Bár Ferenc pápa a megemlékezésében "nyájas léleknek" nevezte XVI. Benedeket, valójában a
nyájasság helyett sokkal inkább a kérlelhetetlen szigor jellemezte
mindazzal szemben, amit és akit az egyház tekintélyére veszélyesnek tartott.
XVI. Benedek (emeritus) pápa halála senkit sem ért váratlanul, hiszen 95 éves volt és hosszas betegség után hajtotta örök álomra a fejét. "Szakmai pályafutása" (ha fogalmazhatunk így egy volt pápa esetében) nem zárult le a lemondással, hiszen még ezután is többször megnyilvánult teológiai, politikai kérdésekben. Az örökségével kapcsolatban most, az életút lezárultával megkezdődtek a viták. És ez az örökség, annyi bizonyos, még sokáig vitatott és ellentmondásos marad.
Ratzinger számos nem csak az egyház, de az állam és a társadalom életét alapvetően meghatározó kérdésben olyan mereven konzervatív álláspontot foglalt el, amit még a párbeszédre való nyitottságát hangsúlyozó látványos, de felszínes gesztusai sem tudtak zárójelbe tenni.Nem meglepő, hogy Magyarországon mind a politikai, mind az egyházi establishment kiemelkedőnek tartja Ratzingernek nem csak a pápai, de a teológusi teljesítményét is. Eddig sem volt titok, hogy a hazai katolikus egyház vezetőihez sokkal közelebb állt a Ratzinger képviselte konzervatív, reformellenes irány, mint Ferenc pápa világ felé forduló, az egyház köldöknéző attitűdjével szemben kritikus szemlélete. Erdő Péter érsek szerint egyenesen "korunk legnagyobb katolikus teológusa távozott." Orbán Viktor pedig hangsúlyozta, hogy Ratzingernek "a hitről, a család szentségéről és a közös keresztény gyökereink védelméről" vallott nézetei "erősen befolyásolták" nézeteit.
És ezúttal nem állít valótlanságot: Orbán számára a Ratzinger által védelmezett, a szekularizáció rémképével küzdő, mind a belső, mind a külső reformokat elutasító egyház a tökéletes szövetséges. Ez az egyház a maga tekintélyelvű, hierarchikus, a belső ellenzéket elhallgattató, a külső kritikákra mimózaként bezáruló vezetési stílusával kézenfekvő alternatívája a kritikus, nyitott, újító civil társadalomnak. Ez utóbbi kiéheztetése, ellehetetlenítése mellett a NER nem véletlenül fektet sokmilliárdot minden évben az egyházi intézmények támogatásába. Az egyébként református magyar miniszterelnök bezárokózó, idegen- és kisebbségellenes, a nemi és szexuális mássággal kapcsolatban mereven elutasító politikája pedig ideológiai megalapozást és legitimációt nyerhetett Ratzinger teológiájából.
Ratzinger ugyanis ugyanott és ugyanabban találta meg a modern nyugati társadalmak (állítólagos) hanyatlásának ősokát, mint Orbán: 1968-ban. Szerinte itt indult el egy olyan vészes szekularizációs folyamat, ami nem csak az egyház, de az egész európai kultúra gyökértelenné válását és bukását vetítette elő. Ratzinger Orbánhoz hasonló világnézeti fordulatot hajtott végre, hiszen ő is a progresszív, liberális irányzatot erősítette még a 60-as években, és a II. Vatikáni Zsinat reformerei közé tartozott. 1968-ban azonban a tübingeni liberális teológia és a diákmozgalmak radikális követeléseitől megrettenve pálfordulatot hajtott végre, és az őskonzervatív irányzat egyik legvehemensebb képviselőjévé vált.
Ratzinger óriási fenyegetést látott azokban az egyháziakban, akik megkérdőjelezték az egyház dogmáit olyan kérdésekben, mint a születésszabályozás, az abortusz, a válás, a homoszexualitás és a pápai csalhatatlanság.Szerinte azok, akik ezekben a kérdésekben reformokat sürgettek, azok a "relativizmus diktatúráját" próbálták megvalósítani. Pedig mindezeknek a dogmáknak a teológiai megalapozottsága vitatható volt, és elutasításuk egyáltalán nem jelentette a keresztény vallást megalapozó értékek relativizálását. Ironikus, hogy éppen a "relativizimus diktatúrájától" rettegő Ratzinger volt az, aki olyan véleménydiktatúrát vezetett be az egyházon belül, amivel joggal érdemelte ki az Isten Rottweilere becenevet - de volt, aki egyenesen a Nagy Inkvizítornak hívta (Dosztojevszkij regényének alakja után, aki még a feltámadt Jézust is halálra ítélné, csak hogy ne zavarja meg az egyház uralmát a lelkek felett).
A Hit Kongregációjának (az inkvizíció utódszervezete) vezetőjeként kulcsszerepet játszott az egyházon belüli liberális ellenzék elhallgattatásában. Így például elmozdította hivatalából Hans Küngöt, korábbi barátját és mentorát, a híres tübingeni liberális teológust, akivel a 60-as években még együtt követelték az egyház reformját. Künggel később, már pápaként egy találkozót kezdeményezett, de az álláspontjaik ezután sem kerültek közelebb egymáshoz.
Latin-Amerikában valóságos hadjáratot indított a baloldali papok és szerzetesek, a társadalmi egyenlőtlenségeket rendszerszinten kritizáló ún. felszabadítás teológia képviselői ellen. 1992-ben például megfosztotta a papi hivataltól Leonardo Boffot, a felszabadítás teológia egyik fő képviselőjét.
A 80-as években Ratzingernek nagy szerepe volt abban, hogy akadályozza a HIV-járvány megelőzésére irányuló erőfeszítéseket azzal, hogy makacsul elítélte a kondomok használatát, mint "a gonoszság elősegítését". Hasonlóan elítélte azokat a sidney-i apácákat, akik a droghasználó emberek körében steril tűket terjesztettek a fertőzések megakadályozása érdekében.
1986-ban elítélte a rock zenét, mint ami egy olyan szabadságeszményt népszerűsít, ami kibékíthetetlen ellentmondásban van az egyház tanításával.Mereven ellenezte a női egyenjogúság előmozdítását az egyházon belül. Emlékezetes eset volt, amikor már pápaként elrendelte az amerikai katolikus nővérek szervezetének vizsgálat alá helyezését, amiért azok "radikális feminista" álláspontot foglaltak el bizonyos kérdésekben. Ezt Ferenc pápa oldotta fel 2015-ben.
A más vallásokhoz való viszonyára a katolicizmus felsőbbrendűségének hirdetése volt jellemző. 2000-ben a Hit Kongregációja kibocsátotta a Ratzinger által írt Dominus Iesus kezdetű dokumentumot, amely kinyilvánította, hogy az egyházon kívül nincs üdvösség, és az egyedüli igaz egyház a Római Katolikus Egyház. Ez a dokumentum általános felzúdulást váltott ki a protestáns egyházak körében. Egy 2006-os beszédében egy 14. századi bicánzi uralkodót kritikátlanul idézve az Iszlám prófétáját, Mohammedet azzal vádolta, hogy csak "gonoszságot és embertelenséget" hozott a világba. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezért kijelentésért később bocsánatot kért, és pápaként ellátogatott a Kék Mecsetbe, ahol muzulmán hívekkel együtt imádkozott, hogy elősegítse a vallásközi párbeszédet.
Ratzinger kirekesztő álláspontot képviselt a szexuális mássággal szemben - aminek előfordulása egyébként egyes felmérések szerint jóval magasabb a katolikus papság, mint az általános népesség körében. 1999-ben véglegesen eltiltotta a pasztorációs tevékenységtől Jeannine Gramick apácát és Robert Nugent papot, amiért nem voltak hajlandók elismerni "az egyház tanítását a homoszexuális cselekedetek eredendő gonoszságáról", és kiszolgálták a szentségeket az LMBTQ közösség tagjainak. Jellemző, hogy a tiltó határozatban elítélően ír arról, hogy "tisztelettel, együttérzéssel és érzékenységgel" bántak az LMBTQ közösség tagjaival. Az azonos neműek közötti házasságot a társadalmat fenyegető veszélynek nevezte.
Szintén főleg a nemiséggel és a homoszexualitással kapcsolatos liberális nézetei miatt eretneknek nyilvánította és kitiltatta a rendjéből Mathew Fox dominikánus szerzetest, aki megkérdőjelezte az eredendő bűn doktrínáját és a katolikus egyházat "diszfunkcionális családhoz" hasonlította. És valóban: II. János Pál pápasága, Ratzinger hathatós ideológiai támogatásával, egy olyan rosszul működő, tekintélyelvű családhoz hasonlított, ahol a látszat nyugalma érdekében a zsarnoki apa elfojt minden kritikát, minden szembenézést az abúzussal.Ez nyilvánult meg abban is, ahogyan az egyház proaktívan próbálta (és próbálja) szőnyeg alá söpörni a képviselői által évtizedekig folytatott intézményes szexuális és fizikai abúzust. Tény, hogy Ratzinger később, pápaként tett lépéseket az abúzus-esetek feltárásáért és a felelősök megbüntetéséért. Bocsánatot kért az áldozatoktól, és 400 papot taszított ki a papi rendből gyermekek abuzálása miatt. Azonban sok kritikus szerint mindez túl későn jött és túl kevés: nem mentette fel az alól, hogy évtizedekig közrejátszott az abúzus szisztematikus elhallgatásban.
2010-ben a New York Times oknyomozó újságírói kiderítették, hogy Ratzinger leállította a vizsgálatot egy wisconsin-i pap ellen, akit 200 (!) fiú molesztálásával vádoltak meg.Az egyház által megbízott vizsgálóbizottság 2020-ban hozta nyilvánosságra azt a jelentést, ami a müncheni érsekség fennhatósága alá tartozó intézményekben gyermekek sérelmére elkövetett abúzus-eseteket dolgozta fel. A közvéleményt megdöbbentette, hogy 1945 és 2019 között 497 áldozatot azonosítottak, többségük 14 éven aluli személy volt az elkövetés időpontjában. Ratzinger, aki 1977 és 1982 között volt München érseke, azt állította, hogy semmit sem tudott az ebben az időszakban elkövetett esetekről. A dokumentumok azonban mást mutatnak: bizonyíték van rá, hogy négy esetben tudott a papok által elkövetett szexuális abúzusról, de nem tett megfelelő lépéseket ezek ellen.
Egy szintén 2020-ban publikált 446 oldalas jelentés szerint mind Ratzinger, mind II. János Pál pápa tudott Theodore McCarrick amerikai kardinális által évtizedeken keresztül elkövetett szexuális abúzusról, és mégsem távolították el a hivatalából (erre csak 2019-ben került sor). Ratzinger inkvizíciós buzgalma a liberális és szekuláris kultúrával szemben és szőnyeg alá söprő magatartása az egyházi szexabúzus ügyekben ugyanannak az érmének a két oldala. A cél: az egyházba vetett hit, az egyház mint intézmény tekintélyének védelme. Ezért aztán nem véletlen, hogy miközben Ratzinger kérlelhetetlen szigorral leszámolt egyébként feddhetetlen erkölcsű teológusokkal, papokkal, apácákkal, ha az egyház dogmáit megkérdőjelezték, gyakran eltusolta a szexuális bűntényeket elkövető papok ügyeit. És ha megnézzük, hogyan viszonyul a magyarországi egyház a szexuális abúzus esetek feltárását szorgalmazókhoz, hogyan próbálja elhallgattatni az áldozatokat, akkor ebben felismerhetjük Ratzinger örökségét.
Korábbi barátja, Hans Küng teológus úgy nyilatkozott róla, hogy "Joseph Ratzingernek kétségkívül van hite, azonban teljesen szabadságellenes. Engedelmességet akar ... középkori elképzelése van a pápaságról."És valóban, ha Ratzinger öröksége valamivel jellemezhető, hát az leginkább egy omladozó épület homlokzatának komzetikázása, rogyadozó falainak feldúcolása, csak hogy minél tovább el lehessen kerülni a felismerést, hogy komoly szerkezeti átalakításra van szükség. Mert abban kétségtelenül igaza volt Ratzingernek, hogy az egyház komoly válságban van, csak éppen a diagnózisa teljességel hibás. Ő a szekularizmus kultúráját tette meg fő ellenségnek - pedig az valójában csak tünet.
Az emberek nem feltétlenül vágynak kevésbé spirituális útmutatásra a 21. században, mint korábban. Csak éppen ezt az útmutatást egyre kevésbé képesek megtalálni egy olyan egyházban, ami makacsul ragaszkodik olyan középkori dogmákhoz, amelyek teljesen életszerűtlenné és elfogadhatatlanná váltak korunk embere számára. Mint amilyen a szexuális másság kirekesztése és elítélése, a nők alárendeltsége, a pragmatikus születésszababályozás szemellenzős tilalma, vagy a más hitek üdvösségével szembeni elutasító álláspont.
Dogmákat, amelyeknek az evangéliumi megalapozottsága kétséges. Amelyekről tudjuk, hogy a fejlett országokban nem csak a hívők többsége, de még az egyháziak jelentős része sem ért velük egyet. És eközben elmaradnak olyan szervezeti reformok, amelyek az egész egyházat a II. Vatikáni Zsinat szellemiségében megreformálnák: átláthatóbbá, elszámoltathatóbbá - Isten demokratikusabb népévé tennék.
Sokak szerint mindez nem csak összeegyeztethetetlen a katolikus hittel, de egyenesen mindannak ellentétele, amit a katolicizmus jelképez, ami eredendően tekintélyelvű és hierarchikus. Egyre többen vannak azonban az egyházon belül is azok, akik sokkal inkább Hans Künggel és nem Joseph Ratzingerrel értenek egyet, és akik valóra váltanák a II. Vatikáni Zsinat ígéretét. Meggyőződésem, hogy amennyiben a katolikus egyháznak sikerül újjáépülnie és újjászületnie ebben az évszázadban, akkor az nem lehetséges a Ratzinger által kijelölt úton - ami az egyház teljes eljelentéktelenedése felé vezet.
Ha tetszenek az írásaim, kérlek, támogasd a Pendulum blogot - bármilyen
kis összeg Tőled sokkal többet jelent nekem, mint a milliárdok, amit a
propagandisták az államtól nyúlnak le!