Húsvéti gondolatok jogvédelemről és spiritualitásról

A társadalmi igazságért küzdő jogvédőket gyakran vádolják meg hitetlenséggel, nihilizmussal és értéktagadással. Pedig ezt a hivatást nem lehet sokáig csinálni anélkül, hogy az ember szilárd értékrenddel és mélyen megélt hittel ne rendelkezne.

1963 húsvét nagypéntekjén Martin Luther King élete egyik legnehezebb döntését hozta meg. Elfogadja vajon az Alabama állambéli Birmingham afro-amerikai közösségének felkérését? Vezesse a szegregáció ellen indított polgári engedetlenségi menetet? Vagy pedig maradjon a saját hívei közt Atlantában, és vezesse az ünnepi istentiszteletet a családja és szerettei körében?

Ha elutasítja vagy halasztja a felkérést, azzal csalódást kelt azokban, akik bíznak benne. Ha elfogadja a meghívást, azzal megszegi nem csak az állam törvényét, de egyben megzavarja a húsvéti ünnep békességét is. És az ünnepeket a börtönben fogja tölteni ahelyett, hogy a családjával és gyerekeivel lenne.

És mégis, végül a menet megtartása mellett döntött.

Mardosó kétségek között, amelyeket súlyosbított, hogy őrzői eljuttatták hozzá azt a felhívást, amelyben számos fehér és fekete egyházi vezető egységre hívta fel a híveket az ünnep békességének megőrzése nevében.

A nyilatkozatban elítélték MLK és a többi „bajkeverő” tevékenységét. Ami, írták, még ha erőszakmentesnek is hirdeti magát, valójában erőszakos eseményekre ad okot és csak felkavarja a köznyugalmat.

És erre válaszként, a börtönben, húsvét ünnepén született meg MLK és egyben a polgárjogi mozgalom egyik legmeghatározóbb, azóta is agyonidézett alkotása. A Levél a birgmingham-i börtönből. Ami azóta is inspirációul és szellemi táplálékul szolgál a különféle kisebbségek jogaiért küzdők egymást követő generációi számára.

MLK ebben higgadtan, sok szeretettel, de egyben határozottan cáfolja az egyházi vezetők egységnyilatkozatának állításait.

Ágostonra és Aquinói Tamásra hivatkozva kijelenti, hogy kétféle törvény létezik: az igazságos és az igazságtalan. Az elsőt az ember köteles betartani, a másodikat viszont köteles megszegni. És akkor sem szabad visszariadnia a törvényszegéstől, ha egyébként igazságos törvényt használnak fel igazságtalan módon a hatóságok, hogy az igazságtalanságot fenntartsák. Mert a bárhol elkövetett igazságtalanság mindenhol fenyegetést jelent az igazságra nézve.

Az ilyen hamis rendet meg kell zavarni, az ilyen álságos nyugalmat fel kell borzolni – vallotta. Akár botrányos, a közrendet és köznyugalmat zavaró módon is. Vállalva azt is, hogy emiatt akár a szent ünnepek megzavarásával, megrontásával fognak minket megvádolni. Hiszen a kiváltságos többség soha nem mond le magától a kiváltságairól, csak akkor, ha olyan helyzetet teremtünk, amiben a kiváltságok a maguk pőreségében mutatkoznak meg.

És bár MLK-t halála után valóságos szentté avatták, és konzervatív véleményvezérek faragtak belőle jámbor, fogatlan prófétát, a maga korában éppen azokat a vádakat hozták fel ellene, mint a mai radikális jogvédő mozgalmak ellen. Mint amilyen a BLM, a #metoo, a Pride és a többi.

Hogy megzavarja a békességet a többség és kisebbség között. Hogy provokálja a többség érzékenységét, és ezáltal felelőssé válik annak erőszakos ellenreakciójáért. Hogy nem hagyja, hogy a dolgok „Istentől elrendelt”, „természetes” alá-fölé rendelődése érvényesüljön. Hogy veszélybe sodorja a hagyományt, a rendet, a vallást.

A harsány propaganda ma is minden rossz letéteményesének kiált ki bennünket, jogvédőket. Szerintük minket az hajt, hogy kilúgozzuk a társadalomból az értékeket. Mi vagyunk a materialista Gonosz tengelye, ami a Kali-jugába, a hanyatlás démoni korszakába hajtja az emberiséget.

És sajnos ez a propaganda gyakran annyira sikeres, hogy önbeteljesítővé válik. Ezt nevezik a „stigma internalizációjának” is a szakirodalomban: a megbélyegzett csoportok magukévá teszik az ellenségeik által rájuk aggatott sztereotípiákat.

Pár napja beszéltem egy aktivista barátommal, aki maró gúnnyal beszélt „a hívőkről,” akik szektás dogmatizmussal ismételgetik a saját igazságaikat, miközben vakok maradnak a rendszerszintű igazságtalanságokra. És mimózaként sértődnek meg, ha cáfolják a hiedelmeiket. „Aki hisz, azt meg lehet sérteni,” mondta.

Én ellentmondtam neki. Bár megértem a csőlátású dogmatikusokkal szembeni ellenérzéseit, a fürdővízzel együtt dobja ki a gyereket, ha mindenféle hittel szembeszáll.

Vajon ő folytatná-e a mindennapos szélmalomharcot a túlerőben lévő babonákkal, előítéletekkel és igazságtalanságokkal szemben, ha nem lenne benne hit? Hiszen az ő szellemi képességeivel és tehetségével már régen beállhatott volna az okos népbutítók közé, akik cinikusan lemondtak arról, hogy az emberek valaha is lehetnek mások, mint önzők és hülyék. És ha már, akkor miért ne keresné ő magát degeszre az emberi önzésen és hülyeségen?

Kétféle jogvédő van. Az egyik többnyire ideiglenesen, vagy legalábbis addig, amíg ebből egzisztenciát tud teremteni, a karrierje építésének részeként belép egy jogvédő szervezetbe. És ott szépen lépeget felfelé a ranglétrán, végzi a dolgát, mint tenné egy ügyvédi irodában vagy egy könyvelői cégnél. Aztán ha éppen szorul a hurok, vagy egy jobb lehetőséget kap, akkor továbbáll.

Ha igazságtalanságot tapasztal, akkor ösztönösen forrni kezd a vére, és nem nyugszik, amíg nem tesz valamit azért, akivel igazságtalanság történt. Ez a típus akkor is kitart a jogvédelem mellett, amikor az már kimondottan árt az egzisztenciájának, a jóhírének, a presztizsének. Sőt, az egészségének és végső soron az életének.

Mint amilyen MLK is volt.

Ha kizárólag materialista logika szerint mérjük a sikereinket és a kudarcainkat, akkor hamarosan ki fogunk égni. Mert hiába vannak ideiglenes sikereink, amiket tudunk megváltoztatott törvényekkel vagy politikákkal, utilitarista módon mérni. Előbb-utóbb szükségszerűen bele fogunk ütközni az emberi értetlenség, tudatlanság és gonosz szűklátókörű önzés zord, áthatolhatatlannak tűnő falába.

Ahhoz az kell, hogy felismerjük, hogy a mi küzdelmünknek van valami az itt és most anyagi valóságán túlmutató, generációkon átívelő jelentősége és célja. Ez a „reménység ellenére is reménykedő hit” (Róm. 14:18), ami átvezethet minket a legsötétebb pillanatokon is.

A legtöbb jogvédőnél ez a hit nem kötődik úgy egy intézményes valláshoz, mint MLK-nál. Nagyon sokan kimondottan materialistának és ateistának vallják magukat. Mert túlságosan gyakran tapasztalták azt, hogy a vallásos hit álarcában embernyomorító rendszerek adják el magukat. És a hit nevében sötét babonákat és dogmákat terjesztenek. És közben nem is tudatosodik bennük, hogy a maguk módján nagyon is spirituális lények. Talán sokkal inkább, mint azok, akik kritika nélkül elfogadják a tekintélyfiguráktól az előre megrágott véleményeket.

Sárosi Péter