A hagyományos család hamis mítosza

A kormányzat által hirdetett családideál egyedülállósága és univerzalitása egy mesterségesen teremtett mítosz, amivel ideje leszámolni.

Ha az ember egy múzeum klasszikus antikvitást bemutató szobrai között sétál, áthatja az ünnepélyes visszafogottság érzése. A hófehér márványalakok tiszteletet parancsolnak, még ha az emberi test meztelenségét is ábrázolják. Tökéletes arányok, harmónia és tisztaság: ezek a klasszikus művészet fő értékei számunkra.

Legalábbis ezt tanuljuk az iskolában. Pedig az ókori görög szobrászok a legritkább esetben hagyták meg hófehéren a szobraikat. Azok eredetileg a maguk korában különféle élénk, néha kimondottan rikító színekben pompáztak. Amikor a modern kor embere megtalálta őket, eltemetve, akkor a restaurátorok az eredeti festék maradványait is kosznak vélték és lecsiszolták.

Ami sokkal inkább hasonlított a 19. századi európai klasszicista eszményhez, amire a diadalmas, a “primitív” és “sötét” afrikai és ázsiai kontinenst meghódító és “civilizáló” nyugati fehér ember világnézete nyomta rá a bélyegét. A gyökerei sem lehettek tehát mások, mint hófehérek. Ez még mindig tükröződik abban, ahogy kollektív felháborodást okoz, ha a klasszikus görög hősöket esetleg nem hófehér bőrű színészek játszák. Blaszfémiát kiáltanak azok, akik a fehér márványszobrok között nőttek fel. Pedig az egykori görög számára a bőrszínnek vajmi kevés jelentősége volt, és a nem tulajdonítottak felsőbbrendűséget azoknak, akiknek világosabb volt a bőre embertársaikénál.

Ugyanez figyelhető meg abban, ahogy az európai ember Jézust ábrázolja: hófehéren, szőke hajjal, kék szemmel. Pedig a történeti Jézus nagy valószínűséggel közel-keleti vonásokkal rendelkezett: barna bőre, sötét haja és arcszőrzete, sötét színű szeme volt. És közben kinevetjük az etióp keresztényeket, amiért ők fekete embernek ábrázolják Jézust: pedig az ő ábrázolásuk semmivel sem viccesebb, mint az európaiaké.

Sokkal többet mondanak a jelen társadalmi rendjéről, mint a múltról. Hobsbawm szerint a “kitalált tradíció” új jelenségekre, a változásra való reakció, ami múltbeli jelenségekre való utalásban fejeződik ki. A fiktív múlt megteremtésének lényegi célja a folyamatosság tételezése és ezáltal a jelen hatalmi viszonyainak legitimálása. Ennek érdekében a múltat újraírják, újraértelmezik, esetleg tudatosan meg is hamisítják.

Hasonló feltalált tradíció a hagyományos család, amit most beleírtak az Alaptörvénybe. A család, amit valamiféle örök és változatlan klasszikus ideálként ünnepelnek, valójában éppen olyan képlékeny és változékony, mint maga az alaptörvény, amit eredetileg gránitszilárdságúnak szántak, de azóta is toldoznak-foltoznak. Vagy a Kossuth tér, amit Kövér László állítólag az “eredeti” állapotában kívánt helyreállítani: de ugyan ki mondja meg, hogy éppen melyik történelmi pillanat számított eredetinek? Egy önkényes és tudatos döntés kellett ahhoz, hogy éppen az 1944-es állapotot válasszák ki, ami jelentősen eltért akár a tér 10 vagy 20 évvel korábbi állapotától is.

Az egész világnézetüket ezen fogalom köré építik ki, ennek az állítólag gránitszilárdságú ideálnak a konzerválására esküdtek fel, amelyet állítólag mindenféle gonosz kozmopolita erők fenyegetnek, és ez állítólag halálos veszedelembe sodorja az egész emberi civilizációt. Mert ha a hagyományos család, mint az emberi civilizáció alappillére megrendül, akkor eljő a világ vége. Ha a hagyományos család keretei fellazulnak, akkor elindulunk a csúszós lejtőn, és kiszabadulnak Pandora szelencéjéből a gyilkos, pusztító ösztönök.

Ezzel a felfogással csak egyetlen apró probléma van: semmi nem támasztja alá. Sőt, ha kicsit is utánanézünk a témának, akkor azt kell tapasztalnunk, hogy

Az a családideál, amit a kormányzat jelenleg a család “természetes”, “tradicionális” formájaként mutat be, valójában viszonylag kései fejlemény. Apu, anyu, három gyerek, négy kerék. Apu persze férfi, a családfenntartó, dolgozni jár, anyu persze nő, a gondoskodó, otthon van a gyerekekkel. A kislányok rózsaszín szoknyában babáznak, a fiúk kék nadrágban kisautóznak.

A nukleáris családnak ez az ideálja elsősorban a múlt század 50-es éveiben alakult ki. Stephany Coontz “Ahogyan soha nem voltunk: az amerikai családok és a nosztalgia csapdája” című könyvében bemutatja, hogy a történelem nagyobb részében egyáltalán nem a nukleáris család volt a norma.

A 19. században a tradicionális családot az jelentette, hogy több generáció és közeli rokonok éltek egy fedél alatt, vagy legalábbis nagyon közel egymáshoz. A gyerekeket nem csak a szülők, hanem a közeli rokonok is nevelték, közösen, és a házimunkát is megosztották. Így azok az egyedülálló, nem házasodó rokonok is részei voltak a családnak, akiknek nem volt gyermeke. És voltak akkor is egyedülálló szülők, házasságon kívül született gyermekek, vagy - horribile dictu - a saját nemükhöz vonzódó emberek, akik mind a család részét képezték.

A viktoriánus korban kialakult szerelmi házasság ideál a történelem korábbi időszakában egyáltalán nem volt norma, mint ahogy a nukleáris család sem. A preindusztriális világban a házasság üzleti vállalkozás is volt, ami erőforrásokat igényelt, és ezért egyáltalán nem mindenki élt házasságban.

Bár a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat a hivatalos egyházi ideológia elítélte, valójában éppen annyira gyakoriak voltak, mint ma, akárcsak a házasságon kívül született gyermekek. Ha összességében nézzük, akkor bizony a “régi szép időkben” egy gyereknek sokkal kisebb esélye volt olyan helyre születni, ahol szeretetben és gondoskodásban nőtt fel - és nagyobb eséllyel vált kizsákmányolt gyermekmunkássá.

A család, akár a nagycsalád, akár a nukleáris, bizony egyáltalán nem volt mindig a boldogság forrása. Régen és ma is gyakran szólt az elnyomásról és az abúzusról. Azok az idealizált filmek, filmsorozatok és reklámok, amik az 50-es években a boldogan takarító háziasszonyokat mutatták, nem szóltak a család sötét oldaláról. Arról, hogy ezek a háziasszonyok gyakran depressziósak voltak, gyógyszereken és alkoholon éltek, és ki voltak szolgáltatva a családon belüli erőszaknak. Egy olyan kultúrában nevelkedtek, amelyben a családi problémákért mindig a nőt tették felelőssé. Ha megverte a férje, akkor is magában kellett keresnie a hibát.

A gyermek egészséges fejlődése szempontjából gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy a család megfelel-e ennek az ideálnak. Ami fontos, hogy szerető és gondoskodó környezetben nőjön fel, ahol megtapasztalhatja az erős, kölcsönös érzelmi kötődést olyan felnőtt emberekhez, akiktől megfelelő figyelmet kap, és akik kifejlesztik a benne rejlő képességeket.

Ma már tudományos konszenzus van abban a kérdésben, hogy az azonosnemű szülők által nevelt gyermekek nem válnak nagyobb arányban abúzus áldozatává, sőt, nem válnak felnőttként nagyobb arányban meleggé, mint a "hagyományos" családban felnövő gyermekek.

Valójában éppen azok a családellenesek, akik az általuk ”hagyományosnak” vélt családideálon kívüli családokat, a mozaikcsaládokat, szivárványcsaládokat, vagy egyedülálló szülőket kirekesztik a család fogalmából, és a családnak járó különféle privilégiumokból. Ők azok, akik ártanak a gyermekek egészséges fejlődésének, hiszen végső soron azt érik el, hogy még több gyermek fog felnőni gondoskodó szülők nélkül, instabil vagy embernyomorító intézeti környezetben.

A család mindig is fejlődött a történelem során. És mindig is jelen voltak azok a pánikkelőt hangok, amelyek a társadalmi változások miatti frusztrációjukat azzal élték ki, hogy a “családi értékek” pusztulásáról papoltak. Lehet, hogy a család fogalma, kerete, ideálja folyamatosan változik, ami viszont állandó, az emberi lények igénye arra, hogy szeretettel áthatott közösségekben éljenek.

Nem a nukleáris heteró család a társadalmunk alappillére, hanem a szeretet a családunk alappillére, amely bizony néha különös medreket váj ki magának, akárcsak egy szeszélyes folyó. És amikor szeretetről beszélek, nem egyszerűen egy érzésről beszélek (“álljunk körbe mindannyian és énekeljük, hogy kumbájá”), hanem egy képességről. Ahogy James Baldwin, a polgárjogi harcos és író fogalmazott:

“A szeretet leveszi a maszkokat, amelyek nélkül félünk élni, és amelyekben félünk élni. A szeretet szót nem egyszerűen a személyes értelmében használom, hanem egyfajta létállapot, kegyelmi állapot értelemben. Ez nem a szó infantilis amerikai értelmezése a boldogságról, hanem a kemény és univerzális értelme, mint küldetés, mint tettre készség és mint fejlődés.”

Sárosi Péter