Rolling Stones, rabszolgaság és polkorrektség

Fotó: Jim Pietryga

Vajon tényleg felháborító polkorrekt cenzúra, hogy a Rolling Stones nem játssza többé a rabszolgák kínzását romantizáló számát? 

Felhördült az egész magyar celebvilág, Majkától Nagy Feróig és Ganxta Zoliig. A “művészeti szabadság súlyos korlátozását” látják abban, hogy a Rolling Stones úgy döntött: nem játssza többé a koncertjein a Brown Sugar című slágert. A magyar bulvársajtó asszisztálása mellett, a kommentelőkkel szinkronban szidják a “polkorrektséget” és a “cenzúrát”, és hogy itt már kérem megmondják a művészeknek, hogy miről énekelhetnek, és miről nem.

Közben egyébként én magam nem találtam egyetlen olyan írást sem a magyar sajtóban, ami bemutatná magának a számnak a szövegét, és elmagyarázná, hogy pontosan mi is a baj vele. És miért van az, hogy maga a szerző, Mick Jagger is azt nyilatkozta, hogy mai fejjel már nem írna ilyen számot. Ha az ember figyelmesen elolvassa a szöveget (néha nem árt a hörgés előtt), akkor szerintem elég nyilvánvalóvá válik, hogy miért is nem.
Ez a szám - ne szépítsük - arról szól, hogy milyen gyönyörteli dolog megerőszakolni és megkínozni egy Afrikából elrabolt fekete rabszolgalányt és rabszolgafiút. Nem az a baj a dallal, hogy a “szadomazo” szexet népszerűsíti - a BDSM játékok konszenzuson alapulnak. A szám által magasztalt jelenetek viszont a színtiszta erőszakról szólnak.
Arról a kéjről, amit a fehér rabszolgatartó érez, amikor a korbács belehasít egy - hangsúlyosan fiatal és fekete - lány vagy fiú húsába.A másik ember totális kiszolgáltatottsága felett érzett kéj ez, aminek a nevében emberek millióit rabolták el az otthonukból és tartották generációkon keresztül rabszolgaságban. És ezeknek az embereknek a leszármazottai mind a mai napig nyögik a rabszolgaság gazdasági, kulturális és társadalmi következményeit - ha most a transzgenerációs traumákról még nem is akarunk beszélni.

Vajon tényleg csak az absztrakt, életszerűtlen elvek nevében folytatott öncélú kekeckedésnek lehet-e minősíteni azt, ha sokak szerint a rabszolgaság romantizálása, a rabszolgatartói kéj magasztalása visszataszító?És hozzáteszem: szó nincs cenzúráról, hiszen a slágert senki sem akarta betiltani. Egyszerűen kifejezték a helytelenítésüket vele szemben - ez nem cenzúra.

Én szeretem a Rolling Stones-t, továbbra is hallgatni fogom - ezt a számot viszont nem. Nem azért, mert bárki megtiltotta, ott van fent a videómegosztó oldalakon számos formában. Szerintem jó is, hogy ott van fent: legyen dokumentálva. De ettől még nem tetszik, és egyetértek azzal, hogy a koncerteken sem játszák.

Ami pedig a magyar sztárok polkorrektség elleni kirohanását illeti: mindegyik bizonygatja, hogy ők bizony mindenből gúnyt tudnak űzni, akár még saját magukból is, ha kell. Bárki mondhatja rám, hogy én egy “fehér fasz” vagyok, ez engem nem zavar - mondja Ganxta Zoli. Legszívesen megbántanám az összes nációt, vallást, gondolkodást, szexuális beállítottságot, ami létezik ebben a világban, köztük a saját magamét is - írja Majka.

Csak éppen az a gond ezzel, hogy zéró figyelmet szentel a társadalmi és történelmi kontextusnak. Más az, amikor egy kiváltságos csoport tagjaként gúnyolódunk a kiszolgáltatott csoport tagjain - amikor az erős csinál viccet a gyengéből. Amikor az ember egy etnikai vagy szexuális kisebbség tagja, vagy akár nő - és emiatt diszkriminációt éri, akkor nem tud önfeledten nevetni azokon a vicceken, amelyek pontosan ugyanazokat az előítéleteket támasztják alá, amelyek alapján őt hátrányosan megkülönböztetik.

Vajon véletlen, hogy az emberek cigányvicceket, buzivicceket és szőkenős vicceket mesélnek és azon röhögnek - bezzeg a fehér heteró hímneműség nem jelenik meg sztereotípiákat építő utcai viccek témájaként?És ha már itt tartunk: tegyük fel, hogy egy együttes a dalában azt magasztalja, milyen édesen nyögdécseltek azok a magyar nők éjfélkor, akiket a megszálló szovjet katonák csoportosan erőszakoltak meg a budapesti romok között. Pont úgy, ahogy egy "fiatal magyar lánynak nyögnie kell". És ezt a számot kritika éri a “nemzeti radikális” oldalról - sőt, egyesek azt követelik, hogy ne játszák koncerteken és a tévében. Kíváncsi vagyok, vajon Nagy Feró akkor is borzasztóan fel lenne-e háborodva ezen a botrányos cenzúrán.
Vajon tényleg annyira nyitottak és toleránsak vagyunk akkor is, amikor a saját kulturális tabuinkat sértő tartalmakról van szó? Vagy amikor esetleg a mi kiváltságainkat piszkálják meg? Nem állítom, hogy Nyugaton az antirasszista és antiszexista aktivisták között nincsenek olyanok, akik türelmetlenül fanatikusak. Nem hiszek az ideológiai bunkók általánosító alkalmazásában. Én abban hiszek, hogy minden egyes esetet, minden egyes dalt, műalkotást, megnyilvánulást külön, a maga kontextusában kell értelmezni ahhoz, hogy ítéletet alkossunk róla. De amikor egyesek az ún. "pc terror" és "woke vírus" meg hasonlók ellen keltik a hisztériát, akkor valójában éppen azt lehetetlenítik el, amit számon kérnek: hogy higgadt, érzékeny módon, egymást meghallgatva vizsgáljuk meg az egyes művész egyes alkotását és annak kontextusát.