Traumatizált csodaszarvas

Állítólag a jövőbe vezető utat mutatja a magyarságnak, de szerintem sokkal inkább egy múltba révedő természetellenes nemzeti póz kifejeződése.

Peter Levine pszichoterapeuta, akinek a Tigris felébresztése című könyve magyarul is megjelent, érdekes megfigyeléseket tett arról, hogy az állatvilágban miért nem jellemző ugyanaz a poszt-traumatikus stressz szindróma, mint amit az emberek körében megfigyelhetünk. Amikor a gazella a gepárd elől menekül, akkor az agya átkapcsol az ún. küzdj-vagy-menekülj üzemmódba. Ennek köszönhetően megsokszorozódik az ereje és kevésbé érzi a fáradtságot. Egyben egy csomó, ebben a helyzetben "felesleges" funkciója kikapcsol, és egyfajta hiperéber csőlátás jellemző rá. Viszont ha a menekülés balul sül el és a gepárd elkapja - akkor a gazella megint egy másik tudatállapotba kapcsol át. Teljesen lefagy, bénulttá, tetszhalottá válik. Ezzel védekezik a tudata a várható szenvedéssel szemben - mintegy tagadja a valóságot.

Ugyanezt figyelhetjük meg a traumatikus élményen átesett emberek esetében is. És amikor traumáról beszélünk, nem kizárólag a harctéri stresszt vagy a nemi erőszakot soroljuk ide. De olyan kora gyermekkori élményeket is, amikor a kisgyerek úgy érezte: nem látható, nem érzékelhető, nem kapja meg az éltető figyelmet és szeretetet a gondviselőjétől. Az életnek ezekben a korai éveiben az agyunk még jóval sérülékenyebb az ilyen élményekkel szemben: az agy fejletlen, nem alakultak még ki a magasabbrendű gondolkodáshoz, az érzelmek feldolgozásához szükséges területei. A gyermek az ilyen helyzetekre gyakran úgy reagál, mint a gazella: lefagy, eltávolodik, megbénul.

Ha a természetben egy gazella megmenekül egy halálközeli sokkos állapotból, akkor utána még jó ideig remeg, valósággal ráng a teste. Levine szerint ezzel vezeti le a stresszt: az életveszélyes helyzetekben beinduló evolúciós védekezőmechanizmusoknak ugyanis ára van. Óriási energiák, feszültségek keletkeznek a testben. Ezeket le kell vezetni. A gazellákra ezért nem jellemző a poszt-traumatikus stressz. Az emberek esetében viszont ezek az energiák gyakran megrekednek a testben, és nem vezetődnek le. Így aztán nem is maga az esemény az, ami a traumát okozza, hanem az energia, ami testben reked meg. És ami levezetést keresve, váratlan triggerektől aktiválva olyan helyzetekben is ki-bekapcsolja az evolúciósan bekódolt küzd-és-menekülj választ, amikor ez egyáltalán nem indokolt. És amikor ez egyértelműen káros az egyén közösségben való működése szempontjából. És ezek a működési zavarok megnyilvánulhatnak antiszociális, esetleg önpusztító viselkedésben. Mint amilyen a függőség.

De hogy jön mindez a 200 millió forintból épült arany Csodaszarvas szoborhoz, amit nemrég avattak fel a 32 milliárdból felújított Postapalota mellett - kérdezheti az olvasó. Nos, bizonyára mindenkinek megvan a maga véleménye a szobor művészeti értékéről és üzenetéről. A magyarság jövőjébe mutató felemelő műalkotás vagy giccses reprezentatív propagandaművészet.

Ami a szobrász szerint "repülés" - én azonban éppen a repülés könnyed légiességét nem vélem felfedezni ebben a torz, merev pózban. Nem látom benne a "magyarság lélekvezető állatának" méltóságát. Amit én látok benne: az életét fenyegetve érző állat vakrémületét. A kidülledt szemek, a tágra nyílt száj, a befeszült testtartás. Szinte vicsorog. Az állat testében órási energiák feszülnek be, akárcsak a Levine könyvében leírt gazelláéban.
Mintha ez a szobor egy kollektíven traumatizált nemzet jelképe lenne: örökre belefeszülve egy természetellenes, fájdalmas, rettegő pózba, amit nem képes lerázni. Tele elfojtott, levezetetlen energiákkal. Amelyek kreatív, építő kifejeződés hiányában hol kisebbrendűségtől fűtött összeesküvési paranoiákban, hol pöffeszkedésükben is nevetséges nagyhatalmi pózokban nyilvánulnak meg. Amelyeket Bibó István olyan találóan írt le a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról szóló esszéjében. És amelyeket nap mint nap megfigyelhetünk mi is a sajtóban. A külvilág triggerei, a mássággal, az újjal való találkozás egészen váratlanul is beindítják a küzdj-és-menekülj választ: ellenséget látnak ott, ahol csak a konvencióktól eltérő életmód, identitás jelenetkezik. Öntudatos nők, jogtudatos romák, melegek, bevándorlók, muzulmánok és fűszívók: egyaránt a nemzethalál vízióját kapcsolják be.

Peter Levinie a traumából való felépüléshez dolgozta ki a Somatic Experiencing (SE, avagy testi tapasztalás) nevű módszert, amit ma már Magyarországon is alkalmaznak. Ez egy ún. szomatikus pszichoterápiás módszer, ami arra összpontosít, hogy a trauma által hátrahagyott, megrekedt energiákat különféle testi gyakorlatok segítségével feldolgozza, feloldja. Megtanít otthon lenni, jelen lenni a testben. Bár a módszer biofizikai hátterével kapcsolatos magyarázó-elméletekkel kapcsolatban még viták zajlanak, annak eredményességét egyre több kutatás is alátámasztja. Ezt a szobrot elnézve önkéntelenül is eltűnödöm: talán kollektív, nemzeti szinten is szükség lenne a traumaoldásra. Szükség lenne arra, hogy ítélkezés és öncsalás nélkül megfigyeljük, elemezzük a magunk paranoid, arrogáns vagy éppen rettegő kollektív pózait, viselkedésmintáit. A tagadás helyett elfogadjuk, megéljük őket - de ne engedjük, hogy meghatározzanak bennünket. Ne azonosuljunk velük. Mert a múlt börtönéből van szabadulás.

Ha tetszenek az írásaim, kérlek, támogasd a Pendulum blogot - bármilyen kis összeg Tőled sokkal többet jelent nekem, mint a milliárdok, amit a propagandisták az államtól nyúlnak le!