Az emberiség egyik rákfenéje, hogy csodálatos új eszméket a végletekig
túlhajt és rögeszmékké tesz. Utópikus álmokat, amelyeknek inspirálnia
kellene bennünket, dogmatikus használati utasításként értelmez és
disztópikus rémálommá változtat.
Cicero mondta, hogy nincs olyan abszurd vagy nevetséges dolog, amit egy filozófus még soha nem mondott ki. Ehhez hozzá lehet tenni, hogy egyetlen filozófus vagy vallásalapító sem élt még, akinek az eszméit egyesek ne torzították volna el az abszurditásig és a nevetségességig.
Ott van például rögtön Krisztus. Nem találni az ő tanításainál letisztultabb megfogalmazását a társadalmi igazságosságnak. Nincs bennük semmi dogma - sőt, folyamatos kritikában részesít mindent, ami az intézményes vallásban lélektelenül berögzült rituális semmitmondás. Nem tagadta a hagyományok szerepét, de rámutatott, hogy a hagyományok csak akkor értékesek, ha az embert, mint Isten képmását szolgálják. Elutasította, hogy az emberek a vallás nevében embertelenül bánjanak egymással. És mégis: alig pár évszázad kellett ahhoz, hogy a kereszténység a katakombák rabszolgáinak örömhír-vallásából a társadalmi elnyomást és a tekintélyelvű hierarchiát legitimáló merev dogmák rendszerévé váljon. Ami halállal bünteti azt, aki mást mer gondolni akár a legcsekélyebb hittételről.
Aztán ott van Marx, aki zseniális érzékkel mutatott rá arra, hogy az ideológiai máz mögött miként munkál a történelemben a társadalmi osztályok közötti harc. És hogy a kapitalista társadalomban miként idegenedik el az ember a munkától, a másik embertől, de még önmagától is. És aki felvázolta egy olyan osztály nélküli társadalomnak a lehetőségét, amelyben ez az elidegenedés visszafordítható, és ahol nem áll minden és mindenki a profitszerzés zsoldjában. Marx eszméi már az ő életében elkezdtek dogmarendszerré, mozgalma egyházzá merevedni, amelyben a különféle frakciók az egyházatyákat megszégyenítő fanatizmussal tudták egymást eretneknek bélyegezni. Aztán amikor a legfanatikusabb frakció hatalomra jutott, egy olyan diktatórikus állam-szörnyeteget segített világra, amelyben az elidegenedés és az elnyomás minden eddiginél nagyobb fokra hágott.
És ott van Darwin is, akinek az evolúcióról és a fajok eredetéről szóló korszakalkotó felfedezései teljesen átformálták az élővilágról és benne az ember helyéről alkotott elképzeléseinket. Aki rámutatott arra, milyen fontos szerepet játszik a túlélésért folytatott harc abban, hogy a generációkon át örökített tulajdonságok mentén milyen irányba fejlődnek a fajok. És akinek a tévesen értelmezett tanításait sokan arra használták, hogy a kor szabadversenyes kapitalizmusának törtető-könyöklő könyörtelenségét, a gyarmatosító európaiak "faji" felsőbbrendűségét támasszák alá. A Dawkins-féle "önző gének" rosszul értelmezett vulgárdarwinizmusa mind a mai napig legitimációs ideológiát szolgáltat nagyvállalati CEO-knak, bankároknak és politikusoknak ahhoz, hogy saját önzésüket és kegyetlenségüket igazolják.
Nincs olyan eszme, legyen vallásos vagy világi, nemzeti vagy nemzetközi, faji vagy osztályharcos, amelyet az ember ne ferdített, torzított volna el a végletekig, hogy saját önös érdekeit és céljait megideologizálja vele. Ha az eszmék evolúcióját nézzük, akkor a közös arkhimédészi pont, ahonnan kibillentik őket a saját egyensúlyukból, ahol a torzítás kezdődik: a hatalom.
Ha egy eszme eszközzé válik a hatalom megszerzésében vagy megtartásában, onnantól már nehéz a megállás. Akkor a valóságot hajlítjuk az eszméhez.Akkor az embert tesszük az eszme eszközévé.
Nyitottnak maradni a világmagyarázó, világjobbító eszmékre, elfogadni az igazságot, ami a magvukban van, de közben nem túlhajtani őket az abszurditásig: ez végső soron nem az ember intellektuális kiválóságán múlik. Nem pusztán a butaság, a tudatlanság vagy a ráció és logika hiánya az, ami disztópiává teszi az utópiát, rémálommá az álmot. Sokkal inkább az ember függőségén/függetlenségén múlik a hatalmi gépezetektől. Akár az elnyomott fél helyzetében próbálja vigasztalni magát, akár az elnyomó szerepében kívánja igazolni saját kiváltságait és önzését.
Igazán nagy jellemszilárdsággal bíró emberek azok, akik még a hatalom bástyái mögött is képesek a nyitottságra, az együttérzésre és az intellektuális alázatra. Ők, akik folyamatosan tudatában vannak saját korlátaiknak és gyarlóságuknak. De az ilyen emberek a legszívesebben éppen a hatalomtól tartják távol magukat. A hatalom taszítja a kiváló elméket, és úgy vonzza a középszerűeket, mint bogarat a lámpafény. A hatalomhoz nem kell zsenialitás. Napóleon, Hitler és Sztálin: mind zseninek tartotta magát, és zseninek tartotta őket a környezetük. Pedig nem voltak kiváló elmék, állítólagos zsenialitásuk csupán túlélő, könyörtelen ravaszság volt.
Sárosi Péter