A politikai lövészárkokon túl

Még anno Faludy György Pokolbeli víg napjaim című önéletrajzi regényét olvasva szilárdult meg bennem először az a gondolat, hogy vannak a bal-jobb, liberális-konzervatív pólusoknál jóval jelentősebb demarkációs vonalak, amelyek emberek politikai viselkedését, habitusát megkülönböztetik.

Faludy volt ugyanis az a figura, aki sem a Horthy-rendszer, sem a Rákosi-rendszer keretei között nem tudott lélegezni - és akit az előbbi emigrációba kényszerített, az utóbbi meg munkatáborba zárt. És a munkatáborban, láss csodát, egy csomó olyan meggyőződéses demokratával törte együtt a követ, akik hozzá hasonlóan már a Horthy-rendszerben is kívülállónak és veszélyes felforgatónak számítottak.

Mert azt látjuk, hogy gyakran ugyanaz az embertípus tudott lubickolni ezekben a különböző előjelű, de hasonlóan lábszagú rezsimekben. Miközben ugyanazon beállítottságú, életfilozófiájú emberek voltak képtelenek beilleszkedni és kerültek börtönbe vagy voltak kénytelenek emigrálni.

A mentális mélystruktúrák szintjén bizony ezek a tekintélyelvű rendszerek nagyon is hasonlóak voltak.

Mind a bal, mind a jobboldali tömegmozgalmak vezető elitjeiben megtaláljuk a sztoikus erénykultusznak azon figuráit, akik viszonylag könnyen eljutottak a magasztos erkölcsi elvektől és utópikus jövőképektől odáig, hogy terrorizálják és elnyomják az általuk hőn szeretett népet. Az ideológiai jelszavak és az elnyomás eszközei is változtak, de a rousseau-i gyökerű küldetéstudat és meggyőződés abban, hogy a Népakaratot leghívebben az ő élcsapatuk szolgálja - változatlan maradt. Sokan aztán a küldetéstudattól eljuttak a saját kiváltságaik és vagyonuk mohó halmozásának igenléséig is.

És szintén megtaláljuk az örömteli emberi élet kultuszát valló humanista, epikureus reformereket is, akik szinte genetikailag beléjük kódolt bizalmatlansággal és gyanakvással viseltetnek a mindenkori hatalom iránt. De csak szinte, hiszen ez nem származás vagy genetika kérdése. Sőt, még csak nem is feltétlenül világnézeti kérdés. Nem feltétlenül jelent anarchizmust és tekintélyellenességet - csupán kifinomult szimatot a legitim, a közjót képviselő hiteles tekintély és a bullshitelő, manipulatív elitérdekeket szolgáló hatalom megkülönböztetéséhez.

És miközben az Erény hívői előszeretettel vádolják az Öröm híveit nihilizmussal és hedonizmussal, az ásító ürességet árasztó jelszavak és propaganda mögött gyakran éppen náluk fortyognak olyan sötét szenvedélyek, amik kerékbe törik az emberi életet. És gyakran éppen az élet apró örömeit a leginkább kiélvező emberekben van meg a legtöbb erő ahhoz, hogy ne adják fel az elveiket és kiálljanak másokért akkor is, amikor a többség hallgat, hogy túléljen.
A türelmetlen fanatizmus és a nagyvonalú nyitottság, a nyíltsisakos közösségi érdekérvényesítés és a háttéralkukkal előrehaladó bizánci lobbizás, a másikat betonba döngölő arrogancia és az intellektuális alázat nem csak a “nagy” politika porondján kerül szembe egymással. Hanem a mindennapi élet, a mikropolitika kis színterein is. Az iskolában, az egyetemen, a munkahelyen és a színházban, művészetben - mindenhol találkozhatunk vele.

A diákokat régen kulcscsomóval vagy favonalzóval, ma már inkább megalázó szavakkal terrorizáló Gizi nénik és a fiatalok önbecsülését kivirágoztató humanista tanárok. Az akaratukat mindenkire ráerőltető, az alkalmazottaikat egymás ellen kijátszó minidiktátor-főnökök és a közösséget szervező, lelkesedésüket a dolgozóikra is átragasztó vezetők. Azok, akiket már egy kis hatalom is megront és pöffeszkedő zsarnokká tesz - és azok, akik még a nagy hatalom felelőssége alatt is próbálják megőrizni a közvetlenségüket és játékosságukat.
Amikor korunk nagy ideológiai ellentéteiről van szó, mint amilyen például a nemiség, a gender kérdése - akkor is mindkét oldalon megtaláljuk a türelmetlen fanatikusokat és a türelmes konszenzus-keresőket. És a helyzet nagy paradoxona az, hogy az Erény magas lováról a másik oldalt ideológiai szitokszavak buzogányával gyapáló türelmetlen fanatikusoknak még akkor sincs igazuk - ha egyébként igazuk van.

Amikor Magyarország megújításáról beszélünk, akkor érdemes néha kicsit hátralépni a szokásos lövészárkokból, és perspektívát váltani. Vajon tényleg ott vannak a kibékíthetetlen ellentétek, ahol a lövészárokból látjuk őket?