Magyarország történelmének legszégyenteljesebb időszakait áthatotta az a hamis realizmus, ami ma meghatározza a kormányzat külpolitikai döntéseit.
Magyarország történelmének leggyászosabb fejezetei nem ahhoz kapcsolódnak, amikor nagyhatalmak megszálltak minket, vagy eltiporták a forradalmainkat és szabadságharcainkat.
Történelmünk rövid, forradalmi időszakaira, lett légyen bármennyire tragikus végkifejletük, mindig szívesen emlékezünk. A bukás ellenére ott van bennük a nemzeti újjászületés ígérete.Olyan fejezetek ezek, amelyekből a soron következő szabadságszerető magyar emberek generációi merítettek inspirációt. A sötétzárkában és a száműzetésben is. Az elnyomás és fortélyos félelem hosszú, végtelennek tűnő évtizedeinek elviseléséhez ezek a röpke epizódok adtak erőt. A hatalmon lévők minden igyekezete kudarcot vallott, hogy a forradalom emlékezetét kitöröljék az elmékből.
És nem mellékesen ezek voltak azok a fejezetek, amelyek tiszteletet és rokonszenvet váltottak ki a világból a magyar nép - és a magyar ügy - iránt.A demokratikus forradalmak, 1848 vagy 1956 politikai örökségét ma is büszkén vállalhatjuk. Lehet, hogy az akkori vezetők sok hibát követtek el - de legalább abban biztosak lehetünk, hogy a szívük a helyén volt, és a lelkiismeretük is. Olyan független jogállamot szerettek volna, ami több szabadságot, több jogot, több szolidaritást hoz a nép számára, származásra való tekintet nélkül.
A történelmünk leggyászosabb, legszégyenteljesebb pillanatait ellenben akkor éltük át, amikor az ország vezetői nagyhatalmasdit játszottak.Amikor a “reálpolitika” nevében beálltunk az elvtelen sakkjátszmába, amelynek persze soha nem lehettünk királyai vagy királynői, legfeljebb könnyen feláldozható gyalogjai. Akik a többi gyaloggal vívták gyűlölködő játszmáikat, miközben a nevető harmadik megosztva uralkodott rajtuk. Amikor a nemzeti önzés nevében feláldoztuk azt a szabadságszeretetet és lelkiismeretességet, amelyért a forradalmáraink és szabadságharcosaink az életüket és vérüket áldozták.
Ráadásul ezeket a fejezeteket rendre csúfos kudarc zárta le. Nem egyszerűen leverték őket, mint a szabadságharcainkat. Amelyeknek még a bukásában is több méltóság volt, mint az összes szégyenteljes reálpolitikai kísérletezésekben együttvéve. De ez a kudarc egyben mindig szégyent is jelentett a magyarokra. Emlékezni sem lehet rájuk pironkodás nélkül. És óriásit ártottak Magyarország nemzetközi megítélésének.
Ilyen dicstelen fejezet volt az, amikor a milleneumi ünnepségek mámorában szendergő ország uralkodó elitje elnyomta az ország lakosságának kétharmadát kitevő nemzeti kisebbségeket és letörte a lakosság többségét adó parasztság és munkásság mozgalmait. És az erőszakos magyarosítás lázában 30 milliós magyar nemzetről, balkáni nagyhatalomról ábrándozott, majd belépett az I. világháborúba.
És ilyen fejezet volt az is, amikor Magyarország a nácik csatlósaként harcolt a II. világháborúban. Amikor az irredentizmus, a mindentvissza elve minden erkölcsi megfontolást háttérbe szorított. De még a józan észt is. És végül olyan erkölcsi mélypontra jutottunk, hogy a jugoszlávokkal kötött megnemtámadási szerződés elárulását már maga a miniszterelnök, Teleki Pál sem bírta ki öngyilkosság nélkül.
Teleki búcsúlevelének szavai - “Hullarablók lettünk! A legpocsékabb nemzet.” - a mai napig figyelmeztetésül szolgálnak és szégyenfoltot égettek minden tisztességes magyar ember emlékezetébe.Nem sokkal lóg ki a sorból 1968 gyászos emlékezete sem. Amikor, alig tíz évvel a saját eltiport forradalmunk után, a magyar honvédek a szovjet tankok árnyékában részt vettek a csehszlovákok szabadságmozgalmának leverésében.
Az ilyen történelmi baklövéseink mögött soha nem egyszerűen hazaáruló cinizmus rejtőzött. Meggyőződésem, hogy azok a vezetők, akik az országot ezekbe a végzetes zsákutcákba terelték, mind meg voltak győződve arról, hogy a nemzet érdekében cselekszenek. Tisza István, Horthy, de még Kádár is.
Hamis realizmussal lenézték a világszabadságról álmodozó lényeglátókat (copyright Bibó). Mint “reálpolitikusok” úgy érezték, hogy azzal teszik a legjobbat a magyarságnak, ha részt vesznek a nagyhatalmi sakkjátszmákban. És az általuk legerősebbnek vélt játékoshoz kötik hozzá az ország hajóját. Aztán imádkoztak, hogy bejöjjön a számításuk. Talán még Kádár is. De nem jött be.
És ha be is jött volna: vajon lenne benne köszönet? Vajon ki szeretne egy olyan alternatív valóságban élni, ahol a német vagy a szovjet imperializmus uralja a világot?
Az a külpolitikai irányvonal, amit a jelenlegi kormányzat követ, kísértetiesen hasonlít a történelmünk leggyászosabb fejezeteiben követett opportunista reálpolitikára.Az izzadtságszagú igyekezet, amivel ezt "szabadságharcként" vagy "anti-imperializmusként" próbálják beállítani, semmivel sem őszintébb, és semmivel sem meggyőzőbb, mint Horthy vagy Kádár idején.
Már megint úgy fogjuk fel az egész világot, mint a lebensraumért való kegyetlen küzdelem színpadát, ahol mindenki harcol mindenki ellen. És csak a könyörtelen, irgalmatlan erő az egyetlen zsinórmérték. Már megint feláldozzuk az emberi jogokat a nemzeti önzés oltárán.
A frusztrált kisállamok Bibó által joggal bírált aránytévesztett, felfuvalkodott nagyhatalmi arroganciájával lépünk a porondra. Az ENSZ-ben, az EU-ban mi vagyunk az örök sértett. A kocsmai kötözködő, akit lenéző sajnálkozással néznek az egykori barátai, ahogy duzzogva ül a söre fölött, és mérges az egész világra. A világra, ahol Hong Kongtól Moszkváig, Manilától Minszkig szabadságharcok zajlanak az elnyomó diktatórikus rendszerek ellen. És mi rendre az elnyomók, a bántalmazók mellett állunk ki.
Már megint embernyomorító hatalmakhoz törleszkedünk azért, hogy bizonyos előnyökhöz, kiváltságokhoz jussunk a sakkjátszmában.És eközben lelkiismeretfurdalás nélkül átgázolunk a szomszédainkon, és eláruljuk a közvetlen közösségünket, európai családunkat. Alázatosan hajbókolunk diktátorok előtt, és aláássuk azokat a nemzetközi erőfeszítéseket, amelyek az elszigetelésükre irányulnak.
Mert ez az ország, ez a nemzet érdeke. De tényleg az? Tényleg a mi érdekünk az, hogy homályos összegű és végkimenetelű játszmák, kulisszák mögött hozott gyanús üzelmek nevében eláruljuk a szövetségeseinket? A mi érdekünk az, hogy legitimáljuk azokat az önkényurakat, akik vérben gázolva, az ellenfeleiket bebörtönözve tartják fenn a hatalmukat?
Tényleg a mi érdekünk, hogy olyan birodalmakat támogassunk, amik kis népeket fosztanak meg az önrendelkezéshez való jogtól - mint minket fosztottak meg megannyiszor a történelmünk során?Akik most önelégülten vigyorognak, amikor arról olvasnak, hogy a magyar kormány a Keleti Nyitás nevében milyen előnyös (?) üzleteket kötött valamelyik keleti rezsimmel, ebbe talán bele sem gondolnak. Hidegen hagyja őket, hogy milyen áron jutunk esetleges előnyökhöz, amikhez vér tapad. Amikor a kormány aláássa a világ békéjét és az emberi jogokat fenntartani hivatott multilaterális együttműködést, akkor nem értik, hogy a saját szabadságharcos őseik emlékét köpik le. Nem értik, hogy ezek az általuk könnyen feláldozható “absztrakt elveknek” tartott értékek azok, amelyek nevében az őseik készek voltak meghalni.
Amikor cinikusan legyintünk arra, hogy az általunk körüludvarolt kínai diktatúra jelenleg koncentrációs táborba zárja, kínozza és erőszakkal sterilizálja az ujgurokat, akkor semmivel nem vagyunk jobbak azoknál, akik a világháborúban feláldozhatónak tartották a zsidó honfitársaink százezreit a Nagymagyarország ábrándja nevében. És egy cseppet sem vagyunk jobbak azoknál a politikusoknál, akik 1920-ban Trianonban cinikus nagyhatalmi logikával csatolták el tőlünk a magyarság millióit. De azoknál sem, akik 1956-ban ellenállásra buzdították, majd cserben hagyták az (igazi) pesti srácokat Budapest utcáin, hogy lemészárolják őket.
Hogy az igazságtalanság, bárhol és bárkivel szemben kövessék is el, mindannyiunk ellen elkövetett igazságtalanság - azt nekünk nem kellett Martin Luther Kingtől megtanulnunk. Megtanulhattuk a saját történelmünkből is. Legjobb költőinkől, íróinktól. Magyarország jelenleg független ország (bár demokratikus jogállamnak már nem nevezném). Ez óriási előnyökkel, de egyben hatalmas felelősséggel is jár. Elsősorban a kormányé ez a felelősség, de nem kis részben a miénk, magyaroké is. És különösen az írástudó, véleményformáló embereké, akik tisztán látják, hogy mi történik körülöttük, de némán tűrik azt. Vagy mert egyéni előnyökért, kiváltságokért eladták a lelkiismeretüket. Vagy mert bár háborog a lelkiismeretük, de valahol azt hiszik, hogy mégiscsak jót tesz az országnak, ha kikönyöklik az önző érdekeit. Mert a cél szentesíti az eszközt.
Még mindig híg bölcsesség ez, kedves honfitársaim. Mint ahogy mindig is az volt a történelmünk során. Remélem nem lesz szükség még egy Mohácsra ahhoz, hogy megint kiábránduljunk a hamis realisták birodalmi ábrándjaiból.
Sárosi Péter