A magyar kormány a határon túli magyar kisebbség és a közel-keleti keresztény kisebbség jogainak harcos védelmezőjeként tünteti fel magát. De eközben rendszeresen gáncsolja el az EU és az ENSZ fórumain azokat a határozatokat, amelyek a különféle elnyomó rezsimek terrorista módszereit ítélnék el. Például a magyar kormány megvétózta a fülöp-szigeteki "drogellenes háború" nevében statáriálisan kivégzett több ezer ember lemészárlását elítélő ENSZ-határozatot, látványosan kiáll az Ukrajnában keresztényeket mészárló orosz, és az észak-szíriai felkelőket (köztük keresztényeket!) lemészárló török diktátor mellett. A kormánypropaganda visszatérő eleme az egyetemes emberi jogok, és az azokat védeni hivatott multilaterális egyezmények, intézmények, jogvédők gúnyolása, maguknak az emberi jogi elveknek ("emberjogizmus") a nacionalista, etnicista alapú, vagy éppen reálpolitikára hivatkozó relativizálása.
Kérdezem én: hogyan várhatja el bárki az egyetemes emberi jogokra hivatkozva a saját kisebbségeinek védelmét akkor, ha egyébként mindent megtesz azért, hogy aláássa az emberi jogok egyetemességének alapelvét? Hogyan várhatjuk el a szomszédos nemzetektől azt, hogy az egyetemes jogok elve alapján megvédjék a magyar kisebbségek jogait, ha mi magunk nem hiszünk ezeknek a jogoknak az egyetemességében, és szelektíven értelmezzük azokat? Hogyan várhatjuk el a közel-keleti muzulmánoktól a keresztény kisebbségek jogainak védelmét akkor, ha mi magunk embertelenül bánunk a hozzánk segítségért forduló muzulmán menelültekkel? Hogyan várjuk el a multilaterális egyezmények betartását, végrehajtását olyan intézményektől, amelyeket mi folyamatosan gúnyolunk, sározunk? Ha mi magunk bármikor hajlandóak vagyunk "belügynek" minősíteni azt, hogy egy kormány lemészárolja a saját polgárait, akkor milyen alapon várjuk el, hogy mondjuk a kárpátaljai magyarokkal ne ugyanerre hivatkozva lehessen elbánni?
A hazai jogvédőket gyakran vádolják meg azzal, hogy nem állnak ki legalább annyira határozottan a határon túli magyar kisebbségek jogaiért, mint amennyire a hazai cigányok, melegek, drogfogyasztók vagy egyéb kisebbségi csoportok jogaiért. Ez a vád természetesen a jogvédő munka teljes félreértésén alapszik. Hiszen a jogvédő csoportok, szervezetek jó esetben határozott misszióval és stratégiával rendelkeznek, ami korlátozza, hogy milyen területen milyen csoportok jogait próbálják érvényesíteni. Van azonban egy alapvető különbség a jogvédők által alkalmazott szelekció és a kormány (és az általa pénzelt áljogvédők) szelektív jogvédelme között. A valódi jogvédők csupán az erőforrások és kompetenciák korlátozottsága miatt korlátozzák, hogy kinek a jogaiért álljanak ki, de munkájuk során minden esetben az egyetemes emberi jogok alapelvei alapján hoznak döntéseket. Attól, hogy egy szervezet nem dolgozik mondjuk börtönben fogva tartottakkal, csak romákkal, még nem tagadja, hogy ugyanazok az elvek vonatkoznak mindkét csoportra. A kormányzati áljogvédelem azonban szelektíven alkalmazza magukat az emberi jogi alapelveket, és nem alkalmazza azokat akkor, amikor a szívének közömbös vagy nem kedves csoportok jogairól van szó. Esetleg ha "reálpolitikai" érdekei azt kívánják, hogy becsukja a szemét. Ennek az egyik legszembetűnőbb példája legutóbb az volt, amikor a kormány úgy rendezett találkozót az üldözött közel-keleti keresztényeknek, hogy arra nem hívta meg a törökök által üldözött keresztények képviselőit.
A határon túli magyar kisebbségek, vagy a közel-keleti keresztény jogainak ez a fajta szelektív jogvédelem nem használ, csak árt - mert nem hiteles. Az emberi jogok hiteles védelme nem az, hogy az egyes döntéshozók a szívünknek kedves kisebbségeket ért sérelmeket vágják egymás fejéhez, miközben süketek és vakok maradnak azoknak a csoportoknak, közösségeknek a szenvedésére, akiket nem kedvelnek.
Sárosi Péter