Háborús propaganda az igazság utáni világban

A Kreml háborús propagandája nem azt akarja elérni, hogy vakon higgyünk neki, hanem azt, hogy elbizonytalanodjunk abban, hogy ki is az elkövető, és ki is az áldozat.

Elborzadva nézzük a képeket a mariupoli színház elleni terrorakcióról, amelyben ki tudja, hány civil élete került veszélybe, köztük gyerekeké. Ez bizony a totális háború, amiben az emberélet semmit sem számít. Valószínűleg ugyanazt az elborzadást és felháborodást éli most át ellenzéki és kormánypárti magyar, amikor ezeket a képeket nézi. És mégis, attól függően, hogy milyen forrásból, milyen módon keretezett híreket olvas, más és más értelmezését adja az eseményeknek.

Ha a nyugati médiából és a hazai független médiából tájékozódik, akkor dühe és felháborodása egyértelműen az orosz agresszor ellen irányul. Ha azonban a kormány által kézivezérelt oldalakról tájékozódik, akkor ott egymás mellé helyezve, súlyozatlanul két egymással szögesen ellentétes állítást talál: az ukránok szerint az oroszok támadtak, az oroszok szerint viszont az ukránok támadták meg saját magukat, hogy félrevezessék a nyugati médiát.

Ez aztán a független újságírás, mondhatnánk: tessék, elétek tárjuk az állításokat, oszt döntse el az olvasó, kinek hisz. Pedig ezzel semmi mást nem tesznek ezek a sajtótermékek, mint a Kreml keze alá dolgoznak.

Az áldozat provokálja ki az ő akcióit. És az áldozat eszerint hamisan állítja be magát áldozatként, valójában egy ügyes manipulátor, aki ezzel manipulálja a környezetét.

Nincsen új a Nap alatt.

1994-ben a Szarajevót ostromló boszniai szerb hadsereg kegyetlen támadást hajtott végre a Markale piacon ételért sorban álló emberek ellen. Az első támadásban 68 ember vesztette életét. A szerbek vezetője, Radovan Karadzic, sietett közölni a sajtóval, hogy nem ők felelősek a támadásért. Valójában a várost védő “szélsőséges” bosnyák csapatok rendezték meg a támadást. És még bábúkat és régi holttesteket is felvonultattak, hogy elhitessék a nyugati médiával, hogy a szerbek támadtak. Hiszen miért is támadnának a szerbek civileket, ha tudnák, hogy ezzel a Nyugat haragját váltják ki - kérdezte Karadzic őszintétlen felháborodással.

Az ENSZ későbbi vizsgálata persze kiderítette, hogy Karadzic állítása teljesen hamis volt. Az aknavető-támadást egyértelműen egy szerb állásból követték el. A cél: terrorizálni a lakosságot. Elérni, hogy a védők megtörjenek. Hogy eljussanak arra a pontra, hogy már nincs értelme folytatni, fontosabb a gyerekeik élete.

A vád célja az volt, hogy aláássa a nemzetközi összefogást az áldozatok mellett, az agresszorral szemben. Akárcsak most. A Kreml propagandája azt szajkózza, hogy az ukrán “szélsőségesek” saját népük ellen “rendeznek meg” támadásokat, és még színészeket és maszkosokat is felvonultatnak, hogy félrevezessék a nyugati médiát.

Dokumentálva van, hogy számos esetben a háború előtt ukrán filmforgatásokon készült fotókat használt az orosz propaganda arra, hogy hamisan úgy állítsa be: az ukránok saját maguk elleni támadásokat “játszanak el” a kamerának.

Egy ízben az orosz propaganda letakart holttesteket mutató fotókat is úgy állított be hamisan, mintha az ukrán propaganda élő színészeket használt volna holttestek eljátszására - pedig valójában ezek a képek egy bécsi tüntetésen készültek, ahol az aktivisták ún. die in akciót hajtottak végre (lefeküdtek a betonra, mintha halottak lennének).

Ami pedig a nyugati közvéleményt illeti, a hazugságok célja nem egyszerűen az, hogy mindenki kétely nélkül bedőljön az orosz propagandának. Ó nem. Ennél ők okosabbak. A cél az igazság relativizálása.

“Lám, itt van két oldal, ütik egymást, az egyik ezt mondja, a másik azt, az a legjobb, ha mi ebből kimaradunk.” “Ez egy konfliktus két egyaránt fanatikus etnikum között, olyan célokért, amiket mi nem is érthetünk meg, ezért aztán semlegesnek kell maradnunk.” Pontosan ez az a hatás, amit az agresszor szeretne elérni a propagandájával, és nem a vakhit a saját állításainak igazában.

És azok, akik azt hiszik, hogy nagyon bölcsek akkor, amikor a “stratégiai nyugalmat” és a “semlegességet” választják “az ukrán üllő és az orosz kalapács” között (milyen relativizáló duma ez is), azok valójában éppen azt teszik, amit Putyin elvár tőlük.

Zavart és zajt kelteni, amiben nem hallatszik meg az áldozatok jajszava, amelyben elbizonytalanodik az ember, amiben elveszíti az együttérzését az áldozatok iránt - ez a cél. És végső soron az igazság teljes lerombolása.

Igen, fontos, hogy egy háborús országból érkező híreket kellő körültekintéssel kezeljük. Hogy lecsekkoljuk az információnk forrását és hitelességét. (A professzionális újságírói munkának ez is része, nem úgy, mint a propagandistákénak.) De eközben még fontosabb, hogy ne veszítsük el az erkölcsi iránytűnket, ami mindig arra késztet minket, hogy az áldozattal, a gyengével, a bántalmazottal érezzünk együtt.

Éppen úgy, ahogyan ezt akkor kell tennünk, amikor arról értesülünk, hogy valakit a családjában vagy a párkapcsolatában bántalmaznak. Nem fordíthatunk hátat az áldozatnak, ha az segítséget kér tőlünk, csak azért, mert az elkövető megpróbálja relativizálni a bántalmazást.
Nagyban, a nemzetek közössége szintjén most ugyanezt próbálják lenyomni a torkunkon az orosz agresszióval kapcsolatban. Megpróbálják elérni, hogy vállat vonjunk, kimaradjunk, közönyösek legyünk, ne segítsünk, ne fogjunk össze. Mert ez a “biztonságos”. Csak éppen a történelemből megtanulhattuk, hogy ha egy bántalmazó (bully) terrorizálja a közösséget, akkor soha nem tudhatjuk, ki lesz a következő.

Ahogy Elie Wiesel mondta: az elnyomó és elnyomott konfliktusában "mindig állást kell foglalnunk, mert a semlegesség soha nem az elnyomottat segíti, hanem az elnyomót. A hallgatás a kínzót bátorítja, nem a kínzottat."