Ha valaki, hát éppen szegény Kölcsey berzenkedne leginkább a Himnuszának azon kiforgatása ellen, ami a magyarság egyik felét világnézeti alapon kirekeszti a nemzetből.
„A baloldal, bár olyan amilyen, mégiscsak benne van a nemzetben, mint a balsors a himnuszban,” jelentette ki a magyar miniszterelnök.
Állatorvosi lova ez annak, amit passzív agresszív gyűlöletbeszédként lehet a leginkább leírni, és ami korunkban egyre inkább jellemzi a kirekesztő üzeneteket és azok megfogalmazóit. Ma már ugyanis nem menő a nyílt, kódolatlan kirekesztés és gyűlölet - ezért aztán aki mégis ilyen érzelmeinek és indulatainak akar teret adni, az a következőt teszi:
1. A támadó pozícióból védekező pozícióba, elkövető helyett áldozat szerepbe helyezkedik. Mintha ő lenne a sértett fél, aki számára jogos lenne az agresszió - de ő óriási önmegtartóztatásról és önuralomról tanúságot téve, keresztény megbocsátást gyakorolva lemond erről, és nagylelkű gesztust tesz.
2. Az elítélendő csoporttal kapcsolatban valamiféle színleg befogadó szendvicsbe csomagolja a kirekesztő mondanivalóját. Befogadásnak álcázott kirekesztés. Türelemnek álcázott türelmetlenség.
Mert ugye lehet ezt a mondatot úgy értelmezni, hogy a miniszterelnök elismerte, hogy a baloldal a nemzet része - de valójában hogyan lehetne a balsors a nemzet része? Hát sehogy. Kölcsey Himnuszában a balsors a nemzeten kívül álló, azt kívülről fenyegető, determináló erő, aminek csakis a kegyelem Istene szabhat határt.
A miniszterelnök szellemesnek szánt, de rendkívül színvonaltalan és kirekesztő mondata nem is ér meg több elemzést. De ha már ez a fogalom - a balsors - a figyelem középpontjába került, felmerülhetnek ennél izgalmasabb kérdések is.
Vajon hogyan férhet meg a balsors, mint vak erő, és az Isten, mint a kegyelem, ugyanabban a világban - és ugyanabban a versben?Kölcsey költészete, mint minden igaz romantikusé, tele van ellentmondásokkal, vívódással, töprengéssel, ambivalenciával, antagonizmussal. Könnyen kimutatható, hogy a Himnuszra hatottak a középkori latin himnuszok, a protestáns énekek és a kuruc bujdosó dalok. De éppúgy hatottak rá a görög tragédiaírók és filozófusok.
Ahogy arra a biblikus irodalom egy legkiválóbb ismerője, Komoróczy Géza is rámutatott egy 1993-as cikkében, a balsors eszméje - a "bűnös nemzet" eszméjével szemben - Kölcsey Himnuszában nem biblikus eredetű, valószínűleg sokkal inkább a német történeti romantikából származik.
Kölcsey valláshoz való viszonya is ellentmondásos volt. Lucretius nyomán (Tantum religio potuit suadere malorum - ily sok rosszra rávette az embereket a vallás) szkeptikus volt az intézményes vallással szemben. Istenről leginkább a filozófusok, például Spinoza módjára beszélt, mint a világot átható, rendező erőről. Próbálta hinni, hogy a világot egy értelmes, megbocsátó, kegyelmet gyakorló erő irányítja - de közben ezt az erőt gyakran inkább látta úgy, mint a görög tragédiákban megjelenő kérlelhetetlen, vak szükségszerűséget (ananké).
Előfordult, hogy a Sors és Isten szavakat felcserélte. Szauder József például a Kölcsey sors-filozófiáját elemző tanulmányában beszámol róla, hogy a Himnusz után 15 évvel írt Zrínyi második énekének első verziójában még Isten szerepelt ("Te lásd meg Isten szép hazámat!"), a végső verzióba azonban Sors került: "Te lásd meg, ó Sors, szenvedő hazámat!"
Kölcsey remény és kétségbeesés, vak Sors és kegyelmes Isten között hányódott. Világképe, jövőképe olyan volt, mint az égbolt, amin haragos, zivataros felhők vonulnak át, árnyékba borítva a földet, de köztük a réseken néha átsüt a ragyogó napsugár, szivárványt festve a láthatárra.A balsors Kölcseynél is támadhat belülről, mint ahogy arra Himnuszban is utal: "Hányszor támadt tenfiad/Szép hazám kebledre,/S lettél magzatod miatt/Magzatod hamvvedre!" De aki ezt a sort úgy értelmezné, miszerint bizonyos világnézetű magyarok csoportját lehetne azonosítani a nemzet balsorsával - az súlyosan téved.
Hiszen a liberális Kölcsey (aki a korabeli országgyűléseken sok társadalmi kérdésben bizony radikális baloldalinak számított) éppen a hasonló mesterséges választóvonalak melletti megosztottságot ostorozza a leginkább. Amikor ravasz hatalmasok egymás ellen fordították a magyarokat azért, hogy a saját vagyonukat és befolyásukat gyarapítsák. Oligarchákat, kiskirályokat, idegen zsarnokok kiszolgálóit. Bizonyára berzenkedne versének ilyen értelmű torzításától.