Ez az egyszerű képlet már évszázadok óta segít hatalmon maradni a valódi demokráciától rettegő tekintélyelvű vezéreknek. Történelmi áttekintés következik.
A népszavazás a közvélekedés szerint a közvetlen demokrácia eszköze. És valóban, egy alulról jövő népszavazási kezdeményezés valóban erősíti a demokratikus kontrollt a hatalom fölött. A népszavazást azonban a tekintélyelvű rezsimek is előszeretettel használják már évszázadok óta arra, hogy megerősítsék a hatalmukat.
Amikor Napóleon 1800-ban puccsal megbuktatta a Direktórium hatalmát és katonai diktatúrát vezetett be, az első dolga volt népszavazással megerősíteni az új berendezkedés legitimitását. A népszavazás eszközét még többször használta. 1802-ben például örökös konzullá, majd 1804-ben császárrá kiáltották ki - mindkét döntést népszavazással erősítették meg. A modern politikában ő teremtette meg a népszavazás, mint tekintélyuralmi rendszereket legitimáló manipulációs eszköz, használatának hagyományát.
Unokaöccse, Louis Bonaparte, aki később III. Napóleon néven maga is császárrá koronáztatta magát, valóságos mestere volt a népszavazásokkal való tömegmanipulációnak. Karrierjét úgy kezdte, mint a szegények, a nép és a demokrácia szószólója - plebejus népvezér.
Az 1848-as forradalom után népszavazás segítségével, a népakaratra hivatkozva építette ki egyeduralmi rendszerét és annak ideológiáját, amit Marx bonapartizmusnak nevezett el. Lényegi elemei:
tekintélyelvű, központosított államgépezet, az erős, karizmatikus vezér kultusza, aki elit-ellenes, népbarát retorikával uralkodik, az egyház és a hadsereg támogatásával. Ismerős?Nem csoda, hogy a népszavazás intézménye a császár uralma alatt vörös posztóvá vált a valódi demokratikus jogállamot és társadalmi igazságosságot követelő, elnyomott ellenzékiek számára. Egy olyan rendszerben, ahol a politikai szabadságjogok, mint a sajtószabadság, az egyesülési szabadság, nem érvényesülnek, és ahol a hatalmat birtokló elit sajátítja ki az erőforrásokat, meghiúsítva a pluralizmust, a “közvetlen demokrácia” porhintés csupán.
Amikor a népszerűségét veszélyben érző III. Napóleon 1870-ben népszavazást írt ki manipulatív szövegezésű kérdéssel (“Támogatja-e Ön a császár reformjait?”), George Sand francia író megvetéssel írta: “a népszavazás a nép szabadsága elleni támadás.”Nem meglepő, hogy Carl Schmitt, a nácikkal szimpatizáló, a náci államot legitimáló jogtudós a népszavazást előnyben részesítette a választásokkal szemben. Hiszen sokkal alkalmasabb volt az általa favorizált tekintélyelvű kormányzás megerősítésére.
A népszavazás során szerinte egy erős vezető léphet fel úgy, mint a nép problémáinak megoldója. Ő a nép megtestesítője, aki közvetlenül a nép szuverenitására hivatkozik, mindenféle intézményes kontroll nélkül. A népszavazás során a népakarat (copyright Rousseau, volonté général) nyilvánul meg, a maga homogenitásában. A választás során viszont különféle társadalmi csoportok részakaratait (volontés particulières) képviselő pártok pluralista versengésével szemben.
Ahogy a később maga is fasisztává váló Robert Michels olasz politikai bölcselő írta,
a népszavazás “lehetővé teszi egy Vezér számára, hogy félrevezesse a népet nem egyértelmű kérdésekkel, amelyeket csak ő lesz hivatott értelmezni azután.”Guillermo O’Donell “delegatív demokráciának” nevezi ezt: a reprezentatív demokráciával szemben az elnök igényt tart arra, hogy a jogállami intézményeket kiiktatva, közvetlenül a néppel konzultálva, a nép által felhatalmazva intézze az ország ügyeit.
És valóban, az olasz és spanyol fasiszták, illetve a német nácik előszeretettel használták a népszavazás intézményét a Duce/Caudillo/Führer hatalmának megerősítésére. A nácik nem csak a népszavazási kérdések megfogalmazásával, de a vizuális megjelenítésével is manipulálták a szavazókat. Mind az 1934-es, Hitler kinevezését megerősítő, mind az 1938-as Ausztria bekebelezését szentesítő népszavazásnál alkalmazták azt a trükköt, hogy az “igen” egy jóval nagyobb kört kapott, mint a “nem”. Az 1938-as népszavazás kérdése így hangzott: “Támogatja Ön Ausztria és a Német Birodalom egyesülését, és a mi Führerünk, Adolf Hitler listáját, aki az egyesülést 1938. március 13-án megvalósította?”
Míg az ilyen népszavazások és nemzeti konzultációk látszólag a nép véleményét tudakolják meg bizonyos kérdésekben, valójában már a puszta keretezésükkel az indoktrináció és az agymosás eszközei.
Ahogy a nácik kommunikációs guruja, Josef Göbbels fogalmazott: “a rábeszélésnek a leghatékonyabb formája az, amikor nem vagy tudatában, hogy éppen rábeszélnek valamire.”A népszavazásnak az autokráciákban az adott részügyben hozott döntés csak az egyik funkciója. Önmagában a vallási szertartás és a cirkuszi parádé egyfajta ötvözetét képezik, amelynek során a népakarat, mint homogén, egylényegű törekvés, és a karizmatikus vezér közötti misztikus kapcsolat rituális megerősítést nyer. Aki a népszavazás szakrális intézménye ellen van - az népellenesnek nyilváníttatik, hiszen szembemegy a népakarattal.
Aki ellentmond, kritizál, különvéleményt fogalmaz meg: az nem csak a kormánnyal, de az egész néppel megy szembe. Tehát népellenség.Míg a totalitárius rezsimeket a versengés és pluralizmus teljes hiánya jellemezte, addig a hidegháború utáni időszak elnyomó rendszereinek jelentős része abba a kategóriába esik, amit Steven Levitsky és Lucan A. Way versengő autokráciáknak, avagy hibrid rezsimeknek nevezett el. Választott vezetők irányítják ezeket a rezsimeket, akik időről időre megmérettetik magukat - azonban ez a verseny nem fair. Az ellenzék egy része a hatalom rá osztott szerepét játssza, másik része pedig nem kap valódi esélyt a rendszerváltásra.
A hibrid rezsimekben a különféle népi/nemzeti konzultációk és népszavazások éppen olyan fontos szerepet töltenek be, mint totalitárius őseiknél. 2017-ben Erdogan, 2020-ban Putyin erősítette meg az önkényuralmát népszavazás segítségével. Egyik népszavazásnak sem volt semmi köze a demokráciához - és egyik népszavazást sem előzte meg fair tájékoztatás vagy az ellenzékkel folytatott kiegyensúlyozott vita. Az információ-folyam fölötti monopóliumukat kiaknázva a vezetők arra használták fel a kampányt, hogy tömeges agymosást hajtsanak végre a médián keresztül.
Kim Lane Scheppele amerikai szociológus professzor az “Autokratikus legalizmus” című cikkében (The University of Chicago Law Review, 2018) arról ír, hogy 2008 után a demokratikus intézményekbe vetett bizalom általános megrendülését használták ki azok a tekintélyelvű vezetők, akik ezen intézményeken (“korrupt elitek”) átnyúlva közvetlenül a néptől eredeztik hatalmukat. Mindezt törvényesen teszik, a játszma játékszabályait betartva, ha kell, akkor átírva az alkotmányos kereteket is.
Az új autokraták kihívást intéznek a liberális demokráciákkal szemben - és annyiban bizony igazuk van, hogy a liberális demokraták a Szovjetunió összeomlása után túlzottan magabiztossá váltak és elkényelmesedtek. A liberális demokráciákat gyakran valóban korrupt elitek irányítják, és a nép jelentős része valóban úgy érzi, hogy a képviseleti demokrácia intézményei kiüresedtek, formalizmussá váltak. Így hát könnyen áldozatául esnek a közvetlen demokráciát ígérő új autokraták sziréndalának. Akik persze a populizmus álarcában minden eddiginél önkényesebb elituralmat vezetnek be.
Ahhoz, hogy eredményesen szembe lehessen nézni ezzel a kihívással, nem elég régi mantrákat szajkózni, nemzetközi beavatkozásra várni vagy a nép sötét butaságára hivatkozni. Újra kell értelmeznünk, közösen, hogy mit is jelent számunkra a demokrácia. Mit jelentenek a jogok és miért fontosak. Szembe kell nézni azokkal a társadalmi igazságtalanságokkal, amelyek a 2008-as gazdasági válság után minden eddiginél nyilvánvalóbban mutatták meg a nyugati típusú liberális demokráciák törékenységét. Eötvös József szerint a sokaságból a szabadság tesz nemzetet. A civil társadalom kreativitásában, pluralizmusában és alulról jövő mozgósító erejében rejtőzik a valódi nép, a valódi nemzet - és nem pedig a vezér mögött felsorakozó, egyszerre lépő, egyvéleményű tömegben.