Ha a legtöbb embert megkérdezzük, miből áll a zene, azt fogja mondani, hogy hangokból. Pedig a zenének a csend - amit a kottában szünettel jeleznek - éppen olyan fontos alkotóeleme, mint a hang. A nagy zeneszerzők felismerték ezt: Mozart például kijelentette, hogy a zene nem a hangjegyekben van, hanem a köztük lévő csendben. A japán zen buddhista hagyomány követői egyenesen mesteri szintre fejlesztették a csend művészetét. A sakuhacsi (bambuszfuvola) megszólaltatása közben tudatosan koncentrálnak arra például, hogy a játékban a lélegzetvétel éppen annyira fontos, mint a hang kiadásával járó kilélegzés.
Az igazi zenerajongók tudják értékelni a csendet. Sok ember számára azonban a zene csupán zajképző elem, az elme folyamatos ingerlése. Elterelő hadművelet, hogy ne maradjon magára a zavaró gondolataival. Mint megannyi más kütyü, amivel körülvesszük magunkat, nasi és drog, amivel jutalmazzuk magunkat, és amivel próbáljuk "agyonütni az időt" - a találó magyar mondás szerint.
Timothy Wilson, egy amerikai szociálpszichológus, egyetemi hallgatókat verbuvált egy kísérlethez, amelyben 15 percig kellett teljesen egyedül, teljes csendben lenniük. Ebben a negyedórában az egyedüli külső inger az volt, hogy tetszés szerint egy fájdalmas áramütest adhattak maguknak az alanyok. A férfiak 67%-a, míg a nők 25%-a élt ezzel a lehetőséggel - tehát az emberek jelentős része még a fájdalmat is jobban elviseli, mint a csendet és az egyedüllétet! A csend tehát sok ember számára kimondottan kínzó.
Az ember természetesen nem magányra született: társas lényekként csoportban érezzük a legjobban magunkat, fajtársaink között tudunk kiteljesedni. Az egyedüllét azonban nem egyenlő a magánnyal. Paradoxonnak tűnhet, de a szemlélődő egyedüllétre és a csendre éppen a legszociálisabb, a legkreatívabb és legaktívabb életet élő embereknek van a legjobban szüksége. Pedig nem az.
A 4. században, a későantikvitásnak nevezett korban, ami sok szempontból hasonlatos volt a mi korunkhoz, sok rendkívüli spirituális és szociális készségekkel rendelkező ember hagyta ott a nyüzsgő metropoliszokat, hogy a hegyekben vagy a sivatagban találjon menedéket. Őket nevezték Sivatagi Atyáknak (abbas) és Anyáknak (ammas). Bár az életük jelentős részét a vadonban, csendes szemlélődéssel töltötték, ezt az egyedüllélet nem szabad összetéveszteni a magánnyal és elszigeteltséggel. A tapasztalatok megosztása, a tanítás, vagy ahogy ők mondták: az Ige (logosz) hirdetése, az együttérző és felebaráti szeretet (kairosz és agapé) megélése éppen olyan fontos volt számukra. A nagyvárosok lakói nem feledkeztek meg róluk: gyakran látogatták meg őket tanácsot, áldást, bölcsességet kérve.
A Sivatagi Atyák mondásai című gyűjtemény örökítette meg a történetet, hogy a szkétiszi sivatagban élő Abba Mózest egyszer meglátogatta egy szerzetes, aki arra kérte, ossza meg vele a bölcsességét. Abba Mózes így felelt: "Menj, ülj le a celládban, és ott megtanulsz mindent!"
A buddhista hagyományban ez a Nemes Csend. Ezen alapul a Vipassana Meditáció is, amelynek során az emberek hosszú napokra elvonulnak, hogy önmegfigyelés útján jobban megismerjék a valóságot. A muszlim misztikusok, a szúfik szintén nagyra becsülik a Csendet. Ahogy a X. századi andalúz misztikus, Ibn Arabi mondta, el kell távolodnod a teremtéstől ahhoz, hogy közelebb kerülj a teremtőhöz.
De nem kell feltétlenül elvonulnunk valami távoli kolostorba vagy valami egzotikus környezetben tartott, divatos meditációs elvonuláson részt vennünk ahhoz, hogy megéljük a Csend kreatív erejét. Az igazi szemlélődés nem menekülés - akkor nem lenne semmivel sem több, mint az utazási irodák által hirdetett trópusi vakációk, amelyek rövid menedéket kínálnak a hétköznapok hajszoltságából. Aztán persze a "nyugalmas" tengerparton a nyaralók ugyanazt a nyüzsgő, zajos életformát folytatják, amit otthon.
Ahogy Amma Szünklétika, egy sivatagi anya rámutatott, "sokan, akik a hegyekben élnek, úgy viselkednek, mintha a városban lennének, és csak elvesztegetik az idejüket. Akkor is lehetséges egyedül lennünk, ha a tömeg közepén élünk, és az is képes a saját gondolatainak tömegnyomorában élni, aki egyedül van." Ibn Arabi szintén hangsúlyozta, hogy a bölcsnek nem az emberektől való teljes elzárkózásra kell törekednie, hanem arra, hogy a felszínes fecsegéstől tartsa távol magát - amit az ostoba ember még a legtávolibb helyre is magával visz.
Ezt én is gyakran megtapasztalom, amikor magashegyi túrára megyek: egyes emberek egyszerűen képtelen elszakadni a várostól lélekben, és nem képesek értékelni azt a csodát, ami előttük áll, nem tudnak feltöltődni szemlélődéssel, fenséges tájjal és csenddel. Pedig ez az igazi re-kreáció, az ember újjáteremtése, ami aztán rejtett tartalékokat ad nekünk a mindennapok túléléséhez.
Eckhart Mester, a 13. századi német keresztény misztikus tudta ezt, amikor kijelentette: "azokat a magokat, amiket a szemlélődés talajába vetettünk, a cselekvésben fogjuk learatni." Ahhoz, hogy igazán eredményesek legyünk a társas kapcsolatainkban, a cselekvő életben, néha le kell csillapítanunk az elménk által generált zajt.
És itt érünk el a Csend valódi természetéhez: benne nem egyszerűen az üresség van, hanem a kiürülésen keresztül megnyilvánuló teljesség. Az egyedüllét pedig gyakran nem távollét, hanem valódi jelenlét. Valójában éppen a zaj az, ami az ürességet próbálja eltakarni, mint valami fügefalevél, és az ember éppen a tömegben tud a legmagányosabb lenni.
A tömegember, aki nem képes átélni a Csendet, éppen ezért nem is képes megszólalni úgy és akkor, amikor kellene. Semmi sincsen, ami távolabb áll a teremtő Csendtől, mint a hallgatás akkor, amikor ki kellene állnunk önmagunkért vagy másokért. Ez a hallgatás az, amiről az emberi jogi aktivisták gyakori szlogenje szól: "Silence kills!" - avagy a csend öl.
Ez az, amikor nem beszélünk a múltunkról, a történelmi bűnökről, a népirtásokról. Amikor nem beszélünk arról, hogyan bélyegezzük meg nap mint nap a különféle kisebbségek tagjait. Amikor nem beszélünk arról, hogy a hatalom hogyan nyomja el a népet. Ebben az értelemben a csend nem más, mint hallgatás, az emberi lényegünk, illetve más emberek emberi lényének tagadása. Martin Luther King erről mondta, hogy végül nem az ellenségeink szavaira fogunk emlékezni, hanem a barátaink hallgatására. Az igazság fáj, de a hallgatás öl.
"Csend = Halál" - az Act Up a HIV-el kapcsolatos gyilkos hallgatás követkemzényire hívta fel a figyelmet
Persze van olyan is, amikor a csend beszédesebb, mint a szó - amikor éppen a hallgatásoddal állsz ki a leginkább valamiért, vagy valami ellen. A csend lehet a polgári engedetlenség és az erőszakmentes ellenállás hatékony eszköze. Vera Caslavska, a cseh olimpikon úgy tiltakozott hazája megszállása ellen az 1968-as mexikói olimpián, hogy csendben félrenézett, miközben a szovjet himnuszt játszották. Egy lesütött tekintet és csend - többet jelentett ez minden szónál. El is tiltották érte a sporttól.
A közkeletű mondás szerint csak akkor érdemes megszólalni, ha szebbet tudsz mondani, mint a csönd. Vagy inkább úgyis mondhatnánk, hogy csak akkor szólalj meg, ha a hallgatásoddal megtagadnád önmagad és az értékeket, amikben hiszel. Ha a szavaid az örökkévalóságban visszhangzanak, mert ezeket az értékeket tükrözik, akkor meg kell szólalnod. Talán nem véletlen, hogy manapság, amikor olyan erős a zaj, és olyan nehéz megélni a teremtő Csendet, az emberek gyakran beszélnek, amikor hallgatniuk kellene, és hallgatnak, amikor meg kellene szólalniuk.
Sárosi Péter