberális újlipóciai anyukák ugyanúgy a tűcsere bezárásáért lobbiztak, mint józsefvárosi sorstársaik.
Mégis, miként lehet akkor fellépni a NIMBY jelenség ellen? Nos, először is vegyük komolyan a helyi közösség aggodalmait még akkor is, ha egyébként nem értünk egyet velük. Hallgassuk meg az embereket, és térképezzük fel a helyi közösségeket, találjuk meg a fórumokat és véleményvezéreket, mozgósítsuk a helyi civileket, és találjunk pragmatikus megoldásokat konkrét problémákra, amelyek megnyugtatóak lehetnek minden fél számára.
Ideális esetben persze ez akkor működhet, ha az állam országos és helyi intézményei mellettünk állnak vagy legalább semlegesek, és nem ellenünk dolgoznak (mint például a józsefvárosi tűcsere-ügy esetében történt). Az államnak eleve számolnia kellene a NIMBY jelenséggel akkor, amikor hasonló projektek végrehajtásáról dönt, és nem csak akkor, amikor már elszabadulnak az indulatok. Ami a püspökladányi esetben az egyik legdühítőbb, nem is a lakosság reakciói, hanem az a tény, hogy a lakosság nagy részét senki sem tájékoztatta a projektről!
Vajon hol tartanánk most, ha eleve az állam kezd online és offline párbeszédet, kampányt kezdeményezni hónapokkal korábban, és nem a kész tényekkel hidegzuhanyként szembesített helyi lakók hoznának létre most tematikus facebook-csoportot? És vajon hol tartana most Magyarország, ha az egyébként hasznos integrációs projektekre szánt (gyakran sajnos helyi döbrögik zsebébe vándorló) jelentős EU-s támogatásoknak legalább egy kis részét a társadalom valódi, helyi szintű érzékenyítésére fordította volna az állam az elmúlt évtizedekben? Ha valakire mérgesek lehetünk, akkor ne a püspökladányiakra legyünk mérgesek, hanem azokra a politikusokra és hivatalnokokra, akiknek a végzetes mulasztásai miatt most benne ülünk a pácban.