A rendőri erőszak aránytalanul sújtja a feketéket az Egyesült Államokban, és ez a rendszerszintű elnyomás és kirekesztés évszázados öröksége, ami ma is jelen van a hétköznapokban.
A Válaszonline oldalon Sztankóczy András tesz kísérletet arra, hogy bebizonyítsa: az Amerikában elharapózott rendőri erőszak nem ismer bőrszínt. Azt elismeri, hogy a rendőrség a lakosságon belüli arányukhoz viszonyítva jóval magasabb számban öl meg feketéket. Az viszont szerinte mítosz, hogy a rendőrség rasszista előítéletből teszi ezt. Szerinte az aránytalanság oka egyértelműen az, hogy a feketék több erőszakos bűncselekményt követnek el. Magyarul többször kerülnek olyan helyzetbe, amikor a rendőrök lelőhetik őket
Ezzel az érveléssel gyakran találkozhatunk Amerikában is, de nem ez tekinthető a konszenzusos tudományos álláspontnak. A kriminológusok között bonyolult szakmai viták zajlanak arról, hogy is kell értelmezni az adatokat – amelyek gyakran sajnos nem állnak rendelkezésre elegendő mértékben. Az FBI csak néhány éve kezdte szisztematikusan gyűjteni a rendőrök által elkövetett emberölések adatait.
Az egyik központi kérdés az, hogy vajon valóban aránytalanul több olyan feketét/latint öl-e meg a rendőrség, akik fegyvertelenek és nem tanúsítanak támadó magatartást a rendőrrel szemben. Sztankóczky szerint nem, és erre egy Leonydus Johnson nevű ultrakonzervatív influencer tweetjét adja meg forrásnak. Johnson a Washington Post által épített Fatal Force adatbázis 2019-es adataira hivatkozva állítja, hogy a rendőrség által megölt fehérek 5,1%-a volt fegyvertelen, míg a feketéknek csupán 3,8%-a.
Ezzel csupán két probléma van.
Egyrészt Justin Nix, a Nebraska Egyetem kriminológusa a Sztankóczy és Johnson által hivatkozott Fatal Force adatbázis 2015-ös adatait vizsgálva éppen velük ellentétes konklúzióra jutott. Kutatását nem a twitteren, hanem a Criminology and Public Policy című peer reviewed szakfolyóiratban tette közzé. Nix vizsgálata szerint a rendőrség 2015-ben több fehér embert ölt meg (495), mint feketét (258). Azonban a fekete áldozatok közül jóval magasabb arányban voltak fegyvertelenek (38 fő, 14,7%), mint a fehérek körében (32 fő, 6,4%).
Másrészt a WT Fatal Force adatbázisának van egy komoly korlátja, amit Johnson és Sztankóczy nem említenek. Kizárólag a szolgálatban lőfegyverrel elkövetett emberöléseket tartalmazza. Magyarul azok az adatok, amiket Sztankóczy idéz, nem tartalmazzák a szolgálaton kívül elkövetett, sem pedig a nem lőfegyverrel elkövetett gyilkosságokat, Mint amilyen például éppen George Floyd megölése.
Ha az ennél az adatbázisnál jóval szélesebb körű és teljesebb gyűjtést végző Mapping Police Violence projekt 2017-es adatait vesszük, akkor egyértelműen megmutatkozik az aránytalanság. Miközben a feketék aránya a lakosságon belül 13%, a rendőri erőszak összes fegyvertelen, nem támadó áldozatán belül az arányuk ennek több mint kétszerese, 34%. A fehérek aránya a lakosságon belül 63%, míg a fegyvertelen-nem támadó áldozatokon belüli arányuk ennek a fele, mindössze 32%.
A statisztikai aránytalanság persze önmagában még nem jelent végleges bizonyítékot arra, hogy az amerikai rendőrség rasszista lenne. Mindenesetre gyengíti azt az érvet, ami szerint a feketék azért válnak erőszakos rendőri akciók áldozatává, mert aránytalanul több erőszakos bűncselekményt követnek el. Hiszen itt kimondottan fegyvertelen, nem erőszakos gyanúsítottakról van szó. És bár a rendőrök által elkövetett emberölésekről korlátozott adatok állnak rendelkezésre, a rendőrség általános bűnüldözői munkájának elfogultságát, az ún. rasszista profilalkotás gyakorlatát igen kiterjedt és alapos kutatások támasztják alá.
Számos kutatás igazolja, hogy a rendőrség a feketéket jóval gyakrabban állítja meg, igazoltatja és állítja elő, mint a fehéreket. A new york-i stop and frisk (indok nélküli megállítás és átvizsgálás) gyakorlatát felmérő nagyszabású vizsgálat például nemcsak azt mutatta ki, hogy 10-ből 9 embert teljesen indokaltanul és ártatlanul igazoltatott és vizsgált át a rendőrség. Azt is, hogy az ártatlannak bizonyult, a rendőrök által indokolatlanul vegzált polgárok aránya a feketék körében jóval magasabb volt, mint a fehérek körében. 2019-ben 13459 embert állítottak meg a stop and frisk törvény alapján a rendőrök, közülük 66% bizonyult ártatlannak. Azonban míg a fehér gyanúsítottaknak mindössze 9%-a, a fekete gyanúsítottaknak 59%-a bizonyult ártatlannak! A kutatás szerint ráadásul a feketék aránytalanul súlyosabb intézkedéseket és retorziókat éltek át, mint a fehérek. A vizsgálat nagy szerepet játszott abban, hogy a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek találta a törvényt.
Shelley Hyland és Lynn Langton az Igazságügyminisztérium bűnügyi adatbázisa alapján azt vizsgálták, hogy 2002 és 2010 között milyen gyakorisággal alkalmaztak nem halálos erőszakot/kényszert a rend őrei az Egyesült Államokban. Azt találták, hogy a feketék két és félszer több rendőrségi agressziót tapasztaltak ebben az időszakban, mint a fehérek. Még úgy is, hogy egyébként a fehérek gyakrabban kerültek kapcsolatba rendőrrel – csak éppen az ő tapasztalataik jóval kedvezőbbek voltak.
Hogy konkrét példát is említsünk: Philando Castille-t, akit 2016-ban egy rendőr ártatlanul, fegyvertelenül megölt, a halála előtti 13 évben 49-szer (!) állította meg a rendőrség. Minden esetben valamilyen csekély kihágással gyanúsították: kopott volt a rendszámtáblája, nem világított eléggé a lámpája. Soha nem vádolták erőszakos bűncselekmény elkövetésével. Egy étteremben dolgozott, ahol mintadolgozónak tartották, és még egy tanfolyamot is elvégzett arról, hogyan kell jól kommunikálni a rendőrséggel. A végzetes napon a rendőr azért állította meg, mivel repedt volt a kocsi hátsó lámpája. A rendőr akkor lőtte le, amikor éppen az igazolványáért nyúlt a kesztyűtartóba.
Castille nem azért volt a rendőri erőszak magas kockázatának kitéve, mivel bűnözői életmódot folytatott volna – hanem azért, mert feketeként nagyobb eséllyel került a rendőrség célkeresztjébe. Nem minden rendőr rasszista, és nem is minden rendőr erőszakos, de elég az is, ha egy kisebbség az. És egy feketének nagyobb esélye van egy ilyen rendőrrel konfliktusba kerülni, mint egy fehérnek. Okkal gyaníthatjuk, hogy a fehérek is legalább olyan gyakran követnek el olyan apró kihágásokat, amikért meg lehetne őket állítani. De mégis, a kutatások szerint jóval ritkábban kerül erre sor, és enyhébb következményekkel jár. Egy fekete nagyobb eséllyel él veszélyesebb lakókörnyezetben, és nagyobb eséllyel vezet egy régi, lepukkantabb autót, amivel több gond van. De ezeken a tényezőkön felül neki a bőrszín még további sztereotípia-képző szerepet is gyakorol: gyanúsabb, ha egy fekete vezeti azt a lepukkant kocsit, nagyobb eséllyel fogják azt gondolni, hogy díler vagy strici. A képlet persze nem olyan egyszerű, hogy a rendőrök könnyebben lőnek agyon egy feketét. De a pszichológiai kísérletek szerint egy fekete gyanúsított gyakrabban vált ki implicit (tehát nem tudatos) félelem-reakciót és gyanakvást a rendőrökből, amit a fehérek kevésbé. Ezek befolyásolhatják a rendőrök döntéseit.
Jó példát jelentenek a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények. A feketéket jóval nagyobb arányban állítják elő kábítószer-fogyasztás gyanújával (40%), mint amekkora az epidemiológiai vizsgálatok szerint a drogfogyasztó népességen belüli arányuk (13%). És átlagban jóval súlyosabb büntetést is kapnak ugyanazon bűncselekményekért, mint a fehérek. Kutatások szerint például az ügyészség átlagosan jóval súlyosabb büntetést kért a fekete elkövetőkre, mint a fehérekre, ugyanazon bűncselekmények esetében.
És itt már lassan eljutunk azoknak a tényezőknek a magyarázatához, amiket az intézményes rasszizmus kifejezéssel szoktak leírni – és amelyeknek a kifejtésére sajnos a Válaszonline cikke semmi figyelmet sem fordít. Könnyű az amerikai társadalmat úgy felfogni, mintha az egyenlőség és jólét földje lenne – de ez még mindig távoli álom csupán. Különösen a kisebbségek számára. Minden negyedik afro-amerikai a szegénységi küszöb alatt él, míg a fehérek közül mindössze tízből egy. Míg a fehérek 72,5%-a birtokol saját lakást, addig a feketéknek csupán 42%-a. Ennek az oka nem a feketék lustasága, hanem a rabszolgaság, a szegregáció és erőszakos elnyomás évszázados történelmi öröksége. A generációról generációra öröklődő kirekesztés és nyomor, ami miatt a feketék jóval nagyobb eséllyel születnek olyan szegénynegyedekbe, ahol soha nem kapják meg ugyanazokat az esélyeket, amelyek egy fehér középosztálybeli fiatalnak automatikusan járnak.
És a 70-es évektől egyre szigorúbbá váló amerikai büntetőpolitika csak rontott a helyzeten: a leszakadó csoportok tömeges kriminalizálása, a drogellenes háború, a zéró-tolerancia, az iskolák militarizálása, a tömeges bebörtönzés (Amerikában százezer emberből mintegy 700 ül börtönben, Európában a hetede) – mind aránytalanul sújtja a kisebbségeket. Egyfajta 22-es csapdája alakult ki: azokban a családokban, ahol a családfő hosszú börtönbüntetését tölti, a gyerekei apa nélkül nőnek fel – és maguk is nagyobb eséllyel fogják börtönben végezni. 57 fehér gyermekből egynek ül valamelyik szülője börtönben – a fekete gyermekek körében minden kilencedik szülője van rácsok mögött. A börtönviselt emberek gyakran elveszítik a gyermekeik felügyeleti jogát, a szociális támogatásokat és a politikai jogaikat is. Másodrangú állampolgárokká válnak. Ez tovább csökkenti a következő generációk esélyét arra, hogy ők kitörjenek.
Ha ezeket a tényezőket nem vesszük figyelembe, és ezek nélkül ismertetjük a bűnelkövetők arányában megmutatkozó különbségeket az etnikai csoportok között, akkor félrevezető féligazságokat közlünk. Azt a hamis látszatot keltjük, mintha a különféle etnikai csoportok hasonló helyzetből indulnának az életben, egyenlő esélyekkel, és a társadalom egyfajta meritokrácia lenne, ahol mindenki a saját képességeinek megfelelően tud érvényesülni. És ahol magának köszönheti, ha nem. Ez nagyon távol áll a valóságtól.
És ezért hamis az a beállítás is, ami a feketék által a fehérek iránt tanúsított előítéletekkel próbálja ellensúlyozni a feketék diszkriminálását. Azt a képzetet kelti, mintha a feketék a saját szűklátókörűségük miatt nem tudnának integrálódni az őket tárt karokkal váró színvak társadalomhoz. Ezen csoportok történelmi és társadalmi státuszának, beágyazottságának, a javakból és a hatalomból való részesedésének, a kirekesztés intézményes formáinak számbavétele nélkül ezek az ítéletek a levegőben lógnak. Könnyű úgy színvaknak lenni, hogy az ember a kiváltságos csoporthoz tartozik.
Michael Siegel és munkatársai azt kutatták, hogy ennek a strukturális rasszizmusnak milyen szerepe van a fegyvertelen feketék rendőrök általi megölésében. A Mapping Police Violence adatbázisának adatait elemezték 2013 és 2017 között. Ezenfelül öt tényezőn – lakóhely, bebörtönzés, oktatás, vagyoni helyzet és foglalkoztatottság – keresztül vizsgálták meg, hogy az ország egyes államaiban mennyire jelentős a rendszerszintű kirekesztés. Azt találták, hogy azokban az államokban, amelyek rosszul teljesítettek a kirekesztés szempontjából, a fegyvertelen feketék ellen rendőrök által elkövetett bűncselekmények aránya is magasabb volt. A legerősebb tényezőnek a lakóhely szerinti szegregáció bizonyult. A kapcsolat azután is fennállt, miután a kutatók az általános bűnelkövetési trendeket is ellenőrizték – tehát nem egyszerűen arról volt szó, hogy ezekben az államokban több volt a fekete bűnelkövető.
Az előítéletből akkor lesz rendszerszintű diszkrimináció, amennyiben hatalommal párosul – a hatalmat és vagyont birtokló kiváltságos csoport gyakorolja. A rendszerszintű diszkrimináció sajátossága, hogy nem egyszerűen egyéni előítéletekről, kulturális különbségekről szól, hanem a hatalommal való szisztematikus, intézményes visszaélésről, ami egyes egyének jó szándékának ellenére, vagy éppen azon keresztül is megnyilvánul. Ahol zsarnokság van, ott magad is zsarnokság vagy, írta Illyés – és így van ez a rendszerszintű kirekesztéssel is.
A Válaszonline cikke szerint veszélyes a feketékben az áldozat-tudatot erősíteni, mert emiatt fognak rombolni. Ez tévedés, a zavargások nem azért törnek ki, mert az elkényeztetett feketék már nem tudják jó dolgukban, hogy mit csináljanak. Martin Luther King helyesen mutatott rá arra, hogy a zavargások a meg nem hallgatott kisebbség nyelve. Abból a mérhetetlen frusztrációból táplálkozik ez az erőszak, amit az okoz, hogy a többségi társadalom nem képes megérteni és felfogni a kisebbség nyomorúságát. A zavargásokat valójában az igazságtalan társadalom generálja, a gettók, a kirekesztés, a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásával. Ha azt szeretnénk, hogy az igazságtalanság miatti jogos felháborodás ne értelmetlen pusztításban nyilvánuljon meg, hanem konstruktív közös cselekedetekké váljon, akkor ennek nem az álságos „mind egy csónakban evezünk” retorika az útja. Az egyenlőtlenségek fel- és elismerése az első lépés azok megszüntetése felé.
Sárosi Péter