Rossz ember-e Böjte Csaba? A kommentekben gyakran erre a kérdésre redukálódik le a vita. Pedig ennél jóval érdekesebb, a rendszer lényegét érintő kérdéseket kellene feltennünk.
Sokkolta a közvéleményt a Transtelex alapos oknyomozó riportja, ami az általa felügyelt gyermekotthonban megtörtént gyermekabúzusokat tárja fel.
Lehet persze mondani - amit a hazai egyház rendszeresen felhoz - hogy hát kérem nem lehet teljesen elkerülni, hogy rohadt alma kerüljön a ládába. Vagy kukac kerüljön a kívülről tökéletesnek tűnő cseresznyébe. És szegény Csaba testvér nem tudhatott erről, és amint megtudta, máris rohant a hatósághoz feljelentést tenni. Egyébként is, "nálunk valószínűleg kevesebb visszaélés történt, mint más országokban", és "a kiskorúak zalkatása és szexuális molesztálása legkevésbé egyházi ügy" (Veres András püspök).
De a kép, ami előttünk feltárul, bizony ennél sötétebb. Túlmutat egyetlen ember, vagy akár néhány ember személyes felelősségén. Mert itt egy 10 éven keresztül rendszeresen és rendszerszerűen elkövetett gyermekabúzusról van szó, ami gyerekek egymásra követő generációinak életét tette pokollá. Ami nagyon sok kérdést vet fel arról, hogy ezek a gyermekotthonok hogyan működnek. Vajon életszerű, hogy egy jól működő intézményben 10 éven keresztül senki nem vette ezt észre? Vajon mit mond ez el úgy általában az egész intézményi kultúráról?
És igazából nem is tudom eldönteni, hogy melyik a rémisztőbb alternatíva: hogy észrevette, de nem tett semmit, vagy hogy nem vette észre.Mindkét esetben elég lesújtó képet alkothatunk arról, hogy mennyire számított az, hogy feltárják: maguk a gyerekek, az otthonok lakói, úgy egyébként hogy érzik magukat, mennyire vannak egyben, mennyire vannak szerető és gondoskodó környezetben. Mert nem arról van szó, hogy kétségbe vonnám, hogy ha a vezetőség értesül hasonlóról, akkor eltávolítják az illetőt. A kérdés az, hogy maga a rendszer vajon mennyire kedvez annak, hogy az ilyen bántalmazók zavartalanul folytassák a tevékenységüket.
Ha a rendszer úgy működik, hogy a benne dolgozók sem képesek felismerni egy bántalmazott gyerek jelzéseit (márpedig ezek mindig vannak), ott súlyos problémák vannak.Ma már ezernyi dokumentált eset van a világ számos országában, ami mutatja, hogy a hasonló benntlakásos otthonok természetüknél fogva nem csak könnyen az abúzus és bántalmazás melegágyai lehetnek. De egyben maga a családtól való szeparáció és maga az intézményes körülmények is traumatizáló hatással vannak. Nem csak az egyházi otthonok. Ha valamit tudunk a gyermekek egészséges lelki fejlődéséről, hát akkor azt, hogy egy ilyen intézményi környezetben még akkor is szükségszerűen sérülnek, ha egyébként szerető és gondoskodó felnőttek felügyelete alatt állnak. Ezt egyébként maga Böjte Csaba is elismerte, aki egy ízben ahhoz hasonlította az otthonait, mint egy protézist, mankót annak, akinek amputálták a lábát (ti. aki elvesztette a családját). Kármentés. Tűzoltás. Viszont azt is mondta, hogy az ő otthonaiban a gyerekek "megtanulják a helyes értékrendet."
A Transtelex riportjából kiderültek nyugtalanító részletek a túlhajszolt, leuralt, de valódi szakmai támogatás, szupervízió nélkül működő gondozók munkájáról. Még ennek a riportnak az elolvasása után sem állíthatjuk, hogy teljes képünk van arról, mi történik ezekben az otthonokban.
Én személy szerint bízom benne, hogy az ott dolgozó emberek többsége derék, elkötelezett ember, akik próbálnak szeretetet és gondoskodást adni a rájuk bízott sérült gyerekeknek. Nem ezzel van a gond. De a Böjte által említett "értékrendről" már korábban is komoly kétségeink merülhettek fel, amikor Csaba testvér "boxakadémiájáról" olvashattunk híreket. Miszerint a lelkileg súlyosan sérült, traumatizált gyerekeket arra ösztönzi, hogy ökölvívásban teljesedjenek ki.
“Azért teszem, mert az élet ilyen. Küzdeni kell. A ringben nincs fejlesztő pedagógus meg pszichológus, ott te vagy a két öklöddel. Vagy megvéded magad, vagy kiütnek,” jelentette ki. Magyarul nem kell itt rinyálni a gyermekkori traumákon: meg kell tanítani a gyereket, hogy csak magára számíthat egy könyörtelen világban. Legyen "kemény", tanulja meg elfojtani az érzéseit és belesűríteni a fájdalmát egy ökölcsapásba.
És ezzel kapcsolatban megint elmondhatjuk, hogy aki akár egyetlen könyvet elolvasott a gyermekkori traumák témakörében, az is érzi, hogy ez a szemlélet mennyire torz. Hiszen a trauma éppen arról szól, hogy egy kisgyermek nem kapja meg azt a gondoskodást és odafigyelést a szülőtől, ami ahhoz szükséges, hogy egészséges emberi kötődést alakíthasson ki másokhoz. A trauma nem az, amit történt: hanem a változás, ami ennek hatására az agyban, az elmében bekövetkezett. A trauma a hatására az agy félelemközpontja gyakran olyan helyzetekben is a küzdj-vagy-menekülj módba kapcsolja át az embert, amikor ez kimondottan káros az emberi kapcsolatai alakulására.
A traumatizált gyereknek nem az a problémája, hogy képtelen elfojtani az érzéseit: éppen ellenkezőleg, az érzelmi lefagyás, a világgal szembeni tüskenövesztés éppenhogy tipikus trauma-reakció.
Amit a traumatizált gyereknek meg kellene tanítani, az pont az, hogy NEM csak magára számíthat. Hogy nem kell folyamatosan úgy éreznie, hogy egy ökölvívó-ringben van, ahol csak kiütéssel győzhet.És a probléma az, hogy valószínűleg Böjte Csaba is egy olyan mérgező környezetben szocializálódott, ahol a traumatizált gyerekeket újratraumatizálták. És az egyház, minden kenetteljes, ájtatos szeretetre való hivatkozása ellenére, valójában melegágya az ilyen toxikus, bántalmazó emberi kapcsolatoknak. Ennek persze semmi köze a krisztusi, evangéliumi tanításokhoz: nem abból következik, amit Jézus tanított.
Az egyház, mint tekintélyelvű, patriarchális intézmény, amivé a történelem során, a hatalommal való összefonódásán keresztül vált, újratermeli azokat a hatalmi viszonyokat, amelyekben a sérült emberek továbbadhatják a sérülést másoknak.És az egyházban különösen sok sérült ember talál menedéket, akik a társadalmi előítélek miatt képtelenek teljes és boldog életet élni. És akiknek a beléjük nevelt folyamatos szégyen miatt teljesen eltorzul a lelke. Mert - egy újabb paradoxon - az egyház a folyamatos megbocsátásra és kegyelemre való hivatkozás ellenére mégis arra neveli az embereket, hogy szégyent érezzenek azzal kapcsolatban, amilyen életet valóban élni szeretnének. Hogy gyűlöljék és vessék meg a testet, amiben élnek, különböztessék meg magukat tőle, és amikor a test fellázad, akkor tagadják meg.
Ezért van az, hogy világszerte esnek ki a csontvázak a szekrényekből, és derülnek ki a borzalmasabbnál borzalmasabb részletek arról, hogyan abúzálták, bántották a gyerekek egymásra következő generációit egyháziak. Mert itt is transzgenerációs traumákról van szó: maguk a bántalmazók sem tanulták meg, milyen a valódi tartalmas, bizalmon alapuló emberi kötődés. Milyen az, amikor nem kell folyamatos szégyenben élni. Milyen az, amikor az ember harmóniában és nem bántalmazó kapcsolatban élhet a saját testével. Márpedig aki saját magát is bántja, aki saját magát nem szereti: az mást is bántani fog.
Félreértés ne essék: nem vonatkozik ez minden egyházira. Borzasztó látni, amikor az erről a témáról folytatott vita átmegy egy általános gyűlölködésbe az egyháziakkal szemben. Ez nagyon félrevisz.
Amikor a pap állandó jelzőjévé válik a "pedofil", az éppen olyan ártalmas és igazságtalan, mint amikor a kormány a melegekkel mossa össze a pedofíliát.Mondjuk ki világosan és egyértelműen: az egyházi tanítók, nevelők túlnyomó többsége nem bántalmazó és nem pedofil. De mégis, ők is részei egy olyan toxikus környezetnek, intézményrendszernek, ami táptalajt biztosít a bántalmazásnak. És ahol a tekintély vak tisztelete és követése, a lojalitás, a hagyománytisztelet és rendpártiság megakadályozza, hogy a bántalmazásra megfelelő válaszok szülessenek. És az áldozatok megfelelő védelmet kapjanak.
Hiszen nézzük csak meg, mennyire mimóza-reakciót ad az egyház, valahányszor csak felmerül az egyházon belüli abúzus megalapozott vádja: magába húzódik és keresztényüldözést vizionál. Lásd például annak a fiatalembernek a sorsát, aki maga is egyházi abúzus áldozatává vált, és ahelyett, hogy erkölcsi elégtételt kapott volna, a vádlottak padján kötött ki.
Itt nem bűnbakokat kell találni, hanem ezzel a rendszerrel érdemes foglalkozni, ami újratermeli a traumatizációt. Nem véletlen, hogy a jelenlegi hatalom ennyire támogatja az egyházakat, és sorra játssza át nekik a gyermekvédelem, az oktatás és szociális ellátás intézményrendszerét az államtól.
Maga a magyar kormány feje (aki már joggal elmondhatja Magyarországon, amit a Napkirály: "az állam én vagyok") maga is egy súlyosan traumatizált ember. Akit az apja bevallottan rendszeresen bántalmazott. És aki, szintén dokumentálhatóan, egy olyan focimérkőzésként fogja fel a saját életét, ahol egy könyörtelen világban minden eszközzel csakis a saját csapata totális győzelme számít.
Csak egy naiv ember gondolhatja, hogy ez az ember ájtatos vallásos hitbuzgóságból próbálja eltörölni az egyház és állam közötti határozott választóvonalakat. Valójában ösztönösen érzi, hogy az egyházak, mint a tekintélyelvű hatalmi mechanizmusok újratermelői, szövetségesei ebben a küzdelemben. Az egyházak, amelyek hozzá hasonlóan rühellik az átláthatóság és elszámoltathatóság, a monitorozás és evaluáció kultúráját. A pluralizmusal, az alulról felfelé szerveződő civil társadalommal szemben egy tekintélyelvű alternatívát kínálnak arra, hogyan kezeljük a társadalmi problémákat.
Az egyházaknak - Böjte Csabának is - bizony jelentős szerepe volt és van a jelenleg kormánypolitikává vált hisztériakeltésben. Ami szerint a magyar embereknek az "istentelen" "nyugati liberalizmustól" kell félteni a gyerekek egészséges lelki fejlődését. Ami szerint az azonos nemű emberek kapcsolata abnormális, bűn és betegség, amit összemosnak a pedofíliával és gyermekabúzussal. Ami szerint az iskolákból száműzni kell a szexedukációt, miközben a formális, dogmatikus hit- és erkölcstani elvek oktatására kell helyezni a hangsúlyt.
A jelenlegi magyar iskolák jelentős részében a gyerekek már korán megtanulják a képmutatást, de azt nem, hogyan fejezzék ki, dolgozzák fel az érzelmeiket, és miként legyenek képesek örömet szerezni maguknak és másoknak anélkül, hogy ezzel ártanának. És az egyháziak, mint Böjte Csaba, ösztönösen érzik (még ha a bankszámlájuk nem is figyelmeztetné őket örökösen), hogy az állam vezetője az ő emberük. Véd- és dacszövetséget alkottak vele. Mert amit ő képvisel, az autoriter, arrogáns, patriarchális vezetői stílus, ájtatoskodó alázatossággal álcázva, pont az, amiben ők is szocializálódtak. Trauma-reakcióiban magukra ismernek: a bántalmazott kisfiúra és kislányra, aki tüskéket növesztett a világgal szemben.
A kormányváltásnál jóval többre van szüksége ennek a súlyosan traumatizált népnek, ami folyamatosan kitermeli magából a bántalmazó vezetőket.