Kilencven éve jelent meg Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című háborús regénye, ami örökre megváltoztatta a háborúról alkotott képünket. Sajnos a szerző könyvei ma is túl aktuálisak.
Kamaszkorom egyik meghatározó olvasmányélménye volt Eric Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regénye. Alig tudtam letenni, és utána befaltam még az És azután című folytatást is. Hogy miért volt meghatározó? Elsősorban azért, mert gyökerestől kigyomlálta belőlem azokat a romantikus illúziókat és sallangokat, amelyek a háborúval kapcsolatban még megmaradtak bennem.
Mint sok más fiú, én is úgy nőttem fel, hogy sokat játszottam katonásdit, és közben arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is harcolni fogok. Hősiesség, hazafiasság, bajtársiasság és bátorság: ezt láttam a háborúban. Fess egyenruha, menő fegyverek: mi lehetne ennél férfiasabb? A kiomló belek, a kiszúrt szemek, a vörösre perzselt hús valósága hiányzott a steril műanyagkatonák és rajzfilm-álmok világából. A háború sötét oldalával a szépirodalmon keresztül ismerkedtem meg. Már Kenneth Roberts Északnyugati átjáró című regényében elgondolkodtatott a szerző ítélete: "a háborúnál nincs nagyobb baj a világon".
Az igazi nagytakarítást azonban Remarque végezte el. Olvasása után napokig lehangolt voltam. Ami valósággal sokkolt, az nem önmagában a háború borzalmainak érzékletes leírása volt - azzal más könyvekben is találkoztam. Sőt, önmagában a borzalmak prevenciós célú leírása akár kontraproduktív is lehet. Egyesek ezt Remarque szemére is hányták, például Németh Andor, aki szerint a könyv "a háború érzéki valóságának pillanatait rögzíti meg s olyan erővel, hogy az ember szédül tőle, ami bizonyára nagy művészi kvalitás, ám nem tehetek róla, hogy ez a retrográd kifejezés kerül a tollam alá: éppen ezért erkölcsi veszedelem is, mert élményereje van, mert látomásereje van, mert még ha negatív előjellel is, belemarkol az idegeinkbe és bennünk kísért, mint valami luciferi igézet, ideggel igenelni benne azt, ami az eszünket fellázítja."
A háború borzalmainak leírása Németh szerint ad absurdum elvezethet oda, hogy az emberekben borzongó érdeklődést kelt a háború iránt. Az én véleményem ugyanakkor az, hogy itt a kontextus sokat számít. Remarque regénye annyiban valóban hasonlít például Ernst Jünger Acélzivatarban című, a nácik által favorizált háborús regényéhez, hogy mindkettő részletesen, álromantika nélkül ecseteli a háború borzalmait. Ugyanakkor Jünger a borzalmakon túlmutató értelmet és értéket tulajdonít a háborúnak, a jó és a gonosz metafizikai küzdelmeként, egyfajta heroikus emberi próbatételként, misztikus élményként mutatja be azt, míg Remarquae a háború teljes értelmetlenségét és abszurditását állítja elénk a maga pőre valóságában. A vérontás értelmetlenségét, a hátország közönyét és a buta rosszindulatát, az olcsó nacionalista szólamok mögött ásítozó ürességet, a közhelyeket a lövészárokban uralkodó horrortól elválasztotó szakadékot. Amikor először olvastam, nem értettem, miként lehetséges, hogy miután Remarque ezt a regény megírta, még akadt olyan ember, aki háborúzni akart?
Nos, Remarque éppen 90 éve, 1928-ban írta meg a Nyugaton a helyzet változatlant, és - habent sua fata libelli - a könyv recepciójáról külön regényt lehetne írni. Pedig Remarque nem politikai hitvallásból, hanem inkább terápiás célból írta meg azt. Csak a 20-as évek második felében döbbent rá ugyanis arra, hogy valami olyasmitől szenved, amit ma poszt-traumatikus stressz szindrómának neveznek. Saját bevallása szerint nem az átéltek képei és látványai kínozták, hanem az üresség, a kétely, a nyughatatlanság állapota. Hosszas analízissel jött rá, hogy ezeket az érzéseket a háborús élményei okozzák, és hogy ki kell írnia magából azokat. Hogy ezzel mennyire az elevenébe talál egy egész generáció életérzésének, azt először nem sejtette.
A regény szinte azonnal bestsellerré vált, 1930-ig 3 millió példányt adtak el belőle. Márai Sándor 1929. április 14-én Az Ujsag című lapban így méltatta Remarque könyvét: "E könyv hatása egyik biztos tünete annak, hogy Németország, a köztársasági német birodalom, soha többé, semmiféle politikai változás terrorja alatt, nem lesz, nem lehet még egyszer az a militarista Németország, amilyennek a világ a háború előtt ismerte s a háború alatt megismerte. A német imperializmus horizontja kényszerűen módosult, de a német militarizmust mint nemzeti ideált, egy nép edukatív formáját, ez a generáció, Remarque generációja, hosszú időkre eltemette a flandriai és galíciai tömegsírokban. A szakadás teljes ... s nincs az az ürügy, nincs az a sértés amelyet ez a generáció háborús megoldással óhajtana elintézni."
Nem is tévedhetett volna nagyobbat, tehetjük hozzá, hiszen a két világháború közötti német társadalom nagyon is ki volt szolgáltatva a militarista propaganda bódító hatásának. A könyv kezdetektől kiváltotta a nacionalisták ellenszenvét és bírálatát, akik jó érzékkel tapintottak rá, hogy ez a könyv veszélyes. Veszélyes mindazokra, akik hamis nemzeti érzelmek és érdekek jelszavával, de valójában gazdasági és hatalmi érdekek nevében vágóhídra vezényelnék a fiatalság színe-virágát, és ezért érdekük, hogy ne derüljön ki az igazság arról, mi is a háború. Meggyanúsították azzal, hogy nem is német, hanem francia zsidó, hogy valójában csak 25 éves, és soha nem járt a fronton, hogy ha járt is a fronton, akkor csak a keletin, és hogy ha járt is a nyugati fronton, egy bajtársa naplóját lopta el és plagizálta. Megrágalmazták defetizmussal, hazaárulással, az elesett hősök emlékének lábbal tiprásával. Ahogy Vámbéry Rusztem fogalmazott a Századunkban (Mennydörgő pacifizmus, 1929), "háború elleni uszítással" vádolták Remarque-ot és azon írótársait, akik "csak a vért, szennyet, az állati kegyetlenséget és az emberi kínszenvedést látja meg a kényszerhősiesség és a fenegyerekeskedés lelki kulisszái mögött."
Amikor a könyv Hollywood megfilmesítette, és Amerikában óriási sikerrel játszották a filmszínházak, a nácik mindent elkövettek annak érdekében, hogy betiltsák a németországi forgalmazását. A konzervatív kormány 1930-ban "Németország tekintélyének veszélyeztetésére" hivatkozva be is tiltotta a film forgalmazását. Ez a lépés általános megdöbbenést keltett, hiszen a Weimar-i Köztársaságban ezidáig a teljes szólásszabadság érvényesült a kultúrában. Baljós előjelként szolgált a hamarosan eljövendő eseményekkel kapcsolatban. A Weltbühne a következőképpen kommentálta a tiltást: "A köztársaság minden harc nélkül feladott egy fontos pozíciót. Ezt a filmet kézzel-lábbal kellett volna védenie. A fasizmus a választások óta első nagy győzelmét könyvelheti el. Ma elintézett egy filmet, holnap valami más következik."
. Pesti Napló Képes Melléklet, 1930.12.21.
A német baloldal tiltakozó gyűléseket szervezett. Egy volt frontharcos egy ilyen tüntetésen kijelentette: ez a film nem a legkiválóbbakat sérti, hanem a leghangosabbakat. Számos neves író, rendező felemelte szavát a tiltás ellen. 1931-ben annyit sikerült elérniük, hogy engedélyezték a film zárt körű vetítését - ezután a Nyugaton a helyzet változatlan filmklubok szervezése antifasiszta cselekedetnek számított. A németországihoz hasonló tiltó határozatot hoztak a hatóságok Japánban, Bulgáriában, Jugoszláviában és Törökországban is. Az olasz fasiszták persze már a könyvet is betiltották annak idején. Bécsben a nácik zavargásokat szerveztek a film bemutatóin, erre a rendőrség nem a nácik garázdálkodását, hanem a filmet tiltja be. A háborúra készülő nacionalista, militarista propagandagépezetek nem tűrték Remarque veszélyes pacifizmusát.
Magyarország, 1931. január 27.
Ami a film magyar fogadtatását illeti, arról a Népszava a következő szavakkal számolt be: "A világhír nyomán a magyar mozik is bemutatni akarták Remarque darabját és nagy buzgalommal hirdették a bemutatót, a föltűnő plakátok is megjelentek az eseményről s most megtudjuk, hogy a magyar cenzúrabizottság is betiltotta a filmet A filmet, amelynek legfőbb tulajdonsága, hogy értelmet, érzést emel - a háború ellen. Magyarul is tisztelni kell a háborút? Hiszen attól koldulunk... csonkán, kitett könyörtelenséggel a világvásáron."
Két évvel Márai Sándor lelkendező és optimista cikke után Pünkösti Andor Az Ujsagban már így ír: "Hiába a többmilliós példányszám, hiába a huszonhat nyelv, hiába a pro és kontra kritikák hallatlan tömege, azt a szellemet, amely ellen ez a könyv íródott, Remarque nem változtatta meg. Az emberek tovább is ököllel, kővel, bűzbombával pofozzák egymásba az igazságot. Nem történt semmi. Nem változott semmi. lm Westen nichts Neues." Pünkösti elemzése tűpontos - és 1944-ben maga is az áldozatául esett annak a népbetegségnek, amit ilyen pontosan diagnosztizált.
Remarque 1933-ban emigrációba kényszerült. Bár maga viszonylagos védettségben vészeli át a háborút Svájcban, megrázó erejű regényekben tárja fel a német menekültek kálváriáját, amit via dolorosának nevez. Arról ma is sok szó esik, hogy milyen üldözésnek voltak kitéve a zsidók és ellenzékiek a nácik uralma alatt, de azt már kevesen tudják, hogy a nácik elől menekülőket milyen barátságtalan gyanakvással fogadta a "szabad" világ. Pedig az ő bőrük még fehér volt. Elénk tárja az embernyomorító bürokratikus államgépezet működését, amelynek a fogaskerekei között menthetetlenül felőrlődik mindenféle emberi szolidaritás, és ami az aljasságot, a hazugságot ösztönzi, az őszinteséget és az ártatlanságot pedig bünteti. A Diadalív árnyékában vagy az Éjszaka Lisszabonban legalább annyira remekművek, mint a Nyugaton a helyzet változatlan. Akinek tetszettek Faludy György emigráns történetei, ezeket is imádni fogja.
Akárcsak Faludyt, Remarque-ot is dekandenciával, destrukcióval és nihilizmussal vádolták, mert náluk hiányoznak a "nagy ügyekért" önmagukat és másokat feláldozni hajlandó héroszok. Remarque hősei olyan kisemberek, akik valóban nem hisznek ideológiákban és nem rendelkeznek übermensch tulajdonságokkal - ellenben rendkívüli módon tudják élvezni és értékelni az élet apró, gyarló örömeit. És nem hajlandóak ettől megfosztani másokat sem, tudatosan vállalt naivitással veszik komolyan a felebaráti szeretet tanítását és tagadják a különféle mesterségesen felállított határokat ember és ember között. Hősiességük éppen abban áll, ahogyan megpróbálnak emberként élni, szeretni és "csalás nélkül szétnézni könnyedén" egy olyan évszázadban, amikor mindenki nagy ügyekért hevül, gyilkol és hal meg. És pont ezek az emberek képesek néha az önfeláldozás legfelemelőbb példáira - nem nagy ügyekért, hanem egyes emberekért. Bármennyire magasztos szólamokat is hangoztatnak velük szemben - valójában ezek a hétköznapi hősök képviselik a valódi értékeket.
A nacionalista, militarista szirénhangok most, az I. világháború centenáriumán erősebbek, mint évtizedek óta bármikor. Az uralkodó rezsim ideológusai megpróbálják a hazáért folytatott hősies küzdelemmé nemesíteni a négy évig tartó, birodalmi érdekek nevében folytatott mészárlást. Eluralkodott a menekültekkel szembeni xenofób gyűlölet, jobb esetben közöny. A humanizmus, a szabadság, a jog ismét szitokszóvá válik. Baljós árnyak gyülekeznek a civilizáció egén, sokféle szorongás kínoz bennünket, ha a jövőre gondolunk. A mai olvasó szinte kísértetiesen otthonosan mozog a Remarque regények világában. Ezek a könyvek ma aktuálisabbak, mint valaha. Ideje őket újraolvasni. És reménykedni abban, hogy nem kell őket újra átélnünk.