"Elmondok egy titkot a félelemről: a félelem abszolutista. A félelemmel a mindent vagy semmit elv érvényesül," írta Salman Rushdie, akit tegnap egy az iráni iszlamista rezsim által feltüzelt fanatikus megkéselt egy nyilvános beszélgetésen. Amikor ezt a cikket írom, még nem tudni, életben marad-e.
"És elmondok neked még egy titkot: a félelem elleni forradalomnak, ami ennek a cifra zsarnoknak a bukását eredményezi, semmi köze a »bátorsághoz«. Ennél valami sokkal alapvetőbből fakad: abból a szükségletből, hogy tovább éld az életed," folytatódik az idézet. Kevés embernek volt bensőségesebb viszonya a félelemmel, mint Rushdie-nak, akire a Sátáni Versek című regényéért vallásos átkot mondott ki az iráni ajatollah, és aki a 80-as évek óta folyamatos halálos fenyegetések árnyékában, sokáig álnéven, bújkálva élt. Bátor ember volt Rushdie? Sokan rávágnák: igen. De volt idő, még a 90-es években, amikor úgy tűnt, nagyon is sikerült őt megfélemlíteni. Nyilvánosan bocsánatot kért a regénye miatt és megtagadta az abban írtakat, és azt hazudta magáról, hogy megtért az Iszlámhoz - csak hogy visszavonják a fatvát. Nem vonták.
Élete későbbi szakaszában azonban úgy döntött, nem akar többé félelemben élni. Ki merte mondani azt is, örömmel, hogy nem hívő muszlim. Sokáig úgy tűnt, szerencsésen sikerült elkerülnie a halált. Nem úgy, mint a könyve több fordítójának, például a japán Hitoshi Igarashinak, akit megkéseltek Tokióban. Hasonlóan járt a regény olasz és norvég fordítója is. Rushdie 2019-ben még optimistán nyilatkozott egy interjúban arról, hogy a világ valószínűleg továbblépett és már jóval fontosabb ügyek veszik el a figyelmét, mint az, hogy őt meg kell ölni. Sajnos az amőbaagyú fanatizmus nem felejtett, iráni alapítványok továbbra is pénzt gyűjtöttek, hogy a kivégzésére motiválják a híveket. És a végzet végül őt is utolérte.
Van egy történet az arabról, aki Damaszkuszban találkozott a halállal. A halál arcán meglepetés tükröződött. Az arab megrémült, mert úgy érezte, még nem jött el az ideje. Lóhalálában nyargalt át Aleppóba, hogy elmeneküljön a halál elől. Itt aztán gratulált magának, amiért elkerülte a halált. Ekkor azonban odalépett hozzá a halál. Lehetetlen, hiszen elmenekültem előled, kiáltott fel az ember. A halál szelíden a vállára tette a kezét: mindig is úgy volt, hogy Aleppóból kell elragadnom téged, ezért is lepődtem meg, hogy Damaszkuszban láttalak.Bizonyára lesznek, akik a Rushdie elleni merényletet arra fogják felhasználni, hogy tovább gerjesszék az iszlamofóbiát és a muszlim menekültekkel, migránsokkal szembeni gyűlöletet. Akik majd azt a következtetést vonják le, hogy lám, milyen veszélyes is a "fajkeveredés". "Ezek" nem képesek arra, hogy beilleszkedjenek, hogy elfogadják a nyugati világ normáit a szólásszabadságról. Barbárok. Lám, meg kell állítani a migrációt!
Pedig mi sem áll távolabb Rushdie szellemi örökségétől. Hiszen Rushdie maga is menekültként élte le az életét! Az ominózus könyv, a Sátáni Versek, ami a kiátkozását hozta magával, maga is elsősorban a migrációról szól. Arról a bevándorló-sorsról, arról a két világ közé rekedt, hibrid állapotról, amit Rushdie, az író, próbált feldolgozni. Rushdie elismerte, hogy az iszlamista terroristák beszivárgása komoly biztonsági fenyegetés az európai államoknak, de hangsúlyozta, hogy ez nem hatalmazza fel a befogadó országokat arra, hogy embertelenül bánjanak a menekültekkel. Ehelyett a Nyugatnak azokra az okokra kellene összpontosítania, amelyek a menekültválságáot elindították.
Valójában azok, akik Rushdie életére törtek, éppen annyira a monokultúra megszállottjai, mint azok, akik Európában és Észak-Amerikában a "fajkeveredés" veszélyeiről szónokolnak. Közös bennük, hogy mind hisznek a "tiszta", a "szennyezetlen" faj, vallás, kultúra stb. megőrzésében, ami mentes az "idegen", "ártalmas" behatásoktól. Közös bennük a félelem, ami, ahogy Rushdie írja: abszolút önkényúr. Mindent vagy semmit. Rettegnek attól, hogy feladják a kiváltságaikat és a babonáikat. Rettegnek attól, hogy az emberek találkozzanak más kultúrákkal, más világnézetekkel, és párbeszédet kezdjenek egymással, nyitottabbá és kevésbé manipulálhatóvá válva.
"A monokultúra vége a generációnk alapvető tapasztalata," mondta Rushdie, aki egész életében a kulturális pluralizmus és a párbeszéd embere volt. Ez az igazi öröksége - ez az igazi végzete, amit a fanatikusok nem tudtak, nem tudnak elpusztítani. Ha tetszenek az írásaim a Pendulumon, akkor kérlek, támogasd a munkámat itt!