Amíg olyan politikai vezetőink vannak, akik dühödt ellenforradalmat hirdetnek mindennel szemben, ami a fenntarthatatlan életformánk átalakításáról szól, addig az ökológiai katasztrófa elkerülhetetlen.
A legnyugtalanítóbb gondolatok többnyire hajnalban kerítik a hatalmukba az emberi elmét. Mikor álmatlanul forgolódunk az ágyban, miközben a sötét árnyak nyomasztóan tülekednek a hálószobában. Amikor Kosztolányi szavaival, "a gép az agyban" zörög tovább, "kattogva-zúgva nagyban". Pörgetve magában a gondolatokat, mint az imamalom a mantrákat. A tegnapi éjjel, amikor újabb hőségrekordok dőltek meg, különösen nyomasztó volt számomra. Verejtékezve forgolódtam a melegben. Belémnyillalt és szinte megszállottá tett a felismerés: az ökológiai katasztrófa, amiről annyi éve beszélünk már, itt van. Hiába próbáltuk ignorálni, mint a lábasban lassú tűzön főzött béka. Soha nem éreztem még ilyen kézzelfoghatóan a jelenlétét. Ott izzott a forró levegőben, ott kavargott a függöny mögött, ott suttogott a fülembe. Behúnyt szemem előtt felrémlettek az indiai hőhullám áldozatairól készült képek. Rémülten kérdezgettem magamban: "Mit tettünk ezzel a bolygóval? Mit tettünk az otthonunkkal?" És nem jött álom a szememre.
Az emberiség azon - sajnos még mindig elenyésző - kisebbségéhez tartozom, ami nagyjából tisztában van azzal, hogy milyen mértékű katasztrófa felé sodródik a civilizációnk az élő környezet szisztematikus szennyezése és pusztítása miatt. Követem a klímaváltozással kapcsolatos sajtóhíreket, elolvasom a tudományos és civil szervezetek ezzel kapcsolatos jelentéseit, megnézem az erről szóló filmeket. Ez a tudás azonban nem jelent feloldozást. Konstans lelkiismereti válságban élek már évek óta. Mert azzal is tisztában vagyok, hogy ennek a civilizációnak a részeként én is jelentősen hozzájárulok minden nap ehhez a pusztításhoz. Hiába próbálom csökkenteni tudatosan az ökológiai lábnyomom azzal, hogy vega lettem, hogy próbálok minél kevesebb műanyagot használni és nem járok autóval. Hacsaknem él valaki aszketikus remeteéletet valahol messze a nagyvárosoktól, akkor önmagában azzal is halmozza a problémákat, hogy lélegzik, közlekedik, eszik, iszik és ürít. Egy átlagos középosztálybeli életforma fenntartása pedig... ne is próbáljuk méricskélni.
Korunk egyik legnagyobb tragédiájának tartom, hogy éppen abban az időszakban, amikor a legtöbbet lehetne és kellene tenni azért, hogy megállítsuk az esztelen önpusztítást, sorra olyan vezetők kerülnek hatalomra, akik tagadják ennek a folyamatnak még a létezését is. Mert egyre kevésbé hiszek abban, hogy ez a folyamat megállítható pusztán azzal, hogy alulról felfelé elkezdjük átalakítani az életformánkat. Szelektíven gyűjtjük a szemetet, vegetáriánusok leszünk, nem járunk annyit autóval és tudatosan vásárlunk. Ne értsen félre senki: ezek fontos hozzájárulások lehetnek az egyén szintjén. De ha nem találkoznak felülről jövő akarattal, szabályozással és szervezéssel, akkor annyit érnek, mint csepp a tengerben. Amíg a gazdasági és politikai élet irányítói és döntéshozói totálisan érdektelenek, sőt, ellenségesek, addig az egyéni és civil kezdeményezések életképtelenül, elszigetelten fuldokolnak csupán. Esetleg fügelevélként szolgálnak különféle nagyvállalati érdekek számára ("greenwashing"), amik megpróbálják ilyen "mozgalmakkal" elodázni a valóban fontos döntések meghozatalát.
Olyan radikális politikai döntésekre lenne jelenleg szükség, amik úgy vetnék ki a polgárokat a komfortzónájukból, mint jegeseső a napozókat a strandon. És amik alapvető nagyvállalati érdekeket sértenek. És pont ezért nagyon kevés olyan politikai erő van, ami megkockáztatná, hogy ezeket a zászlajára tűzze. Mert bármennyire szépen próbáljuk becsomagolni, a szükséges környezetvédelmi reformok bizony rendkívül kényelmetlen vátlozásokkal járnak. Egy olyan világban, ahol a polgárokat minden nap arra nevelik a reklámok, hogy fogyasztóként az egyre kényelmesebb, az egyre kevesebb erőfeszítést igénylő megoldásokat válasszák. Pedig ha ezeket a kényelmetlen reformokat nem hozzák meg - a fosszilis üzemanyaggal működő járművek forgalmának drasztikus korlátozása, a műanyagvackok forgalmazásának szinte teljes tilalma, az erőforrások (mint amilyen a víz) pazarlásának megállítása, a nagyüzemi mezőgazdaság, főleg a húsipar korlátozása, hogy csak néhányat említsek - akkor a jelenlegi civilizációnk összeomlása elkerülhetetlennek tűnik. Mert hogy katasztrófa lesz, az már biztos. Az a bizonyos point of no return már elmúlt. A kérdés csak az, hogy milyen súlyos lesz ez a katasztrófa.
És mégis, miközben rohanunk a katasztrófa felé, az emberiség jó szokásához híven inkább a homokba dugja a fejét. Mit a homokba dugja: dühödten támadja azokat, akik próbálnak tenni valamit.
Tegnap éjjeli nyugtalanságomhoz jelentősen hozzájárult nemzeti zsírpacalsámánunk, Németh Rezsi Szilárd Facebook-posztja, amiben a brüsszeli ármány ellenében meghirdette a honvédő háborút az egészségtelen és fenntarthatatlan magyar életmód megmentésére. A szomorú az, hogy Szilárd posztja, vagy akár Tarlós bicikliellenes kirohanásai nem csupán a fideszes szekta hívő kisebbségének a szívét melengetik meg. Rezonálnak azok a magyar néplélek mélyében zengő cigánymuzsikával, aminek ritmusára jár táncot a zsírfolt a húsleves felszínén, az olajfolt az izzó aszfalton, a kipufogógáz a tüdőnkben. Nálunk éppúgy ellenforradalmi lázadást vált ki, ha valaki az autóforgalom csillapításáról, a parkolóhelyek csökkentéséről, a bicikliutakról beszél, mintha a műanyagzacskókat akarná betiltani vagy a húsipart szabályozni.
Olyan erős sáncok védik itt az elmékben az egész pusztulásra ítélt, megújulásra képtelen életformánkat, amiknek a lebontása szinte lehetetlennek tűnik. És nem csak Magyarországon. Ha azt a dühödt tempót nézem, mivel Bolsonaro brazil elnök, a nép támogatását maga mögött tudva, nekiesett az Amazonas esőerdeinek, vagy amivel Trump aláássa a klímaváltozás elleni erőfeszítéseket, akkor legszívesebben sírni támad kedvem. Hatalmas érdekek és érdekvezérelt hatalmak mozdulnak meg azért, hogy becsapják és illúziókba ringassák az emberiséget. Hiába nevezik ezeket a politikusokat "populistának", valójában nagyon is elitek állnak mögöttük, politikájukkal nagyvállalati érdekeket szolgálnak. Mert ezek az elitek tudják, hogy az ökológiai katasztrófa őket nem fogja érinteni úgy, mint a köznépet. Majd kibekkelik a nehéz évtizedeket, évszázadokat az erőddé alakított luxusnyaralóikban vagy luxusjachtjaikon.
A zöld pártok sikere a legutóbbi EP-választásokon, az egyre szaporodó műanyag-tilalmi intézkedések, a tüntető fiatalok a nagyvárosok utcáin azért nyújtanak nekünk némi reményt és vigaszt. Úgy tűnik, annyi év után először mintha tényleg kezdeni eljutni az üzenet az európaiak széles tömegeihez. Főleg a fiatalokhoz. Hogy ez a lendület elég lesz-e megtörni azokat a mentális bilincseket, amikben a milliárdokkal megolajozott propagandagépezet tartja rabságban az elménket, az nem világos. Egy biztos: a Trump-, Orbán- és Bolsonaro-féle ún. populisták hatalmának megtörése jelenleg egyet jelent az ökologiai katasztrófa ellen folytatott küzdelemmel. A kettő egymás nélkül nem megy.
Azok, akik a liberális demokráciát csupán a globális elitek szemfényvesztésének tekintik, nagyot tévednek. Jelenleg a liberális demokráciáért folytatott harc egyet jelent a globális elnyomás és az ökológiai katasztrófa ellen folytatott harccal. Az elmúlt évek bebizonyították, hogy a liberális demokráciát leépítő nacionalista populisták jelenleg a környezetvédelem legdühödtebb ellenségei. Nem a centrista konzervatívok és liberálisok. Akik egyébként persze, még a legjobb esetben is, vonakodnak a megfelelő intézkedések meghozatalától, és maguk is különféle ipari lobbik befolyása alatt állnak. De legalább a közvélemény erejével rászoríthatók a változásra. A környezetpusztítás ellen azonban nem lehet eredményesen fellépni olyan hibrid rezsimekben, ahol a szabadságjogokat korlátozzák, ahol a médiából propagandát csinálnak. Nem lehet olyan vezetőkkel, akik odahaza a jogállam intézményeit, külföldön a multilaterális nemzetközi együttműködést semmibe veszik.
Meggyőződésem, hogy végső soron az emberiség sorsa attól függ, hogy mennyire képes manipulálható, kizsákmányolt alattvaló-fogyasztók sokaságából aktív, felelősségteljes polgárok szabad, egymással együttműködő közösségeivé válni. Ebből a szempontból a klímakatasztrófa ellen folytatott harc összefonódik a politikai szabadságért és a szociális igazságosságért folytatott küzdelemmel.
Sárosi Péter