2010 óta számos, alulról, online szervezett tüntetéshullámot láttunk jönni és menni Magyarországon. A közösségi média korában a tüntetések szervezése viszonylag könnyűvé vált, tömegeket lehet utcára vinni anélkül, hogy előzőleg bármilyen szervezőmunkát végeztünk volna a körükben. Sokan tesszük fel a kérdést: vajon mi az a szikra, ami begyújtja az ellenállás lángjait? Vajon mi magyarázza a tömegmozgalmak sikerét vagy kudarcát a digitális aktivizmus korában? Hogyan tudnak ezek a mozgalmak tartós változásokat elérni?
Sokakat foglalkoztat ez a kérdés napjainkban, de csupán kevesen próbálkoznak meg azzal, hogy átfogó választ próbáljanak rá adni. Közéjük tartozik Zeynep Tufekci, a török származású amerikai szociológia professzor, aki évtizedek óta kutatja a társadalmi ellenállási mozgalmakat a mexikói zapatistáktól az arab tavaszon keresztül az Occupy mozgalmakig. Tapasztalatait a Twitter és könnygáz: a hálózati tiltakozás ereje és törékenysége című, tavaly megjelent könyvében. Hálózati (networked) mozgalmaknak nevezi azokat, amik a digitális kommunikációs technológiákat beépítették eszköztárukba.
A közösségi média aranykorában - a 21. század első évtizedében - Tufekci, hozzám és még sok más aktivistához hasonlóan, naivul hitt abban, hogy az új digitális kommunikációs technológiák közelebb hozzák a másként gondolkodókat - és egy másik, jobb világ ígéretét. Megtörik az átkot, amit a társadalomtudósok pluralista tudatlanságnak neveznek: az emberek hajlamosak azt hinni, hogy egyedül vannak a rendszerellenes gondolataikkal, és a többség konformista módon gondolkodik.
fotó: quantara.de
A YouTube, a Twitter, a Facebook olyan eszközöket adtak az aktivisták kezébe, amik segítségével egyéni történetekből hirtelen tömegeket mozgósító üzeneteket lehetett készíteni és milliókhoz eljuttatni. Az addig gyakran elszigetelten dolgozó aktivista csoportok könnyen egymásra találtak - és globális online hálózatok segítségével inspirációt nyertek egymástól, és azt a tudatot, hogy nincsenek egyedül. Messze nem az volt a sikerük kulcsa, hogy hány embert sikerült megmozgatniuk: a társadalomnak csak egy kis szeletét. Tufekci szerint a tüntetéseken résztvevők nálunk is bevett számolgatása egyébként is hiábavaló időtöltés, nem az határozza meg egy tiltakozó akció történelmi jelentőségét, hogy hányan vettek részt rajta.
Mohamed Bouazizi, egy egyszerű tunéziai utcai árus a rendőri brutalitás elleni tiltakozásképpen felgyújtotta magát. Néhány évvel korábban ez a történet valószínűleg visszhangtalan maradt volna - a közösségi médiának köszönhetően azonban virálissá vált és olyan tiltakozáshullámot indított, ami maga alá temette a diktátort és rendszerét. Khaled Szaidot, egy fiatal egyiptomi srácot (valószínűleg füvezés miatt) a rendőrség brutálisan megverte és meggyilkolta, mint előtte megannyi fiatalt, és aktivisták tüntetést szerveztek tiltakozásul. Korábban is számos ilyen tüntetést szerveztek már, ezen alig pár százan néztek farkasszemet a rohamrendőrök sokaságával. Ezúttal azonban valami megváltozott: a holttestről készült fotók bejárták a közösségi médiát, és tömegek csatlakoztak hozzájuk. Mubarak rezsimje még a tevehajcsárokat is bevetette a megfékezésükre (16. század a 21. század ellen), de bukását nem tudta megakadályozni.
Jevgenyij Morozov a Hálózati érzékcsalódás című könyvében kliktivizmusnak (slacktivism) csúfolja a digitális aktivizmust, ami vélemény-buborékokat alakít ki és elvonja a figyelmet a valódi, termékeny aktivizmustól. Az emberek azt képzelik, hogy egyetlen kattintással helyettesíthetik a valódi cselekvést. Tufekci elveti ezt az értelmezést, rámutatva arra, hogy egy olyan idejétmúlt elképzelésen alapszik, miszerint az online tér valamiképpen nem lenne "valóságos" - pedig éppen az előbb leírt példák mutatják, hogy az online térben szerveződő mozgalmak nagyon is valóságos társadalmi hatásokkal járhatnak. Ráadásul egyetlen aktivista sem kizárólag az online térben fejti ki hatását - azt eszközként használja a mozgósításhoz, a kommunikációhoz.
Mégis, az online szerveződő mozgalmaknak az előnyök mellett vannak hátrányai is. A horizontális, nem hierarchikus, vezető nélküli hálózatos szerveződési mód lehetővé teszi, hogy egy adott ügyben egyetértő, egyébként gyakran egymással semmilyen más kapcsolatban nem álló emberek nagy számban összeálljanak ügyek mentén. Ezt ötletesen adhokráciának nevezi (az ad hoc, tehát véletlenszerű, és a krácia, tehát uralom szavak összetétével). Egy ideig ez jól működik, amikor azonban a mozgalom bizonyos konkrét kihívásokkal szembesül - például döntést kell hoznia, közös álláspontot kialakítania valamiben - akkor kiderül, hogy hiányoznak azok a mechanizmusok, amelyek ezt lehetővé tennék. Bizonyos emberek, akik a mozgalom "arcának" és "szócsövének" tartják magukat, óhatatlanul szembekerülnek másokkal, akik úgy érzik, hogy háttérbe szorították őket. A mozgalom könnyen megbénul (ezt nevezi Tufekci taktikai lefagyásnak) és darabokra törik.
Ezt a folyamatot én is átéltem a Milla sorsán keresztül. Több tízezer embert sikerült megmozgatni és kivinni az utcára alig tucatnyi szervezővel, akik informális csatornákon találtak egymásra és online módon szerveződtek meg. Amikor azonban arra került volna a sor, hogy a mozgósítóerőt tartós politikai és társadalmi változásokba konvertáljuk át, a Milla taktikailag lefagyott. Maga a mozgalom szétesett, egyesek pártokat alapítottak, mások civil szervezeteknél dolgoztak tovább. Tufekcinek hasonló élményt jelentettek az isztambuli Gezi parkban szervezett tüntetések és foglalási akciók, amelyeket a rendőrség végül azért is tudott könnyen felszámolni, mert a mozgalom taktikai lefagyáson ment keresztül. Hasonló történt az antikapitalista Occupy mozgalommal.
Ami ezeknek az új típusú mozgalmaknak az ereje, abban rejlik a gyengeségük is: gyorsan jönnek, gyorsan mennek, és nehezen képesek tartós rendszerszintű változásokat elérni. Bármilyen komótosan lomhának is tűnnek a régi, huszadik századi mozgalmak, számos előnyük van a jelenlegiekhez képest. Ott van például a feketék polgárjogi mozgalma, amelyet Tufekci kontrasztként alkalmaz. Bizonyára mindenki emlékszik Rosa Parks nevére, aki a híres buszbojkott mozgalom elindítója volt azzal, hogy megtagadta a helye átengedését egy fehér utastársának. De vajon ki emlékszik Claudette Colvin nevére? Szinte senki. Pedig Colvin Parks előtt pár hónappal ugyanazt tette, megtagadta az ülése átengedését, és ezért a rendőrség előállította. Hogy miért nem belőle vált emblémává és ikonná, annak az a prózai oka van, hogy a polgárjogi mozgalom vezetői tudatosan terveztek. Nem egy 15 éves lányt, hanem a mozgalmi múlttal rendelkező, érettebb Parksot választották ki, hogy a mozgalom emblémája legyen. Hónapokig terveztek és vártak, mielőtt léptek. Martin Luther Kings a van egy álmom beszédet előtte már többször is elmondta nyilvánosan - mégis, a washingtoni nagygyűlésen elmondott verzió vált világhíressé, mert a munkatársai gondosan megtervezték.
Mi tehát egy társadalmi mozgalom sikerének kulcsa? Tufekci ezt három tényezőben határozza meg:
1. Elbeszélő kapacitás: a mozgalomnak az a képessége, hogy eladja a sztoriját, hogy legitimként és meggyőzőként tűnjék fel.
2. Bomlasztó kapacitás: a mozgalom képessége a rendszer intézményes működésének megakadályozására és felbomlasztására.
3. Választói/intézményi kapacitás: a mozgalom képessége arra, hogy olyan politikai döntéshozók megválasztását segítse elő, akik a mozgalmi célok érdekében tartós változásokat idéznek elő a rendszerben.
Korunkban az elbeszélő teljesítményt nem abban lehet mérni, hogy mennyi és milyen információt közöl a mozgalom - hanem abban, hogy mennyi figyelmet vált ki. Ez függ az üzenet jelzésértékétől, de külső tényezőktől is - például minden évben voltak tüntetések a Tahrir téren Kairóban, de hogy éppen 2011-ben sikerült kiváltaniuk országos és nemzetközi figyelmet, ahhoz hozzájárult a közösségi média fejlődése és nemzetközi fejlemények (a tunéziai diktátor bukása) is. Azok a liberális fiatalok, akik a közösségi média segítségével sikeresen mobilizálták az egyiptomi társadalmat a rendszer felbomlasztására, nem rendelkeztek megfelelő választói/intézményes kapacitással ahhoz, hogy tartós intézményi változásokat érjenek el. Az Occupy mozgalom rendkívül erős narratív kapacitással rendelkezett, azonban csak jóval később, Bernie Sanders és egyéb baloldali képviselők kampányainak támogatásával tudta ezt intézményi kapacitásra váltani. Tufecki hosszasan elemzi még a különféle példákat, a lényeg, hogy a siker záloga minden mozgalom esetében az, hogy mennyire rendelkezik ezzel a három kapacitással.
fotó: hindustantimes
A társadalmi mozgalmak azonban nem légüres térben léteznek - hanem nagyon erős közegellenállást váltanak ki a rendszerből. Az, hogy Mubarak rendszerét sikerült megdönteni, nagyrészt annak is volt köszönhető, hogy az egyiptomi diktátor rosszul reagált az eseményekre: a közösségi média betiltása bumeráng-hatással járt, hiszen a téren tüntető fiatalok aggódó rokonait is arra késztette, hogy utcára vonuljanak. A horizontális, hálózati mozgalmak immunisak lehetnek a hagyományos önkényuralmi módszerekkel szemben, mint amilyen a közvetlen cenzúra vagy a rendőrterror. Éppúgy azonban, ahogyan a tiltakozó mozgalmak, az autoriter rendszerek is képesek a fejlődésre, az új technológiák és módszerek alkalmazására. A mai tekintélyelvű rezsimek, mint amilyen az Orbán-rezsim is, már nem próbálkoznak nyílt elnyomással - de ettől még nem kevésbé elnyomók.
Ahelyett, hogy megpróbálnák nyíltan cenzúrázni a sajtót és az Internetet, betiltani a tüntetéseket vagy lecsukni a mozgalmak aktivistáit - inkább olyan zajt generálnak a saját maguk által teremtett propagandacsatornák és álhíroldalak segítségével, ami eltereli és megzavarja az emberek figyelmét. Nem arra törekednek, hogy megakadályozzák egy bizonyos információ eljutását az emberekhez, hanem arra, hogy cinizmust, kételkedést és a tehetetlenség érzését ültessék el az elméjükben. Ezt megtehetik úgy, hogy jól fizetett és lelkiismeretlen propagandistákat és troll-hadseregeket alkalmazva elárasztják a polgárokat hamis vagy éppen lényegtelen információkkal, esetleg rágalmakkal megingassák a rendszerellenes információkat közlő források, aktivisták hitelességét, zavarodottságot és félelmet keltsenek azáltal, hogy agresszíven megkérdőjelezik az ellenzék erkölcsi integritását, idegen hatalmak ügynökeként állítva be őket. Álhírek, konteók, személyeskedő lejáratás, betiltás helyett ellehetetlenítés: ezek a korszerű, 21. századi cenzor eszközei. Online kakófóniába folytani az ellenállást.
Tufekci szerint ami különösen kiszolgáltatottá tesz bennünket, aktivistákat az online térben, az, hogy mind mi, mind ellenfeleink ugyanazt az alig tucatnyi online böngésző, kereső és média platformot használjuk, amelyek csak nevükben közösségiek: valójában nagyvállalatok uralják őket. Ezek a nagyvállalatok pedig algoritmusaikon keresztül befolyásolják a mozgalmak kommunikációját (azt csináljuk, amire jobban kattintanak az emberek), és hajlamosak arra is, hogy különalkukat kössenek tekintélyelvű rezsimekkel a net megfigyeléséről. Nagyon könnyű elhallgattatni vagy felerősíteni politikai üzeneteket algoritmusokkal. A jövő digitális aktivizmusának sorsa nagyban függ attól, hogy vajon sikerül-e érvényesíteni a valódi közösségi ellenőrzést és gondolatszabadságot az Interneten a nagyvállalati érdekekkel és tekintélyelvű törekvésekkel szemben. Amenyiben nem, akkor egy olyan disztópia vár ránk Tufekci szerint, ami jobban hasonlít a Huxley szép új világára, mint Orwell 1984-ére.
Az alábbi TED videóban Tufekci igen érdekesen fejti ki az algoritmusok zsarnokságának veszélyeit
Naiv hitünk abban, hogy az új kommunikációs technológiák egy új humanista reneszánsz tavaszát hozzák el az emberiség számára, átfordultak az attól való félelembe, hogy egy új középkor techno-barbarizmusának szolgálatába állnak. Az Arab Tavasz egykori digitális aktivistái ma már csalódottan nyilatkoznak arról, hogy a közösségi média kétélű fegyvernek bizonyult. Tufekci szerint azonban a teljes techno-pesszimizmus éppen annyira megalapozatlan, mint a korábbi naiv optimizmus volt. "Mint a nyomtatott sajtó és az ipari forradalom, a digitális kommunikáció is komplex, dialektikus folyamatokból áll, egyértelmű teleológia nélkül. Nincs előre meghatározott végkimenetel, nincsenek előre megjósolható győztesek és vesztesek," írja. "Talán a legjobb, ha nem keresünk univerzális átfogó magyarázatokat, hanem azonosítunk és leírunk olyan mechanizmusokat és dinamikákat, amelyeket ezek a technológiák vezettek be, és miként kötődnek össze politikai, szociális és kulturális erőkkel, empirikusan alátámasztott eszközök segítségével, amelyeket én és mások fejlesztettünk ki."
Bármennyire is vonzó a rendszerkritikus fiatal értelmiségiek számára a vezető nélküli hálózati mozgalmak adhokráciája, az szükségszerűen taktikai lefagyáshoz vezet a legnehezebb helyzetekben. Ez nem új felfedezés, Jo Freeman már a 70-es években megírta A szervezetlenség zsarnoksága című könyvében, hogy a látszólag horizontális, vezető nélküli mozgalmak valójában nagyon is elitisták tudnak lenni. A közösségi média mikro-celebekből álló eliteket hoz létre a társadalmi mozgalmakon belül, akik számára a nagyobb figyelem - nagyobb hatalmat jelent. Vannak kísérletek arra, hogy a nagyvállalati ellenőrzéstől és a tekintélyelvű rezsimek zajkeltésétől mentes, valóban közösségi platformokat hozzanak létre a társadalmi mozgalmak számára. Ilyen például a Loomio, amelyet az Occupy mozgalom egyik csalódott veteránja hozott létre Új-Zélandon, hogy megkönnyítse az online döntéshozást és megelőzze a taktikai lefagyást. A programot átvette a spanyol Podemos és egy sor más párt és mozgalom is. A könyv egyik fő tanulsága, hogy bár az online technológiák egy csomó "shortcut"-ot biztosítanak számunkra, hogy üzenetünket gyorsan sok emberhez juttassuk el, nem spórolhatjuk meg a jó öreg klasszikus szervezőmunkát sem, ha tartós társadalmi és politikai változásokat akarunk elérni.
Sárosi Péter