Kisfaludy Károly versének sora jutott eszembe, amikor belenéztem Varga Viktor legújabb Himnuszt feldolgozó videoklipjébe: "Sok haza-puffogatás, ok semmi, de szörnyü magyarság."
Ha ezt a Tóth Gabi- és Vincze Lilla-jelenség mellé rakjuk, akkor máris kirajzolódik előttünk az előadóművészek NER-hez törleszkedő, nemzeti öntudatukat (és a piaci rést) hirtelen megtaláló új generációjának férfi és női princípiuma. Ez az új stílus - a Nemzethy Gitsch.
Nem tartozom azok közé, akiket alapból kiver a víz, ha a hazára, a nemzeti összetartozásra és a hagyományokra terelődik a szó. Érdekel a néprajz és az autentikus népzene. Tisztelem azokat is, akik hitelesen megélik a keresztény hitüket.
Mi több, azok közé sem tarozom, akiket úgy általában zavarna az, hogy a nemzeti kulturális kánon alapműveit új formákban dolgozzák fel. Az Anima Sound System is feldolgozta a Himnuszt, amiért szerintem indokolatlanul kapta meg egy parlamenti felszólalásban a vádat, miszerint: "egy zenészegyüttes Rákosi Mátyás nyomdokaiba lépve megváltoztatta nemzeti imádságunkat." Minden generációnak joga van újraértelmezni a nemzeti hagyományt - új formába önteni azt, ami értékes.
Amivel viszont nem tudok mit kezdeni, az a fröccsentett műanyagba öntött, árvalányhajas, melodramatikus műmagyarság. Amiből árad a pózőrködés és a hamisan érzelgős és melldöngető hazzafyság. Ami egyfajta émelyt hagy maga után az ember érzékelőszerveiben, mint egy túlságosan geil, csömör édesség. Hamis, mint a mosoly a fogkrémreklámban.
Az ember zsigerileg érzi, hogy amit lát, annak semmi köze a valósághoz, a való élethez - a magyar valósághoz és élethez meg főleg.
Magyarországon nagy hagyománya van ennek a délibábokat kergető hazapuffogatásnak, amit már Kisfaludy is ostorozott, és ami a 19. és a 20. század fordulóján érte el a csúcspontját. "Soha nem beszéltünk annyit magyarságunkról, mint ez önáltató korban, soha nem hittük oly mélységesen, hogy lábaink a nemzeti talajban gyökereznek," írta erről az időszakról Szekfű Gyula.
Ezzel szemben, ettől irtózva határozta meg aztán magát minden és mindenki, amit és akit a mai modern magyar kultúra letéteményesének tartunk. Bartók Bélától Szinyei-Merse Pálig, Móricz Zsigmondtól Ady Endréig. Akiket mind vadul támadtak és magyarellenesnek bélyegeztek a maguk korában.
És ez a szűklátókörűségében reménytelenül provinciálissá, a virtuskodásában önnön karikatúrájává váló magyarkodás most száz évvel később zombiként újraéledt. Negédesen habkönnyű színdarabok, soha nem volt múltat álmodó könyvek, történelmet torzító emlékművek, ájtatoskodó képmutatás, urizáló vadászatok, kardcsörtető militarizmus, borgőzös pöffeszkedés. Feltámadt a "papos, úri Magyarország", minden kliséjével és kellékével együtt, amit Ady verseiből megismerhettünk.
És most itt van a tetkós műmatyó giccs és a kardcsörtető raszta Petőfi-epigon - a nacionalista melodráma és a globális popkultúra legsilányabb ötvözete, aminek kitűnő táptalajt biztosít ez a rendszer.Majd csak megszokjuk ezt is.