A fecskék pusztulásával együtt fogy a remény

Vajon van-e riasztóbb jele az ember által előidézett környezetpusztítás mértékének, mint hogy a fecske, ami ősidők óta a remény jelképe az ember számára, hazai állományának több mint felét elveszítette az elmúlt évtizedekben?

Ez a kis madár valóságos remekműve az evolúciónak - egy túlélési specialista, amely a világ legkülönfélébb részein is megvetette a lábát. Nem elég, hogy rendkívül mozgékony: áramvonalas kis testével mestere a repülésnek. De emelett a különösen fejlett szeme egyszerre frontális és laterális látást is biztosít számára, így könnyen kiszúrja az apró rovarokat a légben. Ráadásul nagyon érzékeny a levegő páratartalmának változásaira is.

Az ember és a fecske kapcsolata valószínűleg ősibb, mint a civilizáció. Dale Serjeantsen paleoarcheológus szerint az emberek megfigyelték az éves vándorlását, és örömmel fogadták, amikor visszatért. Szinte minden kultúrában jó szerencsét és reményt hozott egy házba, ha fecske fészkelt a háztető alatt.

Az ókori egyiptomi ikonográfiában a Napisten bárkáját gyakran ábrázolták úgy, hogy az orrán egy kis fecskemadár ült. A fecske már akkor a hajnalhasadás, a kezdet, a tavasz és az újjászületés jelképe volt. Egy egyiptomi szerelmes dalban pirkadatkor a fecskék csivitelése zavarja fel a szerelmespárt, jelezve a hajnal eljövetelét.

Az Óbirodalom idején készült piramisszövegek szerint a fáraó fecskeként támad majd fel halottaiból, és sólyomként repül tova “egy nagy szigetre az adományok tengerén, ahol a fecskeistenek vannak, és a fecskék az elpusztíthatatlan csillagok.”

Az ókori görög mitológiában is gyakran szerepel a fecske - mint Afrodité, a szerelem istennőjének madara. Aki maga is előszeretettel öltötte magára ezt az alakot. Az istenek fecskévé változtatták Proknét, az athéni Pandión király lányát, Téreusz király feleségét, amikor férje szörnyű haragja elől menekült.

A Théra vulkánkitörés által elpusztított minószi civilizáció egyik fennmaradt művészi alkotása, a Kr.e. 1600 évvel készült tavaszi freskó is ábrázol tavaszi virágok között táncoló fecskéket. A görög mítoszokat megörökítő Hésziodosz is megjegyezte, hogy a fecske a tavasz hírnöke. A tavaszi szelet az ókori görögök hívták khelidoniának is a fecske (khelidon) után.

A rhodosziak különösen nagy becsben tartották a fecskéket. Amikor az első tavaszi fecskék megjelentek a városban, a polgárok egy nagy tavaszköszöntő fesztivált tartottak. Ennek során a gyermekek házról házra jártak és eljátszották, hogy ők a fecskék - akiknek élelmet kellett adni. Milyen szép előzménye ez az angolszász Halloween ünnep trick-or-treat hagyományának.

Az ókori görög és római házak ablakain nem volt üveg, csupán spaletta, amit nappal nyitva hagytak, éjjelre bezártak. Így a fecskék könnyen be tudtak repülni a házak belsejébe, és gyakran ott is fészkeltek. A lakók örömmel fogadták őket -

A hajnal közeledtekor ugyanis a fecskék tévedhetetlen magabiztossággal, türelmetlenül csivitelni kezdtek, felébresztve a háziakat.

Az idősebb Plinius megjegyzi, hogy a fecske sajátos keveréke a háziasított és vad állatnak. Hiszen egyrészt vándormadárként minden évben átszelte a Földközi-tengert, másrészt hónapokig együtt élt az emberrel a házában, a háziak védelme alatt, akire vonatkozott Homérosz vendégbarátsággal kapcsolatos előírása. Plinius szerint az ember, amikor még barlangban élt, a fecskétől tanulta meg azt is, hogyan kell agyagtéglákból házat építenie magának.

Amikor Epiroszi Alexandrosz a Kr.e. 3. században megfigyelte, hogy fecskék fészkeltek a sátrába, abból azt olvasta ki, hogy az utazása balul fog végződni. Hiszen a sátor ideiglenes alkotmány, és amikor az utazó továbbáll, akkor a fecskefészkeket is óhatatlanul elpusztítja.

Sajnos a modern ember, mint sokminden mást, elfelejtette azt is, hogy milyen fontos volt ősei számára a fecskékhez - és általában a természethez - fűződő kapcsolat. Nem elég, hogy sokan leverik a fészkeiket a házukról, de még a nekik táplálékul szolgáló rovarokat is vegyszerekkel irtjuk. És Magyarországon a szúnyogirtást is korszerűtlen vegyszeres módszerrel végzik, hiába kiabálnak a környezetvédők, hogy már régóta létezik hatékonyabb biológiai szúnyogirtás is.

Pusztul az élőhelyük, a klímaváltozás miatti kiszámíthatatlan időjárás sem kedvez nekik - a mostani hideg április miatt például a fecskék is később tudnak délre vándorolni. A szokatlan tavaszi hideg pedig, paradox módon, összefüggésben lehet az északi jégtakaró gyors olvadásával.

Vannak szuper madárvédő kezdeményezések, mint például a műfészkek kihelyezése, amivel mesterséges életteret teremtünk ezeknek a kis madaraknak. És mindenképpen át kell állnunk a rovarirtás fenntartható formáira. Végső soron el kell fogadnunk, hogy a teljesen rovarmentes környezet valójában mérgező, élettelen környezet.

És mivel vándormadarakról van szó, egyetlen ország lakosságának tevékenysége, bármennyire elkötelezett is, önmagában nem mentheti meg a fecskéket.

A szakemberek is hangoztatják, hogy összehangolt, globális erőfeszítésekre van szükség - és a fecskék megmentése végső soron összefügg az egész globális ökoszisztéma egyensúlyával.

A fecske a remény, az újjákezdés szimbóluma. És az emberi civilizáció nagy próbája lesz az, hogy sikerül-e túllépni profitéhségen, egyéni, törzsi és nemzeti önzésen, a szűklátókörű növekedés mítoszán - és helyreállítani fecske és ember, ember és szúnyog, ember és természet kapcsolatát.

Sárosi Péter