Az Amnesty International Ukrajnával kapcsolatos jelentése hatalmas vihart indított el a nemzetközi médiában. Sokan az orosz trollok etetésével vádolták meg, mások viszont a szervezettel szembeni cenzúráról és elhallgattatásról beszélnek. Vajon mi az igazság?
A jelentés arról szól, hogy az ukrán hadsereg több városban és faluban a civil lakosságot veszélyeztetve építette ki a harcállásait, a frontvonalon belül. Például kórházak és iskolák közelében.
Ez a történet nagyon sokféleképpen félrement, és ebben bizony a jogvédő szervezetnek is komoly felelőssége van.A szervezet védelmében: egy emberi jogi szervezetnek nem célja, hogy egy háborús konfliktusban bármelyik fél mellé álljon. Az Amnesty következetesen kritizálta és elítélte az Oroszország által elkövetett háborús bűncselekményeket. De hiába Oroszország az agresszor - ez még nem jelent automatikus mentességet Ukrajna számára a hasonló kritika alól. Ugyanazon nemzetközi, univerzális emberi jogok és elvek mentén lehet és kell értékelni az ukrán kormány tevékenységét, mint amelyek mentén a Putyin háborús gépezete által elkövetett borzalmakat is megítéljük.
Az Ukrajna elleni minden kritikát felhasználhat (és persze fel is használ) a putyini propaganda. Kéjelegve, csámcsogva tálalják azóta is a hírt, saját szájuk íze szerint értelmezve.
Akár arra is felhasználhatják, mutatnak rá a kritikusok, hogy a legközelebb, amikor egy kórházat bombáznak le, majd mutogassák az Amnesty jelentését: lám, még ők is elismerték, hogy az ukránok "élő pajzsként" használják a lakosságot!Ez persze gusztustalan - de önmagában nem tartom jó érvnek amellett, hogy az emberi jogi szervezetektől szelektív hallgatást követeljünk meg. Ha Ukrajna, joggal, az erkölcsi fölényére hivatkozik - akkor nem kevésbé, hanem jobban kell megfelelnie az univerzális erkölcsi követelményeknek.
Önmagában még nem lesz trollok etetője és háborús propagandát kiszolgáló hasznos idióta egy szervezet, ha kritikát mer megfogalmazni az agresszor áldozatává esett, harcoló állammal szemben. A kérdés, hogyan és miért teszi ezt. Ha lesöpörjük a kritikákat azon az alapon, hogy "de hát ebben a konfliktusban mi vagyunk az áldozatok", akkor milyen alapon kérjük számon az agresszort ugyanezen elvek alapján? Ha az ukránok háborús bűncselekményeket vagy súlyos jogsértéseket követnének el a háborúban, akkor éppen annyira bírálhatónak kell lenniük, mint az oroszoknak.
A probléma azonban az Amnesty jelentésével az, hogy kétséges, hogy megalapozott-e, és hogy az ukrán hadsereg valóban rászolgált-e a kritikára. Nem arról van ugyanis szó, hogy az ukránok civil célpontokat támadtak, civil lakosokat gyilkoltak volna. Hanem arról, hogy az oroszok által támadott városokat úgy védték meg, hogy civil épületekben állítottak fel harcállást. És bár a jelentés valóban dokumentál olyan eseteket, amikor az ukránok kórházak és iskolák közelében létesítettek harcállásokat: de vajon ez önmagában tényleg jogsértő és elítélendő? Tényleg bizonyítja, hogy az ukrán hadsereg tudatosan, készakarva teszi a saját lakosságát áldozattá?
A nemzetközi humanitárius szabályok szerint csak akkor lehet katonai állást felállítani civil célpontok közelében, ha "kényszerítő" (compelling) katonai érv szól emellett. De ez a jelentés nem bizonyítja, hogy ilyen érv nem volt. Nekem még - szerencsére - nem kellett megvédenem a hazámat, a városomat fegyveres megszállóktól. Remélem nem is kell soha. Ezért aztán egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy meg lehet védeni úgy egy várost, hogy a kórházak és iskolák, lakóházak közelében nem harcolunk. Hiszen valahol az a lényeg, hogy az iskoláink, a kórházaink, a lakóépületeink ne kerüljenek orosz ellenőrzés alá! Végső soron nem lehet úgy honvdő háborút folytatni, hogy a civil épületeket nem tesszük célponttá!
Ráadásul a háború során többször is láthattuk, hogy az oroszok olyan civil célpontokat támadtak, amelyeknek biztosan nem volt semmilyen katonai jelentősége. Lakóépületeket, színházakat bombáztak, a lakosság terrorizálása, megfélemlítése céljából. Ettől remélve, hogy az ukránok hamarabb kapitulálnak.
És ezért teljesen jogosnak tartom a kritikát az Amnesty-vel szemben: nem lehet eltekinteni a kontextustól, hogy az ukrán hadsereg itt egy megszálló agresszorral szemben védi a lakosságot. Védi attól, hogy elpusztítsák fizikai értelemben, és elpusztítsák kulturális-nemzeti értelemben, az identitását, a gyökereit. Védi attól, hogy utána esetleg generációkra zsarnokságban kelljen élnie. És ezt a honvédő háborút nem lehet úgy folytatni, hogy a civil lakosság maga ne válljon célponttá.
Az Amnesty egyébként borzasztóan rosszul kommunikálta és menedzselte az egész ügyet. Először is, ha egy ilyen súlyú jelentést adok ki, akkor előtte nagyon alaposan és körültekintően tényellenőrzöm a mondandómat, sokféle forrásból dolgozva, többféle perspektívából megvizsgálva az ügyet.
Az Amnesty jelentése viszont elég pongyola. A saját szervezetén belül sem egyeztették megfelelően, belső konfliktusokat szült a jelentés, és ezek a konfliktusok a nyilvánosság elé kerültek. Okszana Pokalcsuk, az Amnesty Ukrajna igazgatója lemondott, és egy Facebook posztban kritizálta a jelentést. Szerinte a nemzetközi szervezet nem várta meg, amíg a tanácsuknak megfelelően az ukrán hadügyminisztérium is kommentálhatja a jelentés tartalmát.
Az sem segített, hogy a szervezet igazgatója, Agnes Callamard a Twitteren "trolloknak és csőcseléknek" nevezte a jelentést kritizálókat, amivel csak olajat öntött a tűzre. Azóta sokan a lemondását követelik. Megérne egy külön misét, hogyan lehetett, kellett volna úgy tálalni ezt az egészet, hogy ne vezessen teljes kommunikációs csődhöz. Nagyon sajnálatos ez az egész eset - mert közben az Amnesty csapata nagyon is fontos munkát végzett és végez 30 éve Ukrajnában a jogsértések feltárása és az ellenük folytatott küzdelem terén.
Ebből az egész botrányból tehát nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a jogvédelem, mint olyan, kudarcot vallott volna. Nagyobb szükség van rá, mint valaha.