Egy korábbi cikkben már beszámoltam arról, hogy a Tanácsköztársaság a tudatmódosító szerek tekintetében kimondottan szigorú, tiltó álláspontot képviselt. A teljes alkoholtilalomtól várták az alkoholizmus és a hozzá kapcsolódó egészségügyi és szociális ártalmak megszüntetését. Arról kevesebben tudnak, hogy a Tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztosa, a szociáldemokraták egyik vezető politikusa, Kunfi Zsigmond maga is a hódolt a morfiumfogyasztásnak.
Kunfit azonban egyáltalán nem lehet abba a sztereotípiába gyömöszölni, amit manapság az „lusta, terméketlen junkie-ról” alakított ki a társadalom. Minden forrás egyetért abban, hogy hatalmas szellemi energiákkal és óriási munkabíróképességgel rendelkezett. Képes volt éjt-nappallá téve dolgozni, remek szónok volt és jól bánt az emberekkel. Mint azonban sok sikeres, fényes karriert befutó ember, a színfalak mögött alapvetően nyugtalan, boldogtalan volt. Ma már valószínűleg depresszióval diagnosztizálnák.
„Magatartásának és jellemének legfőbb vonása az volt, hogy belső ellentmondások tépték, marcangolták egész lényét,” írta róla Haász Árpád. „Döntéseivel sokszor elégedetlen, a kudarcokért mindig magát hibáztatja ... nem véletlen, hogy magánélete, két házassága sem sikerült,” írja róla életrajzírója, Köves Rózsa.
Kunfi egyszerű tanárként kezdte pályafutását Temesváron, és amennyiben megalkuszik a rendszerrel, a Monarchiában fényes karriert futhatott volna be. Ő azonban már korán szembefordult a társadalmi igazságtalanságokkal. Harcában egyik fő szövetségese Ady Endre volt. Már a háború előtt a legalitás és betiltás határmezsgyéjén egyensúlyozó szociáldemokrata párt egyik kulcsfigurájává vált. A politikában centrista volt. Mind a pártvezetőséggel, mind a baloldali ellenzékkel (Szabó Ervin), mind a polgári radikálisokkal (Jászi Oszkár), mind a függetlenségiek balszárnyával (Károlyi Mihály) kitűnő kapcsolatot ápolt. Nagy szerepe volt abban, hogy 1918 őszére sikerült konszenzust kialakítani a progresszív politikai erők között. Az őszirózsás forradalom juttatta be a hatalomba, mint közoktatási minisztert (egyetemekkel kapcsolatos tevékenységéről bővebben itt). Károlyi Mihály mellett ő lett a kormány második embere.
Kunfi aggodalommal figyelte a kommunisták megerősödését. Ő a szocdemek nagy részével együtt azon az állásponton volt, hogy Magyarországon nem érett meg a helyzet egy tisztán szocialista forradalomhoz. Amikor a Vix-jegyzék megjelent, ami gyakorlatilag az ország önkéntes megcsonkítását követelte meg a magyar kormánytól, nyilvánvalóvá vált, hogy a Károlyi által képviselt nyugatbarát, angolszász-francia orientációjú politika megbukott. Egyrészt az Antant közönyén és ellenségességén, illetve a Monarchia nemzetiségeinek mohó nacionalizmusán. Károlyi maga már 1919 elején egyre inkább arra az álláspontra jutott, hogy a válságból csak egy tisztán szociáldemokrata kormány képes kivezetni az országot. Az alternatíva, a vörösterror vagy a fehér ellenforradalom, már ott kopogtattak az ajtón.
Kunfi még az 1919. március 20-án tartott kormányülésen is azt az álláspontot képviselte, hogy a polgári és szociáldemokrata koalíciónak tovább kell folytatnia a harcot a reménytelen külpolitikai helyzet ellenére is. A vitában azonban alulmaradt, a Berinkey-kormány benyújtotta a lemondását a köztársasági elnöknek, Károlyinak. Károlyi ekkor felkérte Kunfit, hogy legyen egy új, tisztán szociáldemokrata kormány miniszterelnöke, megakadályozandó a kommunisták vagy fehérek hatalomra kerülését. Ő ezt a felkérést informálisan el is fogadta.
1919. március 15. ünnepség (Siklós András, Magyarország 1918-1919, 218.)
Károlyit hideg zuhanyként érte azonban másnap, március 21-én a hír, hogy a szociáldemokrata vezetők a háta mögött megállapodtak a kommunistákkal. Engedélye nélkül kinyomtattak egy nyilatkozatot a nevében, amiben lemondott a hatalomról a Tanácsköztársaság javára. Bár a polgárháború elkerülése érdekében nem vonta vissza a nevében kiadott nyilatkozatot, Károlyi mélységesen csalódott Kunfiban és a szociáldemokratákban. Már csak később, a bécsi emigrációban találkoztak személyesen ismét, amikor kérdőre is vonta volt barátját a fiaskó miatt.
Erről a bécsi találkozóról Károlyi felesége a Kritika folyóirat hasábjain készült interjúban a következőképpen emlékezett vissza.
"- Kikhez álltak közel a munkásmozgalom vezetői közül?
- Azt hiszem, Kunfi Zsigmondot említhetem elsőként. Annak ellenére, hogy férjem csalódott benne, s élete végén Kunfi szembekerült a kommunistákkal, meghasonlott emberré vált. Hát a történelemből tudható, hogy mi állította szembe Kunfit és férjemet ezért inkább arra hívnám fel a figyelmet, ami összekötötte őket. Kunfi tehetsége, műveltsége és bátorsága imponált nekünk, jóllehet tudtuk, hogy mennyire ideges és különböző kábítószerekkel nyugtatja magát. Amikor Bécsben találkoztunk, már a forradalom leverése után, ő voltaképpen ezzel magyarázta azt a lépését is, amely férjemet annyira bántotta. Nevezetesen, hogy nem tájékoztatta őt a szociáldemokraták és kommunisták között már létrejött megállapodásról, sőt azt sem említette, hogy a két párt egyesülése - egyebek között - az ő javaslatára történt. Holott tudnia kellett, hogy férjem őt szemelte ki miniszterelnöknek. Kunfi, bécsi találkozásunk idején, azzal mentegette ezt a lépését, hogy ő már kész helyzet elé került. Nagyobb mennyiségű altatót vett be, s amikor - elkésve - megérkezett a pártvezetőség ülésére, csupán azt hallotta, hogy Garami a kommunistákkal történő megegyezés ellen szólailt fel. Nos, Kunfi úgy vélte, ha Garami valaminek ellene szól, akkor azt az ügyet neki támogatnia kell..."
Hogy ez mennyire a valóság és mennyire Kunfi későbbi magyarázkodása, már nem tudhatjuk meg soha. Ami a forrásokból nyilvánvaló, az, hogy Kunfi valóban késve érkezett meg a kibővített pártvezetőségi ülésre. Azt hitte, hogy csak koradélután kezdődik, de az ülést már délelőtt elkezdték. Az első órákról teljesen lemaradt. A vitában pedig az egyesüléspártiak oldalán lépett fel, ami némileg meglepő lehet annak tükrében, hogy tegnap még a polgári-szociáldemokrata koalíció mellett érvelt a kormányülésen, és ezután pedig Károlyival egy tiszta szocdem kormány megalakításában egyezett meg.
Vajon ha Kunfi előző este nem vesz be (annyi) morfiumot, és nem fekszik délelőtt kiütve az ágyában, akkor más irányt vehetett volna az ülés, és így a történelem menete? Egy történész ilyen kérdéseket nem vet fel, mivel nincsen rájuk válasz. Egy dolog biztos: morfium ide vagy oda, a polgári demokrácia bukását ő sem tudta volna megakadályozni, legfeljebb elodázni. Abban a történelmi helyzetben a közélet polarizációja és az egyre elviselhetetlenebb külpolitikai nyomás miatt a társadalom csak a radikális megoldásokra vált nyitottá. Jászi szerint már a választások megtartásával sem lehetett volna elodázni a bolsevikok vagy az ellenforradalom hatalomra jutását, és ebben valószínűleg igaza volt. Kunfi döntését leginkább az motiválhatta, hogy bár nem bízott a bolsevik útban, ez tűnt számára az egyedüli útnak az ellenforradalom elkerülésére.
Kunfi sorsa végül végzetesen összefonódott a morfiummal és ennek a napnak a döntésével. A Tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztosává vált, aki azonban hamar meghasonlott az új rendszerrel, és nyáron már annak egyik fő belső kritikusává vált. A bukás után az emigráció maradt számára az egyetlen út. Bár az osztrák szocdemek tárt karokkal fogadták, soha nem tudott igazán magára találni az új környezetben. "Magyarul író vagyok, németül csak újságíró," jegyezte meg keserűen. Az emigrációban elhatalmasodtak pszichés problémái. 1929-ben önkezűleg vetett véget életének, halálos adag morfiummal.
(kezdőkép: Kunfi Zsigmond és felesége, Rónai Erzsébe szigorló orvos, 1915)