"Általános sztrájkot," kiabálják egyre többen a tüntetéseken. "Bohóckodás helyett általános sztrájk," írták ki egyes ismerőseim a Facebookon. A sztrájk jelszava egyre népszerűbb. Álljon le az ország, csak ezzel lehet ezeket megbuktatni, mondják sokan. És a paprikás hangulatú tüntetéseken könnyen az a benyomása keletkezhet az embereknek, hogy igen, ez a nép akarata. Az ellenvetéseket elhessegetik, mint amik opportunizmusból és pesszimizmusból fakadnak. Pedig bármennyire is népszerűtlen leszek most némely körökben, én is ellenvetéseket fogok felsorakoztatni.
Szerintem ugyanis azok, akik ma általános sztrájkot követelnek, bizony egy tömeges érzékcsalódás áldozatául estek. Egy ahhoz hasonlóan kövérre hízott ellenzéki véleménybuborék - valóságos véleménylufi - alakult ki mostanában, amit a legutóbb az áprilisi választások előtt tapasztaltam. Az inflálódott reménybuborék kipattanása akkor is nagyon fájdalmas volt az ellenzéknek, és sajnos most is ez a veszély fenyeget. Legalábbis azokra, akik karnyújtásnyi közelségben érzik a rendszer bukását. Rájuk nagy pofára esés vár.
Előre bocsájtom, nem tartozom a fotelforradalmárok közé, akik otthon a képernyők mögül kísérik nyomon a történéseket és közben cinikusan kritizálják azokat, akik legalább tesznek valamit. Én magam is kint fagyoskodtam a tüntetőkkel együtt majdnem minden egyes éjszaka. Dobálni nem dobáltam, de együtt kiabáltam velük és együtt szívtam a könnygázt. Nem azért, mintha bármilyen illúziót tápláltam volna a tüntetések várható eredményeivel kapcsolatban. Ahhoz már túl sok tüntetésen vettem részt 2010 óta. Magamért mentem ki, mint magyar polgárért, akinek elege van, és nem hajlandó többé ezt magában tartani, zárt ajtók mögött dühöngve. Hogy ha majd a jövő generációk megkérdezik, hogy "és te hol voltál, amikor leépítették a demokráciát és kizsigerelték a népet", akkor nyugodt lelkiismerettel mondhassam: én küzdöttem ellene.
Bármennyire is lelkesítő látni, hogy egyre többen gondolják úgy, hogy a hideg ellenére az utcán tiltakoznak a kormányzati arrogancia és elnyomás ellen, nem esem abba a hibába, mint sokan. Nem általánosítom annak a pár ezer dühös embernek az elszántságát és tettre készségét az egész országéval. Ha ugyanis őszintén, csalás nélkül szétnézek, akkor még a saját, egyébként többségében kormányellenes ismerőseim körében is azt látom, hogy bár rengetegen dühösek a jelenlegi kormányra, ez a düh csupán egy kisebbség lelkében érett elszánássá és elhatározássá.
Az egyébként tájékozott értelmiség körében a legtöbben továbbra is a fotelből kritizálják a kormányt és nem hajlandóak bármilyen áldozatot hozni a leváltásáért. Vannak, akik a retorzióktól félnek. Mások már egy csomó tüntetésen voltak korábban, ami után nem változott semmi, ezért most sem számítanak többre. Ami pedig a kevésbé tájékozott és kevésbé tanult tömegeket illeti, ott bizony a jelenlegi tiltakozáshullámok legfeljebb annyi hatást képesek kifejteni, mint amikor a könnyű nyári szellő fodrozza a tó vizének felszínét.
Bármennyire is kényelmetlen és fájdalmas beismerni, a dolgozók elleni, rabszolgatörvény néven elhíresült merénylet alig képes jobban mobilizálni magukat a dolgozókat, mint bármely eddigi igazságtalan törvénycsomag. Azokat, akik szerint a rabszolgatörvény sokkal alkalmasabb a tömeges tiltakozás kiváltására, mint a "csak értelmiségieket érdeklő" témák, például a jogállam leépítése, eddig még nem igazolták az események. Legyünk őszinték: az elmúlt hetek tüntetései eddig még kevés embert mozgattak meg, és azok az emberek nagyrészt ugyanazok voltak, akik egyébként az eddigi tüntetéseken is megmozdultak már. Messze vagyunk attól, hogy tömeges munkabeszüntetésre lehetne felhívni a gyárakban.
Egyes baloldali körökben most úgy tekintenek a szakszervezetekre, mint a messiásra: majd a szakszervezet! Majd az megmutatja! Nos, a szakszervezeti mozgalom elkötelezett híveként és támogatójaként is azt tudom csak mondani, hogy aki ilyen várakozásokat támaszt a jelenlegi magyarországi szakszervezetek irányában, annak fogalma sincs arról, mit beszél.
A szakszervezetek soha nem voltak még ilyen gyengék. És nem csak a sztrájkokat korlátozó törvényről van szó. Egy szakszervezet erejét a tagság adja. A legnagyobb szakszervezeti szövetségnek is csupán kb. 100 ezer tagja van - papíron. De ebből vajon hány az aktív, mozgósítható tag? A legutóbbi tüntetéseken a szakszervezetek mozgósítási felhívásai ellenére vajon a nagy autógyárak melósai közül hányan mentek el a tüntetésekre? A saját szülővárosomban, Kecskeméten például van 1300 szakszervezeti tag a Mercedes gyárban. Ebből alig tucatnyian mentek fel a rabszolgatörvény elleni tüntetésre. A cég persze ügyesen hozzájárult a passzivitáshoz azzal, hogy véletlenül éppen most lengetett be egy béremelést a dolgozóknak. Okos húzás. És vajon hány nagy cég játszik még hasonló trükkökkel?
Egy sztrájkhoz - még egy részleges, nem általános munkabeszüntetéshez is - az erős, mobilizálható tagságon kívül kell még egy erős szervezet is, képzett, helyi szinten jól beágyazott, motivált, megfizetett (igen, ez is fontos!) munkatársakkal, infrastruktúrával, kapacitásokkal és pénzügyi forrásokkal. Magyarországon ilyen nem áll rendelkezésre. Az egykor szebb napokat megélt szakszervezeti mozgalom bizony árnyéka régi önmagának.
Mindezen tényezők egy irányba mutatnak: ha a jelenlegi helyzetben a szakszervezetek meghirdetnek egy általános sztrájkot, annak csúfos kudarc lesz a vége. Óriási felelőtlenség lenne, ha belehajszolnák a dolgozók egy részét egy olyan sztrájkba, aminek senki sem látja a következményeit és a végét. Nincs szánalmasabb kép annál, mint amikor a parancsnok elkiáltja magát, hogy támadás, előre, aztán senki sem követi a csatatéren. És ez nem csak a szakszervezetek további hitelromlásához vezetne, de az egész mostani ellenzéki véleménylufi kipukkanását és az apátia újabb hullámát eredményezné. (A szombati útlezárással kapcsolatban is vannak kétségeim: vajon kinek fog ez ártani hétvégén? A pihenni vágyó, kirándulásra induló polgároknak?)
Rosa Luxemburg, a német forradalmár, akit gerinctelen opportunizmussal kevéssé lehet vádolni, a sztrájkokról szóló könyvében maga is óva intett attól, hogy bárki egy felülről meghirdetett sztrájkban lássa a rendszer megdöntésének módját. A tömeges sztrájk félelmetes erő lehet - de csak akkor, ha valóban alulról indul a kezdeményezés, és erős a szakszervezeti mozgalom és annak erős politikai támogatói vannak. Nem egy riasztó történelmi példa van arra, amikor szakszervezeti vezetők és politikusok félreértették az idők jeleit, és eleve kudarcra ítélt általános sztrájkot hirdettek meg - mint például az 1926-os angliai általános sztrájk esetében.
Nem gondolom ugyanakkor azt, hogy akkor mindenki maradjon otthon és keseregjen érfelvágós hangulatban, mert itt bizony nem lehet semmit tenni. A mostani tiltakozáshullámnak máris vannak pozitív hozadékai: az ellenzék például mintha elkezdett volna ellenzékként viselkedni. Legalábbis nyomokban. Ahelyett, hogy a következő hónapokat megint azzal töltenék el, hogy vezetik a még nem létező Mercedest és szeletelik egymás között a nem létező, összefogás nevű tortát, talán éljenek a képviselői jogaikkal és privilégiumaikkal, mint azt tették a TV székházban. Mutassák meg ennek a rendszernek a valódi természetét - és mutassanak valódi politikai alternatívát!
A rendszer urai félnek és idegesek - az elmúlt hetekben adott reakcióik ezt mutatják. Kapkodnak, és hibákat követnek el. Nincsenek hozzászokva, hogy ne az ő hátsójukból fújjon a passzátszél, és az ellenzék diktálja a tempót. Ha lépéskényszerben vannak, akkor többet hibázhatnak, és tovább kophat az erős, kompetens Fidesz-kormányról alkotott kép itthon, és a demokratikus kormányzásról még megmaradt illúziók Nyugaton.
És a civil tiltakozóknak sem kell elkeseredniük attól, hogy egyelőre még csak pár ezer embert tudnak az utcára vinni. A lavina is gyakran ártatlan hógolyóként kezdi meg földi pályafutását, és állítólag egy lepke szárnya is tud hurrikánt kavarni. Bizony, van oka a hatalomnak félni attól, ha több ezer elszánt, kreatív fiatal elkezd közösen gondolkodni azon, hogyan döntsenek meg egy elnyomó, tekintélyelvű rendszert. Jelenleg még nem a rendszerdöntés fázisában tartunk, hanem a meggyőzés és szervezkedés fázisában. Meg kell találni azokat a módszereket, amelyekkel fel lehet szabadítani az embereket a nyomasztó kormányzati propaganda hazugságözönének delejes hatása alól. Országos mozgalmat kell szervezni a NER leváltására. Ennek lehet majd egyszer eszköze a sztrájk - de még nem most.