A mostani járvány az eddigi válságoknál is jobban leplezi le azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek Európát és az európai társadalmakat 30 évvel a berlini fal leomlása után is szétszabdalják.
Az európai sajtót és a közösségi médiát bejárták azok a képek, amelyeken az olcsó repülőjáratokra várakozó tömegeket láthattuk a romániai és bulgáriai reptereken. Egymás hegyén hátán, a távolságtartás esélye nélkül, abban reménykedve, hogy a sebészeti maszk megvédi őket a fertőzéstől. Idénymunkásokat, akik arra várakoztak, hogy Nyugatra vigyék őket elvégezni azokat a feladatokat, amelyekre ott már nem lehet hazai munkaerőt mozgóstani. Pejoratívan "aljamunkának" is nevezik ezeket, pedig alapvető szerepet játszanak abban, hogy a nyugat-európai ember képes legyen fenntartani az eddigi életmódját. Leszedik a zöldséget és a gyümölcsöt, ami az asztalára kerül. Vigyáznak a gyerekére és elvégzik a házimunkát, amíg ő megvalósítja a karrier-álmait. Összeszerelik a gyárakban az autóit. Nővérként és orvosként ellátják a kórházban, tanárként tanítják az iskolában, szociális munkásként gondoskodnak a szüleiről az idősek otthonában. A minap 231 román és bolgár egészségügyi dolgozó érkezett Ausztriába, hogy ott idősekről gondoskodjanak.
Dacára a szigorú kijárási korlátozásoknak, ezeket az embereket most tömegesen engedik (vissza) dolgozni Nyugatra, lazítva a határzárlaton. A német szavazópolgár ezt készséggel tolerálja, hiszen sokkal inkább érdekli az, hogy fenn tudja tartani az életszínvonalát, mint az, hogy vajon hány vendégmunkás betegszik majd meg a túlzsúfolt munkásszállókon. Amit viszont a nyugat-európai választópolgár és politikai elit kevésbé tolerál, az a több európai szolidaritás. Sem abban, hogy megszavazzák a koronakötvényeket a bajban lévő tagállamok megsegítésére, sem pedig abban, hogy a vendégmunkásokat legalább hasonló védelemben és támogatásban részesítsék, mint a hazai munkaerőt. Az EU Bizottság becslései szerint az uniós mezőgazdaság és élelmiszeripar 4,7 millió dolgozót alkalmaz, ezek jelentős része bejelentetlen migráns munkás. Gyakran napi 12 órát dolgoznak megfelelő védőfelszerelés és szakszervezet nélkül, kiszolgáltatva a munkaadójuk minden szeszélyének és a fertőzéseknek is. Ugyanez igaz azokra az ukrán vendégmunkásokra is, akik nálunk szedik a zöldségeket.
Ez a járvány minden eddiginél jobban láthatóvá teszi, mennyire egymásra vannak utalva Európa népei - és egyben azt is, milyen egyenlőtlen ez az egymásra utaltság, és mennyire tökéletlen az együttműködés. Az európai projekt, legalábbis az alapítók által megfogalmazott magasztos elvek szerint, azt a célt hivatott szolgálni, hogy elérhetővé és élvezhetővé tegye a szabadságot és jólétet mindenki számára. A valóságban azonban nem számolta fel az egyenlőtlen esélyeket, sokkal inkább konzerválta azokat. A járvány nyilvánvalóvá tette, hogy huszonöt évvel a berlini fal leomlása után Európa még mindig milyen megosztott. És ezek az egyenlőtlenségek nem csupán országok között, de országokon belül is jelentkeznek. Szakadék tátong a centrum és a periféria, a város és a falu, a Kelet és a Nyugat, az Észak és a Dél, a gazdag és a szegény között.
Miközben a felső-középosztály bespájzolva kesereg saját bezártságán minden komforttal ellátott otthonában, az európai társadalom perifériáján élők tömegei számára a karantén teljes egzisztenciális csődöt jelent. Nekik nincsenek megtakarításaik, nincsen erős szociális hálójuk, nincs kertjük, ahová kiengedhetnék a gyereket játszani. Gyakran számítógépre sem futja, amivel folytathatná az iskolát. Ne legyenek kétségeink: az ő számukra a válság nem a járvánnyal kezdődött, csupán az eddigi krízishelyzetük mélyült tovább. Az Eurostat adatai szerint az európai háztartások 6,6%-a nem engedheti meg, hogy tápláló ételt tegyen a gyerekek elé az asztalra. Bulgáriában, Romániában és Görögországban a lakosság egyharmada, nálunk a lakosság negyede reménytelenül leszakadt és a folyamatos nyomorral küzd.
Egyeseknek még otthonuk sincs, ahová visszavonulhatnának, és még ha van is: hamarosan elveszíthetik azt is, ha nem képesek befizetni a számlákat. Egyre több nyugtalanító hír érkezik olyan családokról, akik nem képesek ételt tenni az asztalra. A hajléktalanellátás vészjelentéseket küld arról, hogy nem képesek mit kezdeni a nagyvárosokban az otthontalanok és a nincstelen egyre duzzadó tömegeivel.
A falvakban élő szegények gyakran abból élnek, hogy a nagyvárosokban vállalnak munkát gyárakban vagy építkezéseken. Ezek a munkahelyek most tömegesen szűnnek meg. A lezárások miatt megszűnnek azok a nem hivatalos megélhetési formák is, amelyből a nagyvárosi szegények éltek meg, lefölözve a tömegturizmus morzsáit. És mind a falusi, mint a nagyvárosi szegényekre igaz, hogy egyre nehezebben férnek hozzá egészségügyi és szociális ellátáshoz. Választani kell, hogy a gyógyszert váltják ki, vagy a gyereknek adnak enni.
Az elmúlt évtizedekben a megszorítások, a piacélénkítés és a "bürokráciacsökkentés" bűvkörében a jóléti államnak éppen azon alrendszereit építették le nagy ügybuzgalommal, amelyek egy hasonló válság idején kulcsszerepet játszanak. A lakosság a saját bőrén és hatványozottan tapasztalhatja meg, hogy milyen nagy szükség lenne összehangoltan működő járványügyi szakpolitikára, amelyet nálunk 2017-ben végleg megszüntettek. Hogy mennyire kiszolgáltatott még egy felső-középosztálybeli ember is, ha a végletekig lepusztult egészségügyi ellátórendszerbe kerül. Hogy mi történik akkor, ha a szociális ellátás intézményeit hagyjuk lepusztulni. Hogy mennyire elavult az oktatási rendszerünk, ami tölcsérrel töltené bele a szabványosított ismereteket a gyerekek fejébe ahelyett, hogy megtanítaná őket együttműködve, kreatívan gondolkodni. Hogy milyen az, amikor a hozzátartozók - elsősorban nők - magukra maradnak a gyerekek, az idős, beteg, fogyatékos rokonok gondozásával. Hogy a családon belüli erőszakkal szemben nincs megfelelő védelem. Hogy a munkavállalót védő jogszabályok és a szakszervezetek legyengítése mivel jár akkor, amikor az embereket tömegesen küldik el a munkahelyükről. Hogy milyen nagy szükség lett volna a digitális ügyintézésre való átállásra a hivataloknál. Hogy milyen veszélyes az, ha a börtöneinkben túlzsúfoltság és borzasztó higiéniás állapotok uralkodnak.
Hiszen nem csak a pénzhiányról van szó: számos szakterület reformra és szemléletváltásra szorul. Az urambátyám mentalitás és a politikai lojalitás, nem pedig a szakértelem alapján osztogatnak pozíciókat. Az innovációt elutasítják, a kreatív reformerek hamar kiégnek a megbecsültség hiányában. És így éppen azok a szakemberek vándorolnak el külföldre, akik a szükséges szemléleti fordulatot képesek lennének végrehajtani. Az agyelszívás és ezeknek az rendszereknek a leépítése, reformjának hiánya ördögi kört alkot, és különösen kiszolgáltatottá teszi a közép-kelet-európai társadalmakat a járvánnyal és a nyomában járó társadalmi-gazdasági válsággal szemben.
Bár a hatalmon lévők szerint az elmúlt tíz év a gazdasági prosperitás és fejlődés időszaka volt, valójában az elszalasztott lehetőségek évtizedének kellene nevezni. Egy korszak, amikor a kedvező nemzetközi feltételeket a kelet-közép európai országok kihasználhatták volna arra, hogy megreformálják és fejleszti az egészségügyet, az oktatást és a szociális integrációt. A legtöbben elmulasztották ezt. És ez nem csak és kizárólag ezeknek a kormányoknak a felelőssége, de azoknak a nyugat-európai kormányoknak is, amelyek készséggel szemet hunytak az integrációra fordított milliárdok elsikkasztása, a demokrácia leépítése és a nagy rendszerek reformjának elmulasztása felett, ameddig a keleti tagállamok biztosították az olcsó munkaerőt és nyitva hagyták a fogyasztói piacaikat a nyugati nagyvállalatok számára.
Az európai projektet a nacionalista elzárkózás perspektívájából bírálókkal szemben én úgy látom, hogy nem kevesebb, hanem több integrációra lenne szükség. Vajon a Brexit-hívők, az AFD, vagy a többi migránsellenes párt támogatói leszedik majd a spárgát a farmokon? Bizonyára nem. A munkaerő szabad áramlásának és a közös piacnak a korlátozása nem segítene, inkább csak súlyosbítana a jelenlegi helyzeten. Azonban az sem mindegy, hogy a nagyvállalatok kétsebességes Európáját építjük, vagy a szolidaritás Európáját. Be kell látni, hogy illúzió volt azt hinni, hogy a berlini fal és a vasfüggöny ledöntésével, a határok megszüntetésével a szabadpiac "láthatatlan keze" majd elhozza a jólétet és szabadságot mindenkinek. Hiába részesülhetett mindenki a fejlődés eredményeiből, ebben a részesedésben kiáltó aránytalanságok mutatkoztak, amelyek nem csökkennek az idő múlásával. A leszakadók tömegei számára pedig a jólét továbbra is álom, a szabadság pedig zavaros, érthetetlen idea maradt.
Nem, Európa nem lesz egységes, legalábbis a közeli jövőben biztosan nem. Az egyenlőtlenségek maradni fognak - és nem játszhatjuk el többé, hogy a gazdasági növekedéstől a jólét hamarosan konvergálni fog, és a bajor és a bolgár nyugdíjas azonos szinten fog élni. Az európai projektnek újra kell terveznie a prioritásait a kölcsönös egymásrautaltság és a szolidaritás jegyében. Az egyenlőtlenségek elismerésének nagyobb felelősségvállalással kell járnia.
A nyugati országoknak szükségük van a keleti munkaerőre - de ezért cserébe vállaljanak nagyobb részt az munkaerő-elszívás következményeinek csökkentésében. Adjanak nagyobb védelmet a vendégmunkásoknak, és terjesszék ki a támogatást az otthon maradott családokra is. Különösen most, a járvány idején! És kötelezzék a nagyvállalataikat, hogy a Közép-Kelet Európában dolgozó munkásaiknak is nyújtsanak nagyobb védelmet és támogatást.
Ideje átgondolni az integrációra fordított támogatásokat is: erős intézményes korlátokat szabni annak, hogy a keleti és a déli tagállamok politikai elitje a nemzeti szuverenitás nevében szisztematikusan ellopja az uniós forrásokat. Ilyen intézményes garanciákra nem csak a korrupció elleni harcban van szükség (pl. erős európai ügyészség), de a jogállamiság védelmében is. A civil társadalom fontos szűrőt képezhet, és az alulról jövő civil kezdeményezések fontosságát a járvány éppen olyan hatványozottan igazolta, mint egyes állami rendszerek bénultságát. A civil szervezeteknek és szakszervezeteknek nyújtott közvetlen támogatás növelésével a társadalmak ellenállóképessége, a transzparencia és az elszámoltathatóság kultúrája is növelhető.
Sokan persze azt fogják mondani, hogy ezek szép gondolatok, de nem reálisak. A politikai realitás azonban nem olyan, mint a napfelkelte vagy a gravitáció, amit akkor sem tudunk megváltoztatni, ha a fejünk tetejére állunk. Ezt a valóságot mi magunk formáljuk, közösen, együtt gondolkodva, reflektálva egymásra. És a válságok éppen arra jók, hogy változtassunk azon, amit eddig megfellebbezhetetlen valóságnak gondoltunk.
Sárosi Péter