A magyar sajtóban az amerikai és nyugat-európai szobordöntési hullám többnyire már csak úgy csapódik le, mint a PC-terror tombolásának érthetetlen mellékterméke. Sokakban Mao kulturális forradalmának rémképét idézi fel, ahol a fanatizált fiatal pártkatonák vörös könyvüket lobogtatva őrjöngtek az utcákon, lerombolva mindent, amit apáik kultúrájával azonosítottak. Ezt a rémképet nem lehet vállrándítással elhessegetni: a túlbuzgóság és a fanatizmus reális veszély. Bizonyára vannak olyan szobrok, amelyek nem érdemlik meg, hogy megrongálják őket.
Erre jó példa a bostoni Shaw-emlékmű esete, ami egyike annak a 16 polgárháborús emlékműnek, amit a tüntetők megrongáltak a városban. A gond csak az, hogy Robert Gould Shaw annak az 54. Massachusetts ezrednek a parancsnoka volt, amely teljesen afro-amerikai katonákból állt. Az ezredet azután állították fel, miután Abraham Lincoln közzé tette a rabszolgaság eltörléséről szóló nyilatkozatot. Tagjai a rabszolgaság eltörléséért vonultak harcba. A szoborrongáló indulat ebben az esetben egyértelműen rossz célt választott magának. Egyes ilyen kiragadott példák alapján azonban nem lehet meg- és elítélni az egész mozgalmat.
A legtöbb szobor és emlékmű, amit az USA déli államaiban megrongáltak, olyan konföderációs emlékmű, amelyeket a 19. és a 20. század fordulóján emeltek a fehér felsőbbrendűség hívei. Ugyanannak a "nemzeti" felbuzdulásnak a termékei voltak, amelyek a Jim Crow törvényeket, a lincseléseket, a feketék szisztematikus elnyomását és megalázását szentesítették az élet minden területén.
Azok a fanyalgó konzervatív kritikusok, akik a kultúraromboló barbarizmusnak minősítik a Black Lives Matter mozgalomnak a kollektív emlékezet átírására irányuló törekvését, tévúton járnak és nem képesek meglátni a lényeget. Nevezetesen azt, hogy a nyugati társadalmak jelenlegi gazdagsága és kultúrája az Európán kívül földrészek őslakóinak több évszázados kegyetlen elnyomásán és kizsákmányolásán alapszik. Az indulat jogos a rózsaszín, idealizáló, nacionalista köddel szemben, ami az európai társadalmak saját nemzeti múltjukhoz való viszonyát jellemzi.
Joggal merülhet fel persze a kérdés: hol a határ? Vajon ki mondhatja meg, hogy kinek a szobra méltó arra, hogy a köztereinken kiállítsák? Ez a kérdés jogos, azonban túlmutat a nyugati szobordöntő akciókon. Én például azt gondolom, hogy gyalázat, hogy két forradalmi miniszterelnök, Károlyi Mihály és Nagy Imre szobrát eltávolították a Kossuth térről. Vagy hogy Jászi Oszkárnak nincsen szobra Budapesten. Pedig már Ady Endre is megírta róla, hogy szobrot érdemel. Mint ahogy undort kelt bennem az is, hogy egy sor baloldali, liberális gondolkodót száműztek a közterekről és a kollektív emlékezetből az elmúlt években Magyarországon. Miközben középszerű, kétes színvonalú emberkék kultuszát élesztették fel, akik joggal kerültek a süllyesztőbe.
Szobrot állítani valakinek nem feltétlenül értékteremtés - mint ahogy egy szobor megrongálása sem feltétlenül értékrombolás. Mindez azon múlik, hogy vajon milyen értékeket képvisel és milyen üzenetet közvetít a szobor, és milyen szándékok, célok vezették a szobor állítóit/rombolóit. Ezeket pedig csak társadalmi és történelmi összefüggéseiben érthetjük meg és értékelhetjük. Kedvenc költőm, Faludy György 1947-ben ledöntötte Prohászka Ottokár püspök szobrát - amivel kiváltotta a jobboldal máig tartó utálatát. Abban a történelmi helyzetben és abban a konkrét esetben tette történelmi igazságtételként is felfogható. Hiszen az októberi forradalommal szembeni antiszemita propagandát forrpontra hevítő püspök szobrának felállítása Károlyi Mihály palotájának kertjében már eleve provokáció volt.
Az amerikai üzletek kifosztásával és autók felgyújtásával járó gettólázadások terméketlen pusztulást hoznak magukkal. De a “looting” (fosztogatás) elkövetőinek megbüntetését, a hadsereg bevetését habzó szájjal követelő véleményformálók azon vajon felháborodnak-e, hogy a nyugati világ múzeumainak jelentős része olyan gyűjteménnyel rendelkezik, ami őshonos kultúrák erőszakos kifosztásából származik? Csúnya látvány, ahogy egy történelmi város (Bristol) egyik meghatározó, filantróp vezetőjének a szobra az öböl alján landol. De vajon az nem felháborító-e, hogy egy emberi lények tömeges rabszolgaságba vetéséből meggazdagodó ember kultikus tiszteletnek örvend? Pedig ugyanarról az emberről van szó.
Ez a kettősség bizony bele van kódolva számos ország kollektív emlékezetébe, amelyek próbálják elfelejteni, hogy a gyarmatosítás, a rabszolgatartás, a kisebbségek elnyomása mennyire szétválaszthatatlan a történelmüktől. Azok a történelmi figurák, akiket nemzeti hősként tisztelnek, gyakran bizony nagyon sötét dolgokat műveltek.
Ott van például James Marion Sims, akit a nőgyógyászat atyjaként tisztelnek Amerikában. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a szülési rendellenességek kezelése terén. Tudományos eredményeit azonban olyan afro-amerikai nők szenvedése árán érte el, akiken érzéstelenítés nélkül (!) hajtott végre műtéteket és kísérleteket. Azt állította ugyanis, hogy a feketék úgysem éreznek fájdalmat. Vajon mit éreznek ezeknek a fekete nőknek a mai leszármazottait egy ilyen szobor láttán? Hasonlót, mint a holokauszt túlélőinek leszármazottai éreznének egy Mengele szobor látványától.
Fekete nők tüntetnek James Marion Sims szobra előtt
Sokan azt mondják, hogy ne bolygassuk a múltat. Ami volt, az volt: spongya rá. Miért nem vagyunk képesek ezeket a történelmi figurákat a saját helyükön kezelni, a saját koruk erkölcsi konvencióinak megfelelően? Miért vetítjük rájuk vissza a saját erkölcsi normáinkat? Ez a bölcsesség azonban nagyon sekélyes. A kiváltságos csoport tagjainak sekélyes bölcsessége. Azoké, akiknek a jelenlegi kiváltságos helyzete az elnyomáson és kizsákmányoláson alapul.
De vajon azok is így látják, akik ugyanezen történelmi okból jelenleg a világot szétszabdaló egyenlőtlenségek szakadékának az alján vannak? Akik magukban hordozzák nem csak a rabszolgaság, a gyarmatosítás transzgenerációs traumáit, de jelenlegi alávetett, hátrányos társadalmi helyzetük sem érthető meg ennek az örökségnek a figyelmen kívül hagyásával?
A múlt nem múlt el - jelen van. Jelen van abban, ahogyan az emberi társadalmak rétegződnek, a születéssel együtt járó kiváltságokban és hátrányokban. Jelen van abban, ahogy az emberek egymással viselkednek, egymáshoz viszonyulnak. Ha a jelen emberi társadalmait akarjuk egyenlőbbé és igazságosabbá tenni, akkor azt nem lehet úgy megtenni, hogy közben érintetlenül hagyjuk a jelenben élő múltat. Hiába kötnek erős nosztalgikus érzelmi szálak a kulturális örökségünkhöz, a hagyományainkhoz - nem nézhetünk vissza a múltra egy rózsaszín szemüvegen keresztül. A múlt nosztalgikus ködösítése vakká tesz minket a jelen igazságtalanságaira is. Az örökségünket nem kell megtagadni, azonban az árnyoldalaival is szembe kell néznünk, és nem csak a szavak szintjén.
A rasszista és egyéb sztereotípiák, a múlthamisító nosztalgiák nagyon mélyen beleivódtak a mindennapok kultúrájába, amiből gyermekkorunk óta táplálkozunk. A kedvenc filmjeinkbe, regényeinkbe és műalkotásainkba. Számunkra gyakran ezek a minták teljesen láthatatlanok. De ezek meghatározzák, ahogy gondolkodunk, akik vagyunk. Nem lehet őket vegytisztán leválasztani azzal, hogy az “csak” művészet.
A szobordöntésekben megnyilvánuló frusztráció és indulat a múltról alkotott illúzióink álságos nyugalmát, mozdulatlanságát próbálja radikális eszközökkel megzavarni. Ez kényelmetlenséggel jár azok számára, akik ezeket az illúziókat osztják. Hiszen ez a célja. Még akkor is el kell ismernünk azonban a törekvés igazságát, ha egyébként a módszerrel nem is mindig értünk egyet.
A belgáknak ideje szembenézniük azzal, hogy az a régi képekről ránk tiszteletet parancsoló, szimpatikus szakállas úr, II. Lipót király, több millió afrikai megkínzásában, megcsonkolásában és meggyilkolásában bűnös. Bűnei nagyban hozzájárultak ahhoz a gazdagsághoz, ami a modern Belgium virágzását megalapozta.
A briteknek ideje szembenézniük azzal, hogy birodalmuk nem az a felvilágosult, modernizációs és emberbarát projekt volt, aminek szeretnék látni. Az olyan nemzeti hőseik, mint például Churchill, döntéseivel 3 millió (!) bengálit ítélt éhhalálra 1943-ban.
A
merika felfedezése egy európainak egy izgalmas kaland kezdete, a tudomány és technika diadala, a távolság legyőzése, a modern civilizáció egyik meghatározó momentuma. Kolumbusz Kristóf egy hős, aki ezt véghezvitte. Az amerikai őslakosok leszármazottainak azonban gyászos történelmi események kezdete. Kolumbusz valódi zsarnok volt: Hispaniola őslakóit rabszolgaságba kényszerítette. Akik megtagadták a kényszermunkát, azokat nyilvánosan megcsonkíttatta. A hegyekbe menekülőkre kutyákkal vadásztak. A nőket szexrabszolgaként használták, köztük 9-10 éves gyereklányokat. Ne jöjjön senki azzal, hogy ez a kor szokásainak és erkölcseinek megfelelt: nem, nem felelt meg.
56 évvel Kolumbusz első “látogatása” után Hispaniola 300 ezer eredeti lakójából mindössze 500 élt a szigeten! Mi ez, ha nem genocídium?
Egyes becslések szerint 1492 utáni évszázadban Amerika őslakóinak 90%-át (56 millió embert!) kiirtották. Földjeiket elvették, népüket szolgaságba taszították. A “felfedezések” izgalmas kora az afro-amerikaiak számára a szenvedések kora, amikor 12 millió afrikait hurcoltak el otthonából rabszolgának - akik közül 2 millióan már az út borzalmait sem élték túl. Az, hogy afrikaiak is részt vettek ebben a gyalázatos kereskedelemben, egyáltalán nem mentség. A rabszolgakereskedelem az európai gyarmatosító hatalmak gazdagságát és uralmát alapozta meg, és a britek is már csak azután tiltották be a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet, miután gazdaságilag nem volt kifizetődő (és nem pedig felvilágosultságból). A rabszolgatartók "veszteségének" kompenzációját pedig az adófizetők még egészen a 21. századig fizették!
Bizony, az európai (és az európaiak által dominált) társadalomnak van mivel szembenéznie. Tele vannak a szekrényeink csontvázakkal - tiszteletre méltó, tekintélyt parancsoló csontvázakkal, akik sötét titkokat őriznek. Egyes történelmi szereplők esetében érdekes kognitív disszonanciák alakulnak ki. Thomas Jefferson vagy George Washington egyszerre voltak a felvilágosodás és az amerikai szabadságharc hősei - és rabszolgatartók. Gandhi egyszerre volt az indiai gyarmatosítók elleni küzdelem vezére és egyben borzasztó rasszista elképzeléseket hirdetett a fekete afrikaiakról. Vajon mindenkit kukába kell dobni, akiről kiderül, hogy sáros valamilyen szempontból? Bizonyára nem. De annyival sem lehet elintézni, hogy “más korok, más erkölcsök,” mint sokan teszik.
Fájdalmas és konfliktusokkal teli folyamat közepén járunk, aminek a végkimenetelét nem látjuk teljesen. Sokan attól félnek, hogy ennek során a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Én remélem, hogy végül sikerül olyan megoldást találni, amelynek során megőrizzük a múltból azt, ami érték, de közben megfelelő helyen kezeljük az eddig szőnyeg alá söpört disznóságokat is. Az ideális megoldás persze az lenne, ha nem spontán összeverődött tüntetők döntenék el, kinek a szobrát kell ledönteni. Jóval szimpatikusabb, amikor művészettörténészekkel, történészekkel, szociológusokkal, az érintett társadalmi csoportok, helyi közösségek képviselőivel kiegészített bizottságok jönnek létre, akik társadalmi és szakmai vitát kezdeményezve próbálnak konszenzusra jutni arról, ki és hol érdemel meg emlékművet. A tapasztalat azonban az, hogy a provokatív, radikális akciók nélkül gyakran nincs változás. Martin Luther King polgári engedetlenségi akciói borzasztóan provokatívak és sértők voltak az átlag fehér amerikai számára. De vajon győzhetett-e volna a polgárjogi mozgalom nélkülük? A tiltakozásnak, az utcai akcióknak van helye és szerepe a fájdalmas szembenézési és feldolgozási folyamatban.
Sárosi Péter