Akik Horthy bevonulásának századik évfordulóján "Magyarország megmentőjét" ünnepelték, mélyen hallgatnak arról, hogy milyen tömeges terrorhullám bontakozott ki ekkor az országban.
Horthy Miklós budapesti bevonulásának (1919. november 16.) századik évfordulója után ismét előtérbe került a kormányzó történelmi szerepének megítélése. A kormányoldal részéről egyértelműen Horthy rehabilitálásának, sőt, némely esetben a Horthy-kultusz felélesztésének vagyunk szemtanúi. Az ellenzék ezt határozottan elítéli, és elsősorban Horthynak a második világháborúban és a holokausztban viselt felelősségét hozza fel ellene. Azt a kormányoldalon is sokan elismerik, hogy Horthy "követett el hibákat" a világháború idején, azonban kétségtelen történelmi érdemének tekintik, hogy 1919/20-ban sikerült "megmentenie" Magyarországot és helyreállítania a jogrendet és a közbiztonságot. Vajon megfelel ez a kép a valóságnak? Ez a blogposzt elsősorban azt kívánja bemutatni, hogy nem éppen. Horthy uralma egy minden eddiginél szélesebb tömegeket sújtó terrort hozott és alapvető sebet ejtett a polgári jogegyenlőség elvén. Nem kívánok teljes képet nyújtani a fehérterror időszakáról, csupán annak egyes budapesti jelenségeivel foglalkozom, illetve a budapestiek vidékre internálásával.
A rendszerváltás előtt megjelent, a fehérterrorral foglalkozó írásokra gyakran a politikai tendenciózusság és az egyoldalúság jellemző. Ez a Budapest története a forradalmak korától a felszabadulásig címmel 1980-ban kiadott kötetre is igaz, ami ugyanakkor még mindig az egyik legalaposabb összefoglaló a főváros történetének erről a korszakáról (Budapest története V., Akadémiai Kiadó). A fehérterror - a sokáig elhallgatott vörösterrorral szemben - a rendszerváltás után nem tartozott igazán a legnépszerűbb kutatási területek közé. Az elmúlt években magyarul sajnos viszonylag kevés történeti munka látott napvilágot erről a témáról. Ez sajnálatos, tekintve, hogy milyen fontos ennek az időszaknak az alaposabb megértése ahhoz, hogy tájékozott véleményt alakítsunk ki a Horthy-korszakról. Angol nyelven viszont éppen idén jelent meg Bodó Béla The White Terror: Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921 című munkája, ami elég alaposan áttekinti az ellenforradalom első éveit, hazai és külföldi források feldolgozásával. És persze a digitális folyóiratarchívumokban sok korabeli cikket és beszámolót olvastam végig.
Bizonyára többen ismerik Faludy György anekdotáját arról, hogy Horthy november 16-ki budapesti bevonulása idején nagyapjával együtt a Gellért téren bámészkodott. Szemtanúja volt annak, ahogy az uralkodó egykori szárnysegédje megparancsolja katonáinak, hogy szálljanak le a lóról, és nyilvános pisálással fejezzék ki megvetésüket a főváros iránt. Ez a jelenet nem került be az eseményről szóló hivatalos sajtóbeszámolókba, ami persze a cenzúra miatt nem is meglepő. Mégis, nincs okunk kételkedni Faludy szavahihetőségében, hiszen nagyon jellemző volt azoknak a hozzáállására, aki 1919 novemberében átvették a hatalmat az főváros fölött. Téves elképzelés, hogy a fehérterror pusztán a vörösterrorra adott válaszreakció volt. Valójában egy a már a reformkorban elindult folyamatnak, a modern, nyugatos Magyarország megteremtésének a totális elutasítása, az ez iránti gyűlölet állt az eredőjében. Ezt Szegfű Gyula a Horthy-korszak ideológiai megalapozását szolgáló Három nemzedékben el is ismeri. A fehérterror végrehajtói nem pusztán a kommunizmus visszatérése ellen harcoltak, hanem a társadalmi igazságosság, a demokrácia és a szabadságjogok ellen általában.
Ennek az új, modern Magyarországnak volt a megtestesülése az a Budapest, ami a századforduló után mintha már kezdett volna európai világvárossá válni. Ahogy Ady fogalmazott, Budapest jelképezte "mindazt, ami talán - talán? Biztosan - nincs is, de európaias és távolról mutatós." (Ady Endre, Korrobori, 1917) És ennek a fővárosnak a fizikai és szellemi kiépítésében óriási szerepet játszott a zsidóság, amely társadalmi helyzeténél fogva élen járt a modernizációban. A fehérterror antiszemitizmusa egyben antimodernizmus és antiurbanizmus. Ahogy a 8ÓraiÚjság szerkesztőségi vezércikke fogalmazott 1919. október 10-én, "Budapestnek hadat izén a vidék, akárcsak Bécsnek a tartományok, Berlinnek a Mark és Münkhennek a bajorhegyi nép. Már a párisi kommün letörése után is Páris ellen fordult a Vendée. Katasztrófák után tehát valami törvényszerűség hajtja a gyűlöletbe a néplelket országának emporiuma ellen."
Az Ady által is megénekelt új Magyarország vajúdását ekkor már csak nyílt terrorral lehetett megakadályozni. Horthy bevonulása egy sajátosan szelektív rendőrállam megszilárdulását jelentette, amelynek szigora csak balfelé és lefelé nyilvánult meg, miközben az uralkodó elit által támogatott szélsőjobboldali szervezetek garázdálkodásait hosszú ideig tétlenül tűrte. Eme rendőrállam kialakítása már a fehér lovas bevonulás előtt elkezdődött. A puccs segítségével hatalomra jutó Friedrich kormány augusztus 19-ki hírhedt "terror rendelete" gyakorlatilag nem csak az októberi forradalom vívmányainak, de még a háború előtti békeidők liberális jogrendszerének feladását is jelentette. A rendőrség létszámát a háború előtti 8900-ról 15 ezerre növelték és testületileg a Belügyminisztérium irányítása alá helyezték. A politikai nyomozóosztály irányítását a bécsi emigrációból hazaérkező Hetényi Imre vette át, aki kiterjedt besúgóhálózat kiépítésébe kezdett. Ezt természetesen nem tudta volna megtenni a román hadsereg és Antantot képviselő Yates ezredes hathatós támogatása nélkül.
Az ellenforradalom rendőrsége (Tolnai világlapja, 1920 január 17., 2.)
Októberre már 2700 "kommunista gyanús" egyént tartanak fogva a Margit körúton a volt katonai gyűjtőfogházban, ami eredetileg 900 ember befogadására volt tervezve. A román hadsereg vizsgálóbizottsága itt októberben áldatlan állapotokat talál: hónapok óta tartanak fogva embereket mindenféle hivatalos jegyzőkönyv nélkül, sokan ők maguk sem tudják, mi ellenük a vád. Az eredetileg 1 fős cellákban most 3-4 ember fekszik a hideg padlón, takaró nélkül. A román vizsgálóbiztosok egy 8 lépés széles, 11 lépés hosszú szobában 40 (!) nőt találnak összezsúfolva, közülük az egyik, Laufer Jánosné a padlón fekszik és éppen elvetél. Az orvosért már elküldtek, de a 2700 fogva tartottra csupán egy orvos jut, az sem tartózkodik az épületben (Román vizsgálat a gyűjtőfogházban, Népszava, 1919. október 11, 3.).
A románok a rossz nyelvek szerint elsősorban nem humanitárius okokból rendelték el a vizsgálatot, hanem azért, mert ők maguk is túszszedő akciókat folytattak pénzbevételi forrásként. Ezt az üzletet gyakran megzavarták a magyar hatóságok. A románok maguk is terort folytattak: szigorú sajtócenzúrát vezettek be és falragaszokban buzdították az embereket arra, hogy jelentsék fel a kommunistákat. Nem ismert, hogy pontosan hány embert fogott el ilyen, gyakran teljesen légből kapott vádak alapján a román hadsereg, egy részüket a Csepelen létesített gyűjtőtáborba zárták, másokat pedig külföldre (pl. Besszarábiába) szállították kényszermunkára. A nyugati katonai missziók mindezt gyakorlatilag tétlenül nézik. Horthy bevonulása előtt ugyan tető alá hoznak egy megállapodást a kormány, Horthy és az ellenzéki pártok képviselői között, amelyben az áll, hogy "a nemzeti hadsereg a polgári jogegyenlőség alapján áll," ez valójában írott malaszt maradt.
A román katonai sajtócenzúra hivatalban (Tolnai világlapja, 1919. november 15, 1.)
A Népszava beszámolója szerint a bevonulás előtti két napban mintegy 350 politikailag "gyanús egyént" állított elő és vetett fogságba önkényesen a rendőrség a Radetzky laktanyában (Népszava, november 16, 4.). Köztük volt Somogyi Béla is, a Népszava később mártírhalált halt szerkesztője is, akit azonban ekkor még hamarosan szabadon engedtek, hiszen nem találtak ellene semmilyen megalapozott vádat (hiszen a Tanácsköztársaság idején nem vállalt közszerepet). Jellemző, hogy Somogyi erről szóló beszámolója is csak cenzúrázva jelenhetett meg a Népszavában (november 19, 4.).
Somogyi Béla, a Népszava főszerkesztője (Tolnai világlapja 1920. március 6., 4.)
A bevonulás napján a rendőrkapitány statáriumot hirdetett ki és felfüggesztett egy sor szabadságjogot, így a gyülekezés szabadságát is. A bevonulás útvonalát nagy erőkkel biztosították, hogy a budapesti polgárok semmiféle ellenvéleményt ne nyilváníthassanak a bevonulókkal szemben. Ilyen előzményekkel a budapestiek többsége megtartotta magának az ellenvéleményét. Ez a Budapest már csak nyomokban emlékeztetett a háború előtti dinamikus, boldogan nyüzsgő nagyvárosra: a lakosság jelentős része lerongyolódott, éhezett és nyomorgott. A szinte üres üzletek előtt hosszú sorok kígyóztak, a pénz elértéktelenedett. A város szélén a menekültek vagonjaiból és bádogviskókból új nyomornegyedek épültek. Az emberek kiégtek a politikai viharokban - leginkább csak nyugalmat, békét és kenyeret szerettek volna.
A háború áldozatai: rokkant katonák cigarettát árulnak az utcán (Tolnai világlapja, 1919. november 15., 4.)
A Nemzeti Hadsereg a Gellért téren (Budapest története V., 178.)
A rendőri sajtóiroda jelentése szerint azonban így is 26 előállítás történt a bevonulás napján. Bevitték például Greguss István kőművessegédet, aki "a Múzeum körúton lázított a fehérek ellen", vagy Farkas Balázs lakatost, aki "a Népszínház utcában izgató röpiratot osztogatott", illetve Hoffner Károly mészárossegédet és Móricz Lajos sofőrt, akik "a nyílt utcán az Internacionálét énekelték". Őket a rendőrök a Radetzky laktanya épületébe kísérték, ahol bezárták őket a már ott fogva tartott több száz szociáldemokrata, liberális és kommunista közé.
A bevonulás utáni napokban több száz embert kísértek szuronyos rendőrök a pályaudvarokra, hogy ott kívülről lezárt marhavagonokba rakják és vidéki táborokba internálják őket. Köztük voltak olyan kereskedők, boltosok is, akiket "árdrágítóként" vettek őrizetbe, de akiknek az egyedüli bűne valójában az volt, hogy zsidók voltak. A megjelenésük alapján is könnyen azonosítható galíciai ortodox zsidó bevándorlók különösen veszélyeztetettek voltak ebben az időben. A zsidó polgárok jelentős része számára a holokauszt bizony már 1919-ben elkezdődött, még jóval azelőtt, hogy Hitler a történelem porondjára lépett volna.
Amikor a vörös- és a fehérterrorról beszélünk, többnyire a meggyilkolt emberekről folyik a számháború - pedig a terror egyik kedvelt eszköze volt az internálás is. Ez egy olyan módszer volt, amivel az igazságszolgáltatás kiiktatásával, közigazgatási eljárás keretében meg lehetett szabadulni a nemkívánatos elemektől. Már a vörösök is alkalmazták, akik arisztokratákat és a régi rend több tucat hívét "túszként" tartották fogva az Országházban. Igazán tömegessé azonban a fehérterror idején vált, amikor több ezer embert internáltak vidéki táborokba bírósági ítélet nélkül, pusztán a kormánybiztosok jóváhagyásával. 1919 utolsó hónapjaiban gyakran elég volt a puszta szóbeszéd és a gyanú is ahhoz, hogy valaki hónapokra, akár évekre eltűnjön a szerettei elől.
A legrosszabb hírnévre az újszászi, az egri, a csóti, a hajmáskéri és a zalaegerszegi táborok tettek szert, ahol a fogva tartottak (és az ide érkező nemzetközi vizsgálóbizottságok) beszámolói szerint rendszeres volt az éheztetés, a fertőzés és a túlzsúfoltság. Az ilyen táborokban a foglyok egészségügyi ellátást alig kaptak, gyakran a padlón aludtak az alig fűtött cellákban/barakkokban, tápláló élelmiszerhez alig jutottak, a hozzátartozók sem küldhettek csomagot nekik. A verés, a vesszőzés mindennapos volt. A női rabok szisztematikus nemi erőszakról számoltak be az őrök, sőt, a tábororvosok részéről. Mondjuk ki: ezek gyakorlatilag a későbbi totális diktatúrák által is alkalmazott koncentrációs táborok elődei voltak, céljuk a rendszer politikai ellenfeinek tömeges félreállítása és kínzása volt. (Erről lásd bővebben: Rácz István, Csót, Hajmáskér, Zalaegerszeg 1919-1923. Pápa, 1977.)
A zalaegerszegi internálótábor 1920 november 25-én (Forrás)
A radikális jobboldali Nemzeti Újság kommunista-szimpátiával nem vádolható újságírója így írta le a hajmáskéri tábort 1920-ban: "... a sivár pusztaság ölén több nagy gyűrűt lehet látni a domb tetejéről. Drótkerítések. Körülöttük kietlen némaság, sehol egy fa, amelyet a szél vígan cibálhatna. Vastag, serteszerű rőt fű nő ezen a síkságon, s ameddig a szem ellát, nincs egy bucka, nincs egy tanya vagy egy röpködő madár. A balatoni szelek, mint egy óriási futball- pályán rohannak végig egész a veszprémi erdőkig. Nyáj nem legel itt. A rozsdavörös fű az esőcseppek alatt sem tud egy kis ragyogást kapni, színtelen, göröngyös, ócska katlan ez, ahol csak a szél hangos és a hajmáskéri gazdák azt mondják, hogy még véletlenül sincs rajta jó idő. Mindig esik, fúj, a faluban most is permetezik az eső, itt a tábor pusztáján mintha ostorral csapkodnák az arcomat, olyan éles. Még a csürhét sem csapják ki erre a mezőségre." (Papp Jenő, "A magyar kommunisták Szent Ilona szigete," Nemzeti Újság, 1920. április 4.)
A táborokon belül uralkodó embertelen körülményekről azonban tilos volt beszélni vagy írni. A cenzúrára jellemző Andorka Dezső vesszőfutása. Andorka a kereskedelmi minisztérium hivatalnoka volt, a forradalom után szakszervezeti bizalmi lett, majd belépett a Vörös Hadseregbe is, bár fegyveres harcban nem vett részt. A kommün idején semmilyen bűncselekményt nem követett el, így bíróság elé nem tudták állítani - viszont radikális baloldali nézetei miatt a zalaegerszegi táborba internálták. Évekig raboskodott itt vádemelés és bírósági ítélet nélkül. A fogság idején a rendőrök fizikailag bántalmazták, ennek során jobb karján és lábán súlyos, maradandó sérüléseket szenvedett. Már szabadulása után, 1925-ben, megpróbálta közzétenni emlékiratait a táborban szerzett tapasztalatairól. Mivel Magyarországon nem talált olyan kiadót, ami ki merte volna adni a könyvét, a kéziratot Bécsbe próbálta eljuttatni. A hatóságok azonban elfogták a küldeményt és eljárást indítottak ellene "nemzetgyalázás" bűntette miatt. A "Magyar Szibéra" című kéziratban Andorka így írt a zalaegerszegi táborról:
"A hajmáskéri és a zalaegerszegi internálótáborba nem a törvény küldi az internáltakat, hanem az erősebb, a több puskával rendelkező ellenfél röhögő cinizmusa. Nemcsak a gyöngébb politikai ellenfél elnémítását célozza itt a kormány, hanem igen sokszor a személyi bosszú is internálótáborba juttathat valakit, a közigazgatási hatóságok közreműködésével. A magyarországi internálótábor pokoli borzalmak tanyája, magyar Szibéria, föl kell rá hívni a világ proletariátusának figyelmét. Az internáltakat, mint a barmokat dolgoztatják, ütik-verik őket puskatussal, bottal, vascsövekkel, karddal. Éheztetik őket, hogy sokan kénytelenek voltak kutyahúst enni és a szemétdombról összeszedni a krumplihéjat éhségükben. A panaszkodókat bántalmazzák és kikötik, sűrűn előfordult azonban az is, hogy az internáltakat a tábor őrsége meggyilkolta. Volt eset arra, hogy lelőttek egy nőt, mert gyermekét fürösztötte. Egy leányt sétája közben lőttek agyon. A durva bánásmód és állatias kegyetlenség az őrületbe kergetett nem egy internáltat. A gyilkosságok ürügyéül az állítólagos szökéseket használják föl. A női becsület az őrség és a tisztek prédája volt. Az őrszemélyzet nem egyszer sort állott a nők barakkja előtt. A fölülvizsgálatok sem szüntették meg ezeket az állapotokat, mert a fölülvizsgálókat félrevezették. Szemfényvesztésből halottakat helyeztek szabadlábra, akiket pedig szabad lábra helyeztek, rövidesen megint internálták őket." (Népszava, 1926. március 20, 6.)
A zalaegerszegi internálótábor egyik foglyának rajza (Forrás)
A Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségének adatai szerint 1920 elején 9000 férfi és nő volt a hajmáskéri, 4200 a csepeli, 2400 a zalaegerszegi, 2000 az egri, 3000 a ceglédi és 2000 a komárom-homokhegyi táborokban. Ilyen nagyszabású, tömeges internálási hullám eddig ismeretlen volt Magyarországon, a vörösterror idején alkalmazott internálások a közelébe sem értek. A brit Munkáspárt megfigyelői 1920 tavaszán lesújtó jelentést tettek közzé az internáló táborokban uralkodó állapotokról, és ekkor 22 ezer főre becsülték az összes internáltak számát. Ez jóval több volt, mint a Belügyminisztérium hivatalos száma (2900 fő), hiszen az utóbbi nem számolt azokkal, akiket a különféle paramilitáris alakulatok fogtak el és szállítottak törvénytelenül a táborba. A hajmáskéri tábort a jelentés hatására még 1920-ban bezárták, lakóinak jelentős részét azonban a zalaegerszegi táborba szállították. Ezt csupán 1924-ben hagyta el az utolsó politikai fogoly. Az internálás intézményét azonban még ekkor sem szüntették meg.
Kéthly Anna szociáldemokrata politikus, a Nagy Imre kormány államminisztere, aki a nemzetgyűlésben is felszólalt a tábor bezárása érdekében, a visszaemlékezéseiben így írt erről az időszakról: "A Bethlennel való tárgyalások idején kb. 60 000 ember (nem tévedek a nullákban!) volt részben Hajmáskéren, Zalaegerszegen, a váci fegyházban és katonai börtönökben. Én a nőtitkárságot vezettem átmenetileg a pártközpontban, és naponta jöttek be hozzám feleségek, anyák, gyermekek, akik eltűnt hozzátartozójuk ügyében közbenjárást kértek vagy bemutatták a letartóztatási intézetekből kiküldött ruhadarabokat. Véresek és rongyokra tépettek voltak ezek a fehérneműk!" (Egy Kéthly Anna levél 1960-ból (Közli: Korbuly Dezső és Vida István) V/1211, Századok 2002, 1215.)
Az internálások mellett a retorzió jellemző eszköze volt a forradalmak idején aktív közéleti szerepet játszó munkások, értelmiségiek, művészek tömeges elbocsájtása és feketelistára helyezése, aminek következtében sokáig nem kaphattak állást. A 3600 budapesti tanítóból például 800-at vontak fegyelmi eljárás alá és csupán három iskolában nem váltották le a korábbi iskolaigazgatókat.
Bár a rendőri szigor érvényesült a baloldaliakkal, a liberálisokkal, a zsidókkal vagy a más okból a rendszer célkeresztjébe került emberekkel szemben, a darutollas tisztek garázdálkodásai büntetlenül maradtak. Horthy ígérete, hogy minden rendbontót "felkoncol" és nem tűri az emberi élet és tulajdon károsítását, rájuk nem vonatkozott. A kijárási tilalom ellenére a rendőrség messziről kerülte az utcán garázdálkodó különítményeseket, az általuk elkövetett bűncselekmények ügyében pedig nem mert eljárni. Ha mégis eljárás indult, hamarosan megállapították a katonai szervek illetékességét, amelyek az egész időszakban a polgári igazságszolgáltatást felülírva élen jártak a bűncselekmények eltusolásában. A különítmények gyakorlatilag egymáshoz lazán kapcsolódó, egymással is vetélkedő bűnszervezetként működtek, a keresztapák, Prónay, Héjjas és Ostenburg irányításával. Ellenőrzőpontokat hoztak létre városszerte, ahol önkényesen igazoltatták a járókelőket, és bevették magukat a legelőkelőbb szállodákba. Ide hurcolták azokat, akiket a rendszer ellenségének tartottak, és azokat, akiket egyszerűen csak a vagyonukból akartak kiforgatni.
A Britannia szálló egy képeslapon (Forrás)
A Britannia szálló pincéi kínzókamrákká alakultak át, a fehérterroristák vadállati kegyetlensége nem ismert határokat. Példa erre, ahogyan az egyik leghírhedtebb hóhér, Bibó Dénes, a Prónay-különítmény egyik tisztje, végzett Müller István szegedi mérnökkel. Neki az volt csupán a bűne, hogy a francia megszállás alatt álló Szegeden vörös szegfűvel a gomblyukában jelent meg egy kávézóban, ahol Horthy és Bibó is jelen volt. Amikor Müller 1920 februárjában Budapestre érkezett, Bibó kiszúrta és két különítményessel lehurcoltatta a pincébe. Holttestét apja csak napokkal később tudta megszerezni, lefizetve egy szállodai alkalmazottat. A Szegeden felvett orvosi látlelet megállapította, hogy az áldozat kezét-lábát eltörték, szemét kiszúrták, férfiasságát levágták. A holtest haja galambősz volt.
A budapesti kávézókban, bárokban olyan jelenetek játszódtak le, amelyek majd a 30-as évek Berlinjében köszöntek vissza: egyenruhás paramilitáris alakulatok vertek végig mindenkit, akit zsidónak gondoltak. A Teleki piac zsidó kereskedőit rendszeresen zaklatták és kifosztották a különítményesek, és több vandál cselekedetre került sor a zsinagógákkal, így például a jelenleg a Köves Slomóék által használt óbudai zsinagógával szemben is. A kultúra intézményei a különítményesek és szélsőjobboldali szervezetek kedvelt céltáblái voltak, többször előfordult, hogy antiszemita tüntetők szakítottak félbe színházi előadásokat. A másik kedvelt céltábla a "zsidó sajtó" volt. 1919. december 6-án az Antiszemita Párt alakuló gyűlésén a Vigadóban annyira felheccelték a tömeget, hogy az a Népszava majd Az Est szerkesztőségéhez vonult, oda betört és órákig randalírozva tört-zúzott. Nem kellett sokáig várni, hogy a sajtógépek mellett maguk az újságírók is sorra kerüljenek: 1920. februárjában borzalmas kegyetlenséggel meggyilkolták Somogyi Bélát, a Népszava főszerkesztőjét, és munkatársát, Bacsó Bélát. (Prónay visszaemlékezései szerint Horthy személyes parancsára, vagy legalábbis sugalmazására.) A Dunából kifogott holtestek ugyanolyan szörnyű kínzások jeleit mutatták, mint amilyent Müller mérnöké.
A Népszava feldúlt szerkesztősége december 8-án (Budapest története V., 195.)
A "vörös rémuralom" ekkor már falra festett mumus, visszatérésére reális esély nem volt, és a fehérterrorral szemben nyílt ellenállásra ritkán került sor. A magyar társadalom azonban nem tűrte teljesen tétlenül a jogtiprást. 1919. október 10-én mintegy 15 ezer ember vett részt a parlament előtt a munkanélküliek gyűlésén, a román katonák szuronyai előtt (Népszava, 1919. október 20, 1-2.). Ez a tüntetés egyben tiltakozás volt a fehérterror ellen, a tömeg a beszámolók szerint azt kiabálta, hogy "Le az ébredő magyarokkal!".
Munkanélküliek gyűlése a Kossuth téren (Tolnay világlapja, 1919. október 25., 3.)
Voltak olyan bátor emberek, akik vállalták az internálást, a kínzást és az esetleges halált is azzal, hogy tiltakoztak vagy feltárták a nyilvánosság előtt a gonosztetteket. Közéjük tartozott a mártírhalált halt Somogyi Béla. Az ő temetése alkalmából került sor a Horthy-korszak egyik legnagyobb tömegdemonstrációjára, amelyen a beszámolók szerint százezer ember vett részt (Népszava, 1920. február 23.). Ennek és a nemzetközi tiltakozásoknak nagy szerepe volt abban, hogy 1920 márciusában Horthy megkezdte tiszti különítményesek visszaszorítását - a különféle szélsőjobboldali csoportok, mint az ÉME, garázdálkodásai azonban még évekig elhúzódtak, és az internálótáborok is évekig fennmaradtak.
Somogyi Béla temetése (Budapest története V., 199.)
A fehérterror áldozatainak számát nagyon nehéz pontosan meghatározni, hiszen míg a vörösterror bűncselekményeit szinte azonnal, alaposan feltárták, addig a fehérterror bűneit a hatóságok minden áron próbálták eltussolni, a források jelentős része pedig elpusztult. Böhm Vilmos 5-6 ezer áldozatról beszélt, ezt a rendszerváltás előtt elfogadták, ma már sokan túlzó számnak tartják. Fényes László újságíró 600 esetet dokumentált személyesen, de szerinte ennél jóval több haláleset történt. Bodó szerint a fehérterror első időszakában (1919 augusztusa és 1920 márciusa között) a halálos áldozatok száma 3-5 ezer közé tehető, míg a börtönbe vagy internálótáborba kerültek számát 50-70 ezer fő közé teszi, ezenkívül mintegy 100 ezer ember vándorolt ki külföldre, többségük tartósan. Összehasonlításképpen a vörösterror halálos áldozatainak számát 367 főre, a bebörtönzöttek, túszszedő akciók áldozatául esettek számát pedig 1500-ra teszik az újabb kutatások, az országot elhagyók többsége pedig néhány hónapon belül visszatért az országba. Váry Albert, Horthy főügyésze 587 fős, erősen túlzó listát tett közzé a halálos áldozatokról, ezen számos köztörvényes bűncselekmény miatt kivégzett vagy fegyveres harcban elesett személy is megtalálható. Ugyanennek a Váry főügyésznek a nyomozását Horthy leállíttatta, amikor a fehérterrorról próbált hasonló listát kiadni. Míg a vörösterror elkövetőinek jelentős része hóhérkézre jutott, a fehérterror elkövetőinek nagy része megúszta a büntetést, Horthy amnesztiája által.
A mostanában hivatalos forrásokból erőltetett sematikus kép, miszerint a forradalmak felfordulása és terrorja után Horthy Miklós újra rendet és biztonságot teremtett az országban, teljességgel hamis. Uralomra jutása maradandó szakítást jelentett azokkal az elvekkel, amelyekre a modern demokratikus jogállamok épülnek: az emberi méltóság és a polgári jogegyenlőség elvével. A tömeges gyilkosságokat, deportálásokat nem lehet annyival elintézni, hogy zavaros idők voltak - azok nem történhettek volna meg a "legfőbb hadúr" tudomása és beleegyezése nélkül. A jogegyenlőségen ekkor ütött seb pedig később sem állt helyre, még a bethelni konszolidáció időszakában sem, és alapvető szerepet játszott abban, hogy Magyarország később a holokauszt legbuzgóbb végrehajtói közé tartozott.
Sárosi Péter