Sikerrel küzdhet-e meg egy amerikai minisorozat főhősnője az amerikai egyetemeken uralkodó elitizmussal és fanatizmussal szemben?
Megnéztem tegnap a The Chair című minisorozatot a Netflixen, és még mindig a hatása alatt vagyok. Voltak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy vajon lehet-e élvezhető és egyben pontos, higgadt tv sorozatot csinálni egy olyan ideológiai csatatérről, mint a nyugati egyetem.
De a sorozat nagy előnye, hogy nem próbál didaktikus üzeneteket vagy sematikus képeket erőltetni arról, hogy az “egyetemi szólás szabadsága veszélyben van a cancel culture-tól” vagy hogy “az egyetemek a fehér felsőbbrendűség bástyái.Ezzel szemben a maguk gyarlóságában és bénaságában is szerethető karaktereket kínál. Akik próbálnak navigálni, a maguk képességei szerint, egy változásban lévő akadémiai világban. Ami tele van csapdákkal és zsákutcákkal. Tojástánc ez, ahol egyetlen rossz lépés, és az ember karrierjére fenyegető árnyak vetülhetnek, különféle oldalakról.
A főszereplő, akit Sandra Oh alakít, ázsiai nőként rengeteget dolgozott azon, hogy egy ősz hajú patriarchák által uralt világban érvényesüljön. Egy érzékeny, de erős karakter, aki sok diplomáciai készséggel, empátiával és szarkazmussal felszerelkezve egyensúlyozik. Egyrészt a szükséges változások pártján áll - ezeket a változásokat azonban nem lehet anélkül elérni, hogy közben ártson az idős professzorok törékeny egójának és férfiasságának. Az inspiráló afro-amerikai professzornő párharca az idős professzorral, aki szánalmasan képtelen felfogni, hogy elfogyott körülötte a levegő - szintén briliáns.
A sorozat legfélelmetesebb - és egyben legelgondolkodtatóbb - jelenete az, amikor egy félresikerült bohóckodás miatt nácizmussal vádolt professzor próbálja elmagyarázni diákok dühös kórusának, hogy nem náci és soha nem is volt az. Kitűnő példája annak, hogyan megy félre a kommunikáció és miként keletkeznek égbekiáltó politikai konfliktusok elefántjai ostoba kisszerű félreértések bolháiból.A diákok a fiatal neokonvertita dogmatikusok rettenetes magabiztosságával vagdossák a professzorok fejéhez a nagyképű, általuk valószínűleg nem teljesen megértett és megemésztett jelszavakat és elméleteket. Eközben meg sem fordul a fejükben, hogy ők maguk képviselik azt a tömeg-fanatizmust, ami elől a német professzorok annakidején Amerikába menekültek a 30-as években. És nem hajlandóak figyelembe venni sem a kontextust, sem pedig meglátni az embert a ráakasztott bélyeg mögött. A társadalmi változásért folytatott aktivizmus fontos, de nem így kell kinéznie.
És persze szintén visszataszít bennünket az egyetemi elit bürokrata opportunizmusa, ami a felszín nyugalmának megőrzése érdekében látszatengedményeket tesz, hogy megfeleljen a tömegigényeknek és a donori elvárásoknak. Miközben nem hajlandó szembenézni a felszín mögött megbúvó valódi problémákkal és emberi tragédiákkal.
A főszereplő erőfeszítései az egyensúly megtalálására sorszerű bukásra vannak ítélve. De a küzdelmei és hibái nagyon tanulságosak - és emlékezetessé teszik ezt a filmet. A fő üzenet: megfelelő empátiával fel lehet venni a harcot mind az elitizmussal, mind a fanatizmussal. Mert még ha nem is győzünk a háborúban, de emberileg biztosan nyertesként jövünk ki belőle.