Már a felvilágosodás korának nagy gondolkodói is felismerték, hogy az emberi méltóságot és szabadságot mindig is két irányból fenyegette veszély.
Az egyik veszély az elitek uralma a többség fölött. Ha egy társadalomban a széles tömegek szükségletei messze meghaladják a saját lehetőségeit, míg egy szűk elit lehetőségei messze meghaladják a saját szükségleteit, az aláássa a közszabadságot. Hiába is ismeri el névleg az alkotmány, hogy minden polgár egyenlő. Egy ilyen társadalomban nincs valódi közérdek, mindent az elitek érdekeinek rendelnek alá. Békeidőben elég, ha elhitetik a többséggel, hogy az elitek érdeke a közérdek. Válság idején azonban felszínre kerülnek a kiáltó egyenlőtlenségek, a császár lemeztelenül, és ekkor ez a rendszer csak terror útján tud fennmaradni.
A másik veszély a többség zsarnoksága az egyén és a kisebbségek fölött. Egy ilyen rendszerben mindent alárendelnek az általános akaratnak (volonté général), ami Rousseau szerint több, mint egyszerűen az egyének akaratainak összessége. Az egyének szerinte nem rendelkeznek szabadságjogokkal, kizárólag a köz - vagyis az, amit a hatalom szeszélye annak mond. Nemzet, Faj vagy Proletariátus, egyre megy. A kisebbségi álláspont itt hazaárulás, az egyéni szabadság önzés. Bár paradoxonnak tűnik, de nem véletlen, hogy a többség zsarnoki elvét hangoztatók gyakran válnak maguk egyéni zsarnokká - és a népfelség elvéről szerelmes ódákat zengő demagóg köré személyi kultusz épül. Az ilyen rendszer sokkal gyakrabban és természetesebben nyúl a terror eszközéhez az erény védelmének nevében.
A 20. században úgy tűnt, hogy a totalitárius rezsimek és a liberális demokráciák küzdelme határozza meg a világtörténelem alakulását. És bár a 30-as években szinte mindenki a totalitárius rendszerek győzelmét jósolta, a liberális demokráciák meglepően ellenállónak bizonyultak. Előbb 1945-ben a jobb, majd 1989-ben a baloldali színezetű totalitárius rendszerek fölött arattak győzelmet.
Bár a hidegháború feszültségét senki nem kívánja vissza, szó ami szó, totalitarianizmussal való folyamatos verseny és küzdelem jót tett a liberális demokráciáknak. A gazdasági világválság után, de különösen a második világháborút követő évtizedekben az elitek rákényszerültek, hogy megszelíditsék a kapitalizmust. Ez volt a jóléti államok kialakulásának kora. A profitokat újraelosztották, a munkavállalókat, a fogyasztókat és a közintézményeket védelemben részesítették a tőke uralmával szemben. Növelték a köztulajdont anélkül, hogy felszámolták volna a magántulajdont.
A nyugati világ az ipari és technológiai fölényét, (poszt)kolonialista birodalmának erőforrásait arra használta, hogy nagyobb jólétet nyújtson a polgárai számára, mint a keleti despotizmus - és ebből a versenyből győzedelmesen került ki. Ez már nyilvánvalóvá vált abban is, hogy a szovjet barakk alattvalói egyre nagyobb számban szavaztak a kapitalizmusnak erre a megszeldített verziójára az államszocializmussal szemben - a lábukkal.
A 70-es években a nyugati jóléti államok aranykorának vége szakadt. A szovjet birodalom ekkor már egyértelműen hanyatlásnak indult, eszmei és gazdasági értelemben is vereséget szenvedett a hidegháborús versenyben. Az olajválság azonban bebizonyította azt is, hogy a liberális demokráciák expanziója is törékeny. Ezt a történelmi pillanatot választották a jóléti intézkedések és az extraprofitjaik megsarcolása miatt frusztrált elitek arra, hogy visszaszerezzék uralmukat.
Amerikában Reagan, Nagy-Britanniában Thatcher hatalomra jutása a neokonzervatív és a neoliberális, a szabadpiacnak az állam, az egyéni önzésnek a társadalmi szolidaritás fölötti diadalát hirdető doktrínák győzelmét hozta el. A szervezett munkavállalók és a fogyasztók védelmét szavatoló jogokat és intézményeket vissznyesték. A "csendes többség" jelszavával kihasználták a 60-as évek radikális ellenkulturális mozgalmai által keltett, a kiváltságait féltő és a változást rettegő középosztály szorongását. A tőkés vállalatok adóit, terheit csökkentették. A pénzpiacokat deregulálták. Mindent alárendeltek a Növekedés mítoszának.
A berlini fal ledőlése a liberális demokráciák nagy pillanata volt. Az apoteózis, a felmagasztalódás pillanata. A remény pillanata. De mást reméltek tőle az elitek és a szabadpiaci fundamentalizmus prófétái, és mást azok a kelet-európai polgárok, akik tömegesen vonultak az utcára, hogy a nyugati demokráciát éltessék.
Az utóbbiak azt remélték, hogy alattvalókból végre szabadságjogokkal rendelkező polgárokká válhatnak. Hogy nem nyomhatják el többé a népet a nép nevében ("Wir sind das Folk," ahogy az NDK-s tüntetők kántálták). És főleg azt remélték, hogy végre ők is részesülhetnek abból a jólétből, amit ők korábban csak az átszivárgó nyugati reklámokból, filmekből és tömegkultúrából ismerhettek meg. És amiről persze teljesen téves képzeteik voltak. Hiszen a nyugati világ valósága már akkor is teljesen eltért a reklámok által sugallt idilli álvalóságtól.
1989-ben a neoliberális/neokonzervatív elitek úgy érezték, hogy győztek. Ettől a győzelemtől azt remélték, hogy a szabadpiac nevében végleg leépíthetnek minden olyan korlátot, ami a hatalmuk és vagyonaik koncentrációjának útjában állt. Nem érdekelték őket a kelet európai polgárok vágyai és reményei - ők a szovjet birodalom felbomlásában elsősorban korlátlan üzleti lehetőségeket, olcsó munkaerőt és új piacok megnyílását látták.
A 90-es években uralkodó felfogást jól kifejezte Fukuyama a történelem végéről szóló jóslatával. Az egypólusú, amerikai hegemóniára épülő világrend időszaka volt ez. Mind Nyugat-, mind Kelet-Európában visszaépítették a jóléti államot, hiszen már nem volt másik rendszer, amivel versenyezni kellett volna. Ekkorra már elhalványult a vietnámi fiaskó emléke, kialakult a demokráciaexport militarista doktrínája. Amerika világrendőri küldetést vett magára. A kis lokalizált háborúk jót tettek az elitek uralmának, kísérleti terepet adtak a technológiai fejlesztéseknek, megrendeléseket jelentettek a nagyvállalatoknak, új erőforrásokat, piacokat nyitottak meg.
1989-ben Kelet-Európában nem egyszerűen a kapitalizmus vert gyökeret - hanem annak is a vad, szabadpiaci formája. A keleti polgárok reménykedése hamarosan keserves csalódássá változott. Skandináv típusú jóléti kapitalizmus helyett vadkeleti kapitalizmust kaptak - a szabad rablás rendszerét, ahol mindenki szabadon dögölhetett éhen a híd alatt.
A csalódás veszélyes magmaként fortyogott és a felszín alatt aláásta a demokratikus intézményekbe vetett hitet és bizalmat. Azok az egyszeri munkások, akik az új típusú nyugati szabadságtól a nyugati jólét álmának megvalósulását remélték, létbizonytalanságot kaptak a szabadság mellé - ezért aztán az a veszélyes képzet alakult ki bennük, hogy a szabadság szükségszerű velejárója a bizonytalanság és kiszolgáltatottság.
Veszélyes nosztalgiák támadtak, amelyek táptalajt nyújtottak a történelem pöcegödreibe száműzött eszméknek. Feléledtek Rousseau ideái és apostolai, akik izzó gyűlölettel prófétáltak a "gyökértelen," kozmopolita nagyvárosi életmódot folytató értelmiség ellen, tudatosan összemosva a tömegek létbizonytalanságát a liberális szabadságfelfogással. A többség zsarnoksága nevében hadat üzentek a kisebbségek és az egyének szabadságjogainak. Egyszerre szítottak gyűlöletet felfelé (a zsidó, a kozmopolita, a liberális elitek) és lefelé (a melegek, cigányok, migránsok stb.) ellen.
Az Erény eme prófétái a régmúlt Aranykor visszatértét hirdették. Azon időkét, amikor a férfi még férfi, a nő nő volt, boldog fehér emberek énekeltek együtt a templomban, és mindenki tudta, hol a helye a társadalom hagyomány által kijelölt hierarchiájában. Azzal az igénnyel léptek fel, hogy jelentést adnak az emberi életnek egy olyan korban, amikor azt egyre nehezebb megtalálni. Mérgező gyűlöletet tápláltak minden iránt, amit a liberalizmussal összefüggésbe lehetett hozni.
Ezek az áramlatok a 89 utáni első két évtizedben elsősorban búvópatakként terjedtek. A közélet perifériáira szorítva. A felszín alatt azonban lassan de biztosan végezték eróziós munkájukat, és kiüresítették azt az intézményes rendszert, amelynek a meglététől a liberális demokrácia tartósítását remélték az alapítók. Különösen Kelet-Európában, ahol az intézmények eleve újak és gyengék voltak, a nép elszegényedése és csalódása pedig jóval nagyobb. Amíg azonban tartott a gazdasági növekedés, az Erény prófétáinak szirénhangjai szükségszerűen korlátozott hatást tudtak kifejteni.
A 2008-as világválság azonban drámai pontot tett a korlátlan növekedés mítoszának végére. Megmutatkozott, hogy a "mind egy csónakban evezünk" üzenet mennyire hamis: a bankok megmentésére, CEO-k arcpirító végkielégítéseire fordított elképesztő összegek mellett persze arra nem jutott pénz, hogy megmentsék az eladósodott és elszegényedett emberek tömegeit az otthonaik és egzisztenciájuk elvesztésétől. A megszorítások és a takarékoskodás nevében ráadásul éppen onnan vonták el a forrásokat, ahol a legnagyobb szükség volt rá: az egészségügytől, a szociális ellátástól, az oktatástól, a közintézményektől és a civil társadalomtól.
Ez az időszak kedvezett a liberális demokrácia eddig perifériára száműzött ellenfeleinek, akik végre elemükben érezték magukat. Zavaros ideológiai fejtegetéseikben a koherenciát csupán nyomokban lehetett felfedezni, de mesterien adtak hangot a tömegember kétirányú frusztrációinak. Egyrészt az idegenek és az elnyomott kisebbségek, másrészt pedig az elitekkel szembeni frusztrációknak. Tették ezt ráadásul úgy, hogy amikor és ahol hatalomra jutottak, ott mindig szemérmetlenül kiszolgálták az elitek hatalmát.
És ez a populistának nevezett mozgalmak, vezérek és a hibridnek nevezett rezsimek fő sajátossága és nóvuma: nem csak a demokrácia és a diktatúra egyfajta keverékét alkották meg. Az elnyomás különféle formáit is mesterien ötvözik. A fent említett elitközpontú elnyomás és a többségi zsarnokság elvén működő elnyomás elemeit egyaránt tartalmazzák. A jakobinusok erénydiktatúráját ötvözik azzal, hogy a cinikus elitjeik számára kiadják a "gazdagodjatok" jelszavát. Ezek a rendszerek nem egyszerűen korruptak - a közjavak politikai lojalitás alapján történő leosztását hivatalos politika szintjére emelik.
A teljes ideológiai katyvaszt szentesítette, hogy meghirdették az igazság utáni (post-truth) és a tények utáni (post fact) politika diadalát. Ez csak a tömegek nyers érzelmeire és indulataira reagál ahelyett, hogy akár megkísérelné azt, hogy az értelmükre hasson. Tankok helyett revolvermédiával, kínzókamrák helyett kompromat kampányokkal, cenzúra helyett az álhírek áradatával uralkodik a tömegek tudata felett. Közellenségnek és hazaárulónak kiáltja ki a független sajtót és a civil társadalmat, minden szereplőt a Jó és a Gonosz metafizikus küzdelmének tengelyén helyez el.
Folyamatos álkonfliktusokat generál, amelyekben levezeti a tömeg frusztrációit, és amelyekből a nép megmentőjeként képes kiemelkedni. Nem hallgattatja el erőszakkal az ellenzékét, inkább a tényszerűséget még nyomokból sem ismerő lejárató kampányokkal kompromittálja azt. És hagyja, hadd mentegetőzzék a hamis vádakkal szemben, kifáradva és kiégve ahhoz, hogy magához ragadja a kezdeményezést.
A 2010-es évek elhozták a hibrid rezsimek felemelkedését és a liberális demokráciák hanyatlását. Először csak a perifériákon, de aztán az évtized második felére a centrumban, a nyugati világban is. A sors iróniája, hogy bár a pénzügyi válság nyomában keletkező elitellenes frusztráció emelte őket hatalomra, ezek a rendszerek mindenütt a neoliberális világrend megerősítését szolgálják. Miközben egyrészt kézivezérlés alá helyeznek korábban független intézményeket, másrészt tovább gyengítik a jóléti államot, a munkavállalók jogait, és tovább rombolják a nagyvállalati elitek hatalmát korlátozó szabályokat. Porhintés az is, hogy a nemzetállami elkülönülés a globális tőke ellenszere - hiszen a nagyvállalatok az oszd meg és uralkodj elve alapján sokkal könnyebben képesek érdekeiket érvényesíteni egy megosztott világban.
Ismét igazolást nyert a mondás, hogy a történelemnek nem is a legjobb, nem is a legrosszabb, hanem a legundorítóbb lehetősége valósul meg. A hibrid rezsimekkel nem a fasizmus győzött a demokrácia felett, nem is a totalitarianizmus a liberalizmus felett - inkább átvették a többségi zsarnokság és a tömegeket cserben hagyó elituralom legundorítóbb jellemvonásait. Hogy ezek a hibrid rezsimek tartósnak vagy csak átmeneti válságtünetnek bizonyulnak-e, azt egyelőre még senki sem tudja megjósolni.
Maga a világ is nagyot változott az első ipari forradalom óta: már a negyedik ipari forradalom, a globalizáció 4.0 időszakát éljük. És bár Steven Pinkernek kétségtelenül igaza van abban, hogy a civilizáció felülmúlhatatlan eredményeket ért el a betegségek, a nyomor és a háborúk visszaszorítása terén, a fejlődésnek megvan az ára is. Nyugtalanító jelek mutatják a korlátlannak hitt fejlődés korlátait - a jelenlegi fejlődési pályánk fenntarthatatlanságát.
Thomas Piketty meggyőzően bemutatja, miként következik a jelenlegi fejlődési pályából az egyenlőtlenségek ollójának tágulása. A technológia fejlődése eljtutott oda, hogy az emberi munkaerő a termelés egyre nagyobb területén válik fölöslegessé. A természeti erőforrások korlátlan kizsákmányolása globális ökológiai katasztrófával fenyeget. A demográfia többsebességessé vált: míg a fejlett világban csökken a születések száma, a fejlődő világban még nő, és ez borítékolja a feszültségeket. A jelenlegi világjárvány is arra figyelmeztet minket, hogy a globalizációval nem csak lehetőségek, de veszélyek is járnak.
Ezek a válságok egyben mindig lehetőségeket is hordoznak magukban. Az elvesztett aranykor sziréndalát zengőkkel és a korlátlan növekedés prófétáival szemben én úgy gondolom, hogy az emberi civilizáció fennmaradását az szolgálja a leginkább, ha mélyreható társadalmi átalakulást hajtunk végre. A hibrid rezsimeket nem lehet tartósan legyőzni úgy, ha visszatérünk a korábbi status quo-hoz, a korlátlan növekedés bűvköréhez, ahhoz a rendszerhez, ami hagyta elharapózni a társadalmi egyenlőtlenségeket, és aláásta a jóléti államot.
Csak úgy lehet legyőzni, ha tudjuk, milyen világban akarunk élni, és ezzel a vízióval tömegeket tudunk inspirálni. Ehhez tartozik, hogy a fejlődést olyan pályára állítjuk, ami hosszú távon is fenntartható, és nem fenyeget a bolygó ökológiai egyensúlyának felborításával. Hogy újraépítjük a jóléti állam újraelosztó gépezeteit annak érdekében, hogy csökkenjen az egyenlőtlenség, és a fejlődés hasznából ne csak egy szűk elit részesüljön. Olyan országhatárokon átnyúló globális rendszereket, szabályokat hozunk létre, amelyek nem csak a globális tőke szabad áramlását biztosítják, hanem egyben garantálják, hogy a munkavállalók és a fogyasztók jogai, érdekei érvényesüljenek a nagyvállalati érdekekkel szemben.
Eközben átalakítjuk az oktatást, a leendő polgárokat felkészítjük arra, hogy a jogaikkal aktívan élhessenek, és ellenálljanak a demagógiának. Fejlesztjük az egészségügyi és a szociális ellátást, a leszakadók integrációjára, és nem a leszakadás konszolidálására törekszünk. Az állami vízfejjel szemben erősítjük a civil társadalom és az alulról jövő kezdeményezések szerepét ezekben a szektorokban. Segítjük a polgárokat abban, hogy ne csak biztos egzisztenciát, de jelentést és értelmet is könnyen találjanak egy olyan világban, ahol egyre kevesebb órát kell bérmunkával, és egyre többet önmegvalósítással tölteni. Ezt a jelentést és értelmet azonban nem írjuk elő számukra, csupán támogatjuk őket a keresésben.
A liberálisok hagyományosan gyanakvóak a beavatkozó, aktív állammal szemben - a kollektivisták pedig az egyéni szabadságjogokkal szemben. A történelem legdicsőbb fejezetei azonban olyan időszakokhoz kötődnek, amikor az állam proaktívan beavatkozott az elnyomottak, a szegények érdekében, de eközben nem áldozta fel az egyéni szabadságjogokat sem. Egy ilyen rendszerről álmodtak az emberiség legjobb gondolkodói. Egy olyan világról, ahol az állami gondoskodás nem megy át paternalizmusba, ahol egyes emberek szabadsága és jóléte nem függ más emberek nyomorától és ahol az emberi elme teremtő ereje egyre jobban felszabadul a mindennapi túlélésért folytatott harc nyűgétől.
Sokak szerint lehet, hogy ez utópizmus. Én úgy gondolom, hogy a veszélyekkel való fenyegetőzés nem elég, a baloldalra ráfér manapság egy egészséges és józan, de bátor és pozitív vízió a jövőről. Ha nem tudunk egy ilyet felmutatni, ha a mi sztorink nem lesz erősebb, mint a hibrid rezsimek sziréndalai, akkor máris elvesztettük a harcot. Ráadásul a világ átalakítása egyáltalán nem a irreális wishful thinking birodalmába tartozik. Ha a nagy egészet és a hosszútávú történelmi folyamatokat nézzük, akkor bizony komoly lépéseket tettünk már meg eddig is ebbe az irányba. És ez a cél a sokasodó válságtünetek ellenére is elérhetőbb, mint valaha. Kezünkben van a sorsunk, hogy elpusztítsuk a civilizációnkat, vagy újabb szintre emeljük azt.
Sárosi Péter