Ha nem vigyázunk, mi is oda juthatunk, mint Belarusz. A hazai belarusz közösség demonstrációján jártunk és filmet készítettünk.
Hetek óta követhetjük a sajtóban a több tízezer embert megmozgató belarusz tüntetéseket, amelyek 26 év óta először felcsillantották a reményt, hogy “Európa utolsó diktátorának” hatalma véget érhet. Persze ha a közszolgálatinak hazudott médián múlna, akkor a magyar emberek szinte semmit sem tudnának arról, mi történik Minszk utcáin.
A NER propagandasajtója ugyanis szinte teljesen agyonhallgatta ezeket az eseményeket. Miközben Lukasenko rendőrei több ezer embert vertek és kínoztak meg brutálisan, a magyar “közszolgálati” médiában egészen szürreális, az orosz propaganda hazugságait visszhangzó híradások jelentek meg. Aki ezeket nézte, annak úgy tűnhetett, mintha a nép Lukasenkót támogatná, és csak idegen ügynökök próbálnának balhét csinálni.
Ha a Híradó törzsnézői közül valaki a CIA hazai belarusz közösség által a Kossuth térre szervezett szerdai tüntetésen részt vett volna, az nem győzhetett volna álmélkodni, milyen jól álcázzák magukat ezek az imperialista ügynökök. Hogy még itt, Budapesten is ilyen mesterien tudják egyszerű embereknek kiadni magukat, akik a hazájukért aggódnak. Mindegyiknek tökéletes fedősztorija volt arról, hogy a tökük tele van Lukasenkóból és a diktatúrájából, és nem akarnak mást, mint szabadságban és jogbiztonságban élni. A fenti rövid videóban többet is megszólaltattunk közülük.
Kevés olyan politikai vezető van Európában, akit kényelmetlenebbül érint a jelenlegi belarusz válság, mint Orbán Viktor miniszterelnököt. Szerencsétlenségére éppen a válság kirobbanásának előestéjén, június elején utazott Minszkbe, ahol örök barátságot fogadtak egymásnak Lukasenko elnökkel. A találkozón Orbán kijelentette, hogy a két országban több közös van, mint bárki gondolhatná. Lukasenko pedig ezt azzal trompfolta, hogy senki sem érti meg ma őt jobban, mint Orbán.
Amikor aztán a választások után kiborult a bili, Orbán rendkívül kínos helyzetbe került. Egyrészt elkötelezte magát Lukasenko diktatúrája mellett, másrészt ugyanakkor az EU-n belüli szövetségesei, például Lengyelország, egyértelműen szembehelyezkedtek a rezsimmel és annak távozását követelték. Zavar támadt az Erőben, és ezt mutatta az is, hogy a kormány napokig meg sem tudott mukkanni az ügyben (a rossz nyelvek szerint várta, hogy mit lép a Kreml, amelynek kommunikációjában hasonló zavarok mutatkoztak).
Orbán azonban nem olyan ember, aki különösebben zavartatná magát olyan botorságok által, mint a hitelesség vagy a következetesség. Hiszen éppen ő volt az, aki 2006-ban azt követelte, hogy "az Európai Uniónak világossá tennie, hogy nem nyújt
segédkezet semmilyen megfontolásból sem a hazug és csaló, a kommunizmus
erkölcsi örökségét máig fel nem adó kormányzatoknak." Jó érzékkel ismeri fel ugyanakkor a szélirány változásait, és tudja, mikor és melyik sorba érdemes beállnia. Mivel az EU nyugati felével szembeni, kölcsönös ellenszenven és kölcsönös függőségen alapuló húzd meg ereszd meg viszonyát csak a kelet-európai szövetségeseinek támogatásával tudja folytatni, simán beáldozta a Lukasenko iránti hűségét a pillanatnyi politikai érdekeinek oltárán. Legalábbis színleg.
Ennek megfelelően Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke a minap kijelentette, hogy támogatják a lengyel álláspontot. Bár azt is hozzátette, hogy reméli, a fellépés "fenn fogja tudni tartani azt az elkötelezett odafigyelést, amely nélkülözhetetlen a helyzet megnyugtató rendeződéséhez." Közölte azt is, hogy "a fehérorosz hatalom részéről némi nyitottság tapasztalható az
alkotmányozási folyamat irányába, amely számtalan közép-európai
országban a rendszerváltozás ugródeszkája volt." Nos, az alkotmánymódosítás éppen Lukasenko ötlete volt, amelyhez mint feltételhez kötötte az új választások kiírását. Az ötletet az oroszok támogatják, az szomszédos országok és az ellenzék szerint ez az ötlet semmi másról nem szól, mint az időhúzásról. Kétséges, hogy ebből ugródeszka lehetne.
Hogy mennyire őszinte tehát a magyar kormány lelkesedése a lengyelek által kilátásba helyezett szigorú szankciók iránt, azt az olvasó fantáziájára bízom. Én arra tippelnék, hogy sokkal elégedettebbek lennének egy olyan megoldással, ami végül Lukasenko és az ellenzék kompromisszumával, és a valódi demokratizálás elodázásával járna. Esetleg egy új, moszkvai báb kinevezésével, akivel aztán folytathatják a barátkozást a Keleti Nyitás jegyében.
A NER elit gondolkodását valószínűleg sokkal jobban leképezi az a cikk, amiben egy kormányközeli elemző értekezik a Magyar Hírlapban arról, hogy a belarusz ellenzéket a nyugati imperialista ügynökök mozgatják a háttérből. A cikkben olyan veretes igazságok fogalmazódnak meg, mint például: "egy politikusról a
köznép könnyen elhiszi, hogy korrupt – sokszor valóban az –, és aki már
huszonhat éve egyfolytában hatalmon van, az nem is lehet más, mint
diktátor." Bizony, szokja csak meg nálunk is az istenadta nép, hogy az olyan idegenszívű elképzelések, mint a demokratikus váltógazdaság, idejét múltak. Szokjon csak hozzá a korrupt, leválthatatlan vezérekhez.
Sárosi Péter
Film: Takács István Gábor