Többször is hazudtak nekünk - és mi magunknak is - 1956-ról.
Egyszer akkor, amikor letagadták, hogy forradalom volt, és felépítették az ellenforradalom mítoszát. Másodszorra pedig akkor, amikor a rendszerváltás után felépítettünk a hős, bátor magyar nép mítoszát, ami 1956-ban megmutatta az egész világnak, hogy mennyire szereti a szabadságot.
Ez utóbbi sem teljesen fedi ugyanis a valóságot: a magyar nép nagy része 1956-ban is azt tette, mint máskor. Mint mindig. Lapított. Kivárt. Helyezkedett.A forradalmat pár ezer ember csinálta meg - és csinálta végig, vállalva a következményeket érte. Mert, ahogy Martin Luther King megfogalmazta, mindig a kreatív elkötelezett kisebbség teszi jobbá a világot. A többség pedig alkalmazkodik a változó szelekhez.
Garibaldi mondása: "milyen kevesen voltunk, és milyen sokan maradtunk" - igaz az 56-os forradalomra is. Hiszen valahogyan 1989 után lett az, hogy minden bokorban egy forradalmárt találtunk, aki hirtelen felfedezte, hogy ő micsoda nagy ellenálló volt az átkosban.
1956. október 23-át nem lehet értelmezni és megérteni anélkül, hogy ne tennénk oda mellé 1957. május elsejét. A napot, amikor, a történészek kifejezésével, a magyar társadalom teljesen kapitulált. Hogy ezen a napon százezres tömeg vonult fel ünnepelni azt a Kádár-rendszert, ami még javában folytatta a kivégzéseket, nem lehet egyszerűen megmagyarázni a félelemmel.
Sajnos az van, hogy a 20. századi magyar történelem egyik legemelkedettebb pillanatát, október 23-át, alig hat hónap választja el az egyik legcsúfosabb mélypontjától. Amit ma már próbálunk a jótékony feledés homályába burkolni.
Mint ahogy próbáljuk a jótékony feledés homályába burkolni azt is, hogy a magyar írástudók színe-java elárulta a forradalmat és aláírta azt a nyilatkozatot, amiben a magyar értelmiség követeli az ENSZ-től, hogy állítsa le a forradalommal kapcsolatos vizsgálatát. És a gaz nyugati imperialisták beavatkozásának nevezi a forradalmat.
Sokan kérdezik manapság: hogyan lehet egy egykor oly bátor nép, ami
56-ot csinálta, ennyire gyáva, mint most? Nos, ha október 23. mellé
odatesszük 1957. május elsejét, akkor összeáll a kép.
Lehet persze mindezt még ma is a terror számlájára írni: és tényleg, kellett ehhez az, hogy a bátrakat, a jogtudatos, kreatív kisebbség tagjait lecsukják, kivégezzék, elűzzék. Azokat, akik az ellenállást szervezték. De kellett hozzá a magyar társadalom jelentős részének gyáva opportunizmusa is. Erre épültek mindig is nálunk az elnyomó rendszerek: beletörődésre, cinikus és önző helyezkedésre. Ferenc Jóska, Horthy, Kádár, Orbán: mind ezt használják ki.
Mindig is ilyenek (is) voltunk. Csak nem szeretünk szembenézni vele. És pont ezért nem tudunk ma sem őszintén szembenézni, mit kezdeni 56 örökségével. Mert ma is egy olyan rendszer épül, ami cinkosan összekacsint a lakossággal, miközben elveszi a szabadságát, és ellehetetlenítni azt a kreatív kisebbséget, aki a változás kulcsa lehetne.
A mai rendszer annyira idegen október 23. szellemiségétől, amennyire csak lehet: elég meghallgatni az undorító propaganda-rádióját, megnézni a propaganda-tévéjét, megnézni az összes utcasarkon terjesztett hazug oroszbarát óriásplakátjait. Amin az ukrán nép szabadságharcát támogató szankciók ellen (!) kampányol!
Ez a rendszer ünnepli 56-ot?
Igen, ez. A nép pedig, az istenadta nép, ismét lapít. Tapsol. Morog. Helyezkedik. De véletlenül se állna ki magáért, főleg nem másokért.