A történelem iróniája, hogy a később vérmes forradalmárként kárhoztatott Fényes László egyáltalán nem volt forradalmár, sőt, még csak nem is fogadta örömmel a forradalom gondolatát. Joggal tartott attól, hogy a forradalom erőszakhoz és az utcai csőcselék uralmához vezet, fosztogatásokhoz és gyilkosságokhoz. Bár független és demokratikus Magyarországot szeretett volna látni, de azt a jogállam és a törvényes rend fenntartásával kívánta elérni. Ezért vett részt a Magyar Nemzeti Tanács munkájában. Ekkoriban Budapesten már pattanásig feszült a hangulat, a frontról egyre több katona szökött haza, és a civil lakosság is követelte Károlyi miniszterelnökké való kinevezését.
Amikor október 27-én este a Bécsből hazaérkező Károlyit hatalmas tömeg fogadta a Keleti Pályaudvaron, Fényes László Sándor László rendőrfőkapitánnyal közösen próbálta megőrizni az esemény békés jellegét. Bevonják a pályaudvaron kifeszített német birodalmi zászlót, mivel az ingerelte a magyar nemzeti zászlót lengető tüntetőket. A tömeg a Himnuszt és a Kossuth-nótát énekelve végighordozta Károlyit a városon, és csak azután volt hajlandó szétszéledni, miután Fényes és a függetlenségi párti politikusok a Gizella-téren megígérték, hogy másnap este kihirdetik a Nemzeti Tanács határozatát.
Az uralkodó elit azonban makacsul ragaszkodott a hatalomhoz, és meggyőzték a királyt és József nádort, hogy ne Károlyit nevezze ki miniszterelnökké. Ez a felelőtlen döntés az adott helyzetben óriási felháborodást okozott és ez vezetett közvetlenül a forradalom kitöréséhez. Október 28-án dühös tömeg gyűlt össze a belvárosban, és elhatározták, hogy Budára vonulnak, ahol rákényszerítik József nádort Károlyi kinevezésére. Fényes megkísérelte eltéríteni a tömeget, arra kérve őket, hogy csak a pesti Duna partra vonuljanak, és onnan kiabáljanak át a Várba. Sikertelenül. A Lánchídhoz vonuló tömeget a kivezényelt katonaság ugyan továbbengedte, a rendőri és csendőri alakulatok azonban elzárták az útját.
Az Est október 30-ki száma a következőképpen számolt a történelembe később lánchídi csataként bevonult eseményről: "A tömeg néhány percig mozdulatlanul állott szemben az ordítozó rendőrökkel. Fényes László, aki hiába csillapította a népet, hogy maradjanak a pesti Duna-korzón és onnan harsogják Buda felé, hogy 'éljen Károlyi Mihály', elsodródik a tömegben, rendőrök rohannak Fényesre is és rendőrkard vágja le fejéről kemény kalapját. Néhány lelkes diák és munkás cipeli ki Fényest a kavarodásból, amely folyton nő, az embereket nem lehet visszatartani, a karddal hadakozó rendőrök és a ficánkoló lovasrendőrök ellen attakoznak, Krecsányi a Lánchíd előtti tartalék lovasrendőrcsapatot a tömeg ellen vezényli és csillognak a meztelen rendőrkardok, rendőrök ütik-vágják a népet."
Az eredmény: öt halott és ötvenöt sebesült. A vérengzés kontraproduktív hatással jár a hatalom birtokosaira és csak olajat önt a tűzre. Másnap a rendőrség testületileg átáll a Nemzeti Tanács oldalára, hogy elkerülje a további fegyveres összecsapásokat. Ebben szerepe van Fényesnek is, aki a rendőrség épületében tárgyal a főkapitánnyal. A nádor azonban még mindig nem hajlandó kinevezni Károlyit, ezért a főváros utcáit ellepi a tüntető, békét és Károlyi kinevezését követelő tömeg. A tiszteket felszólítják, hogy sapkarózsáikat őszirózsára cseréljék. Fényes Az Este november 5-ki számában így számol be az eseményekről:
"Kedden este - csak itt kezdem, az előzmények sok időt és helyet foglalnának el - a Rákóczi-úton a gyanútlan közönség között egy ismerős hang üti meg a fülemet, amint egy szép szál huszárfőhadnaggyal vitázik. Odanézek: az én kis papírügynökömet látom, a ki Nyíregyházán még tíz nappal ezelőtt azt mondta nekem:
- Én nem bánom, akármicsoda politika, én politikába nem avatkozom, de az árut szállítani kell.
A papírgyár szelíd arcú képviselője most ott áll egy termetes, vasalt nadrágú huszárfőhadnagy előtt és azt mondja neki:
- Főhadnagy úr, tessék ideadni a sapkáját majd én letépem a rózsát, mert ha nem teszi, baj lesz!
Noha siettem és a papírügynök észre sem vett, a füléhez hajoltam és csak annyit mondtam neki:
- Mi van a politikával?
A láznak ez a mérője világosan mutatta, hogy a kitörést nem lehet többé tartani. Tartani akartuk pedig, mert irtóztunk a vérontástól és a szervezet még nem volt egészen készen, viszont az elkészült szervezetek azonnal tettet akartak. A legfegyelmezettebb csapatunk, a haditengerészek, is alig voltak tarthatók, hogy fel ne vonuljanak patrouille-hajóikkal és meg ne kezdjék a kijelölt épületek bombázását."
(kép: Tolnai Világlapja, 1918. 46. 8.)
A katonák radikális csoportja önálló akciókba kezd a Nemzeti Tanács felhatalmazása nélkül, és megkezdi a főváros stratégiai pontjainak megszállását. Amikor Fényes október 31-én éjjel tudomást szerez arról, hogy a Mária-Terézia Laktanyánál egy bosnyák ezredet vonultattak fel a tüntető tömeggel szemben, még éppen időben érkezik, hogy megakadályozza az összecsapást. Ismét élete kockáztatásával, nagy személyes bátorságról tesz tanúságot: a konflisból kiugorva, fehér zsebkendőt lobogtatva, saját életét kockára téve berohan a dühös tömeg és a fegyvert már célra tartó katonaság közé, és eléri, hogy lefújják a sortüzet. Vajon hány emberi életet mentett meg ezzel? Bizonyára több tucatot. Hogy a forradalom reggelre vér nélkül győzedelmeskedik, és az egész főváros békésen kerül a Magyar Nemzeti Tanács ellenőrzése alá, az nem kis részben Fényes László fellépésének is köszönhető, aki ezekben a napokban alig alszik, folyamatosan járja az utcákat és a létfontosságú hivatalokat, a rend fenntartására szólítja fel az ünneplő, levegőbe lövöldöző katonákat és biztosítja a telefonvonalak, a villany-, a gáz- és élelmiszerellátás folyamatosságát. Közben lelkes tengerészekből álló alakulat kíséri és őrzi, akik a dunai monitorokra is kitűzték a nemzeti zászlót.
(kép: Tolnai Világlapja, 1918. 46. 8.)
Az abszurd határát súrolja, hogy egy évvel később éppen őt vádolják majd a forradalom jóformán egyetlen halálos áldozata, Tisza István meggyilkolásával. Pedig még a korabeli sajtó is beszámolt arról, hogy ő maga "éktelen haragra gerjedve" kergetett el egy tengerészt a Nemzeti Tanácstól, aki arra akart vállalkozni, hogy meggyilkolja Tisza Istvánt. Fényes "felindultan tiltakozott az ellen, hogy a Nemzeti Tanácsnál, felesküdött katonák ilyen tettekre ragadtassák magukat és mást tegyenek, mint amit tőlük a Nemzeti Tanács kíván. A matróz erre eltávozott." (Pesti Napló, november 1, 11.).
(kép: Tolnai Világlapja, 1918. 46. 9.)
"A nép ma éjszaka erőszakkal kezünkbe adta a hatalmat," nyilatkozza Az Estnek november 1-jén. "A felelősség azokat terheli, akik a felsőséget rávették, hogy ne hallgasson intelmeinkre. Mi jó ideje láttuk, hogy nem tudjuk az embereket féken tartani és hogy ez némiképp csak azért sikerül, mert sokszor kedvünk ellen való agitációs kifejezéseket használtunk, hogy ily módon a nép morajló haragját csitítsuk. Szóbeli izgatás medrébe tereltük a dolgokat, hogy a népet a tettektől visszatartsuk. Reméltük, hogy időközben a hatalom észretér és belátja, hogy a rend állandó fenntartása mégiscsak úgy lehet, ha gróf Károlyi Mihálynak a törvényes főhatalom átadja a kormányzatot. Ez nem történt meg, és az események nem voltak tovább mederben tarthatók." Vajon így nyilatkozik valaki a forradalom másnapján, akinek a törvényes rend felforgatása, a zűrzavar előidézése a célja? "A forradalomnak az a baja, hogy az emberek megszeretik, pedig csak a szükséges rossz," írja november 5-én Az Estben megjelent cikkében.
Öt évvel a forradalom után így emlékszik vissza ezekre az időkre: "Az elvetett cselekedetek és az elmulasztottak akkor kezdenek kikelni, amikor mind több és több embernek maradnak nélkülözhetetlen, hogy tanárosan fejezzem ki magamat: elsődleges igényei kielégítetlenül. És a kikelt vetések akkor érnek meg az állam kormányzásában, amikor vagy olyan tömeg kielégítetlen, amely már önmagát növeli, vagy akárcsak azok maradnak kielégítetlenek, akik éppen arra hivatvák, hogy az elégedetlenkedőket féken tartsák: a tisztviselő, a rendőr, a csendőr, a katona. A két eset bármelyikében - miután a világon mindenek megméretnek és a nehezebb serpenyő mindig lejjebb billen - akkor előbb tompa morajok hallatszanak, a horizonton villámok cikáznak s hirtelen beüt az istennyila a hatalomnak nyáját tartó kazlába, békésen kérődzőkből lesznek a legvadabb futkosók, a dühös legelgetők pedig vezérkolompot képzelnek a nyakukba." (A háború elvesztése és a forradalom. in: Buza Barna et al., Öt év múltán. Budapest, 1923, 114.)
(kép: Tolnai Világlapja, 1918. 48. 8.)
A forradalom győzelme utáni napokban sem pihenhetett meg, hiszen egyre vészjóslóbb hírek érkeztek vidékről, ahol a háború poklából hazatérő katonák a maguk kis miniforradalmait vívták meg a falvakban és városokban a régi rendszer képviselői, a jegyzők, az uzsorások (akik gyakran zsidók voltak) és a földesurak ellen, akik az otthonmaradott szeretteiket évekig sanyargatták. Földosztást követeltek, és gyakran a saját kezükbe vették a dolgok irányítását, raboltak, fosztogattak, gyilkoltak. Összecsaptak a háborúból meggazdagodott földesurak és kereskedők zsoldosokból álló magánhadseregeivel. A nemzetiségi területeken gyakran magyarellenes éle is volt a felkelésnek, félő volt, hogy elszabadul az etnikai öldöklés. Fényes Nyíregyházára, választói körzetébe utazik, hogy csillapítsa a kedélyeket.
Később Károlyiékat azzal vádolták meg, hogy az ő izgatásukra bomlott fel a front, és ők oszlatták fel a hadsereget. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a katonák rendezetlenül, tömegesen hagyták el a posztjukat. "És azt mondják: 'igaz, a front felbomlott, de a magyar katonák csak azért akartak hazajönni, hogy a hazát itthon megvédjék. És ezt tették Károlyiék lehetetlenné.' Erre kell még röviden felelnem. Elsősorban is, ha nem tudott győzni az egész osztrák-magyar hadsereg a némettel együtt, akkor az egységes entente-hadsereggel szemben csak a magyar katonaság még akkor sem tudott volna győzni, ha itthon még harcolni akart volna. A szomorú valóság azonban az, - és erre én, mint a nemzetőrségnek volt kormánybiztosa vagyok illetékes tanú, - hogy a frontot ott hagyott katonák csak haza akartak jönni, sokan talán azzal a hittel, hogy itthon védik a határokat. Mire azonban magyar földre értek - tanúul hívok fel minden katonát, legénységit és tisztet egyaránt — mindenki sietett haza a falujába: 'a jegyzővel és a szatóccsal leszámolni'." (A háború elvesztése és a forradalom, 132.) Nem csoda, hogy a katonák leszerelését ebben az időben éppen a vagyonos polgárság és a nagybirtokos konzervatív arisztokrácia sürgette a legjobban!
(kép: Tolnai Világlapja, 1918. 47. 4.)
A szabolcsi látogatás meggyőzte Fényest arról, hogy szükség van a forradalom fegyelmezett fegyveres erejének megszervezésére. Budapestre visszatérve Károlyi államtitkári posztot ajánlott fel neki az új népkormányban, ő azonban csak ideiglenes kormánybiztosi megbízást vállalt el a nemzetőrség kialakítására. "Úgy érzem, hogy én még nem csaltam meg soha az embereket," írja a felhívásában (Az Est, november 7, 4.), "úgy érzem, hogy jogom van kérni és úgy érzem, hogy sokak szívében eredménye lesz a kérésnek, összetett kézzel könyörgök mindenkinek: álljon rendelkezésre a kormánynak." Napjaink karosszékéből visszatekintve könnyű elmarasztalni a Károlyi-kormányt azért, hogy nem tudtak ütőképes hadsereget felállítani a forradalom után. Fényes azonban szinte megoldhatatlan feladat előtt áll, óriási volt a fejetlenség, egymástól elszigetelt katonai klikkek és hatalmi centrumok egymással versengve próbálták megvalósítani a saját elképzeléseiket, amik között osztály- és felekezeti alapú milíciák felállítása is szerepelt. A katonák ellátásához ráadásul pénz is kellett - a pénzügyi összeomlás közepén. A kormánybiztos ebben a káoszban próbált meg rendet teremteni. A Vigadó épületében állította fel a toborzóközpontját, itt vette állományba a nemzetőrnek jelentkezőket, és itt jelölt ki számukra feladatot és állomáshelyet az egész országban. November elején 5-6 ezer fős állomány állt rendelkezésére, akiknek az ellátására a kormány 30 millió koronát bocsátott rendelkezésre. A nagyobb vidéki városokban mozgó karhatalmai alakulatokat állítanak fel, amelyek alkalmasak a falvakban elharapózó lázadások megfékezésére, sőt, a betörő cseh és román csapatok ellen is bevethetők.
(kép: Tolnai Világlapja, 1918. 49. 7.)
Ez utóbbira került sor november 12-én Pozsonyban, amikor Fényes Heltai Viktor százados tengerészkülönítményét vezényelte a betörő cseh csapatok megállítására. A cseheket ekkor sikerült megállítani. Az eset szépséghibája, hogy Heltai nagy összegű pénzt vett fel, amit elsikkasztott, ezért Fényes kezdeményezésére őrizetbe vették (később még szerepet kapott a Tisza-perben).
November 17-én a régi Országgyűlés egyhangúlag kimondta a saját feloszlását - a beszámolók szerint az utolsó szót Fényes László mondta el az utolsó ülésen: "Így roskadt össze saját bűnei alatt." A képviselők csatlakoztak a Nemzeti Tanács által meghirdetett nemzetgyűléshez, ami még aznap kikiáltotta az első köztársaságot. A parlament előtt százezres tömeg ünnepelte Magyarország újból kivívott függetlenségét, az 1848-49-es szabadságharc eszméinek megvalósulását. Az október végi és a november eleji napok eufóriája és össznemzeti konszenzusa azonban nem tartott sokáig. Az új köztársaság kibontakozása előtt hatalmas akadályok tornyosultak: élelmiszerhiány, járványok, kiélesedő pártharcok és bolsevik agitáció, a közös bankrendszer összeomlása, a nemzetiségek szeparatista törekvései és az országba benyomuló antant megszálló csapatok beárnyékolták az újonnan kivívott függetlenséget.
Fényes még ideiglenes kormánybiztosként sem adja fel újságírói hivatását: vezércikkben keményen bírálja a kormányt azért, mert miközben Budapesten élelmiszerhiány van, engedélyezik segélyszállítmányok Ausztriába szállítását (Tiltakozás, Az Est, december 1.). Búza Barna miniszter válaszában rámutat, hogy szénért és ruháért adták az élelmiszert az osztrákoknak. Egy másik cikkében az éhező főváros vezetését marasztalja el, amiért hagyták, hogy Élesden több ezer bevagonírozott sertés pusztuljon éhen, és nem gondoskodtak azok Budapestre szállításáról (A főváros sertései és disznósága, Az Est, december 8, 3).
December közepén a közvéleményt az Erdély román megszállásáról érkező hírek nyugtalanították. A kormány Fényes Lászlót és Rónai Zoltánt bízta meg azzal, hogy utazzanak a helyszínre, és ott próbálják tárgyalásos úton rendezni a helyzetet a románokkal. A fegyverszüneti egyezmény 11. pontja értelmében a románoknak jogukban állt ugyan megszállni stratégiailag fontos magyar településeket, azonban ott érintetlenül kellett hagyniuk a magyar közigazgatást - ezt azonban természetesen nem tartották be. Később hazaárulással és Erdély románoknak való átadásával vádolták meg Fényest, pedig mi sem állt távolabb tőle, és a kormány határozott parancsa ellenére is megkísérli a fegyveres ellenállás megszervezését. Mint már láthattuk, személyes bátorságnak egyáltalán nem volt híján, és itt is bátran, önfeláldozóan cselekedett.
"Leérkezve Kolozsvárra, mindjárt december 17-én reggel felkerestem az erdélyi főkormányzóságot, ott Apáthy István főkormányzóval, Kratochvill Károly Erdély katonai főparancsnokával és minden illetékes faktorral beszéltem," írja későbbi visszaemlékezéseiben. "Arra az eredményre jutottunk, hogy ha a bevonult és még bevonuló román hadsereggel szemben legalább egy ötöd erőt tudunk szembeállítani, meglehet kísérelni az ellenállást. Ágyú- és gépfegyver kell azonban és minden egyéb muníció ... Hiába volt minden könyörgés, Apáthy minden sürgetése, Budapest képtelen volt adni csak néhány ágyút is és néhány ezer puskát. Ami volt, azt állítólag a Csallóközre adták volna, amit nem tudok, másik részét Salgótarján védelmére küldték, ezt tudom, mert magam is, ami a nemzetőrség birtokában volt, mind odaküldtem." (A forradalom okai..., 44.) Kudarcba fullad az a terv is, hogy a visszavonuló német csapatoktól szerezzenek fegyvert, a németek erre nem hajlandóak, ráadásul fegyvereik jelentős részét éppen a románoknak adták el!
A Székely Hadosztály katonái Szatmárnémetiben (forrás)
Ha lett volna még egy kis idejük, talán meg tudják szervezni a fegyveres ellenállást, azonban erre nem volt lehetőség addig, amíg a román-magyar csapatok közötti ideiglenes fegyverszüneti megállapodás lejárt. Márpedig ha kitör a nyílt háború, akkor azt nem lehetett volna megúszni etnikai tisztogatások és vérengzések nélkül, a civil lakosság, a gyermekek, asszonyok felkoncolását pedig Fényes mindenáron meg akarta előzni. "Életemnek sok fájdalmas napja közül e napok voltak a legborzasztóbbak," írja Fényes (uo. 46.). Mikor leutazott Székelykocsárdra, ahol a Maros két partján farkasszemet néztek egymással a székely és a román csapatok, megdöbbentő felfedezést tesz. A román többségű faluban ugyanis, ahol a magyar csapatok táboroznak, a templom tornyára román zászló van kitűzve! Ez végképp meggyőzi arról, hogy az ellenséges, román többségű vidékkel a hátuk mögött a töretlen harci kedvű, de rosszul felszerelt székely csapatoknak nincs esélyük megállítani a románokat.
A Maros hídján találkozik a román ezredessel, és a fegyverszünet 11. pontja értelmében átadja a Maroson inneni területeket, azzal a feltétellel, hogy a románok a magyar közigazgatást a békeszerződésig érintetlenül hagyják a megszállt területeken, ahol a magyar nemzetőrség megtarthatja a fegyvereit. Ezután a románok figyelmeztetése ellenére, hogy életét és személyes biztonságát nem tudják garantálni a megszállt területeken, Marosvásárhelyre utazott, hogy megvizsgálja, valóban betartják-e a fegyverszüneti egyezményt a románok. A három hónap óta román megszállás alatt álló városba érve erélyes fellépéssel elrendeli, hogy tűzzék ki a magyar zászlót a vármegyeházán, dacára annak, hogy egy román tábornok megfenyegeti, hogy ha nem távozik azonnal, letartóztatja.
"Így történt. Nyugodt a lelkiismeretem, hogy úgy viselkedtem, mint katasztrófális helyzetben viselkedik az a magyar ember, akinek forró a szíve, és hideg az esze," emlékszik vissza később, az ellene indított perben védekezve (uo. 49.) "Valami csodálatos szatírája a sorsnak, hogy én, aki emberi érzésből és fajtám szeretetéből cselekedtem eként, most politikai gyilkossággal (ti. Tisza meggyilkolásával - S.P.) vádolva állok itt. Aki nem akarta azt, hogy Erdélyben egymást koncolják a románok és a magyarok céltalanul, mert hiszen Erdély ezidőszerint való nemzeti szenvedése 1916 augusztus 4-én határoztatott el. Nekem a haza: a a magyar élet, nem pedig a politikusok ünnepségei. Ezért mondottam a királyi Ügyész úrnak, hogy büszke vagyok életem legnagyobb fájdalmára, amit tettem, mert tennem muszáj volt."
(A következő részben folytatjuk az 1919-es év eseményeivel!)
Sárosi Péter