Júniusban elfogadta a kormánytöbbség a Jobbik törvénymódosítóját arról, hogy kriminalizálni kell a Szent Korona megsértőit. Eszerint aki nagy nyilvánosság előtt ezt a jelképet sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, illetve azt más módon meggyalázza, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A Szent Korona tan híveinek ez a rendelkezés éppúgy nem adhat okot örömre, mint ahogy a liberálisok sem fogadták osztatlan örömmel a hírt, hogy a holokauszt tagadását a törvény bünteti. Egy újabb téma, amit most a büntetőjog medrébe terelünk és tabusítunk ahelyett, hogy kibeszélnénk és begyógyítanánk a vele kapcsolatos történelmi sebeket és félreértéseket. Vajon ki sérti meg jobban a Szent Koronát, az, aki mint műtárgyat becsmérli, vagy az, aki az általa jelképezett alkotmányos jogbiztonságot vonja kétségbe?
Ahhoz képest, hogy az Alaptörvény szerint a Szent Korona a nemzet egységét jelképezi, valójában kevés dolog van, ami jelenleg jobban megosztaná a nemzetet. Gyakran azok járulnak a leginkább hozzá ehhez a megosztottsághoz, akik a Szent Korona-tan időszerűségét hirdetik, mint például Zétényi Zsolt. Bár tanulmányában elismeri, hogy „sokoldalú alkalmazási és értelmezési lehetőségekkel" találkozunk a Szent Koronával kapcsolatban, ő maga meglehetősen egydimenziósan értelmezi a korona-tan üzenetét. Szerinte a korona-tan ellentétes a népszuverenitás eszméjével, a szabadságjogokon alapuló modern demokrácia helyett egyfajta konzervatív demokrácia következik belőle. „Éppen a Szent Korona-eszme feltétlen érvényesülést igénylő parancsára közös választási pártban kell nyílt színre lépniük a nemzeti pártoknak a, 'szociálliberális'-nak nevezett önkényuralmi, nemzetidegen erők eltávolításának és egy gyökeres gazdasági és szociálpolitikai fordulatnak az ígéretével," vonta le a végső következtetést még a választás előtt. Így vált tehát a nemzet egységének szimbólumából a másik oldalt megsemmisítő fegyver. Kevés dolog van, ami az ehhez hasonló kirekesztő aktuálpolitikai olvasatoknál jobban ártana a Szent Koronának mint a nemzeti egység szimbólumának.
Sajnálatos, hogy a „nemzetidegen erőknek" bélyegzett, valójában a nemzet elidegeníthetetlen részét képező liberális oldal nagy része osztja Zétényi korona-értelmezését, de természetesen teljesen ellentétes következtetéseket von le belőle. A korona-tanban egy önkényuralmi törekvést lát, pont ezért elutasít minden olyan megoldást, ami a koronát a muzeális tárgynál, történelmi emléknél többel, tehát politikai jelentőséggel próbálja felruházni. Radnóti Sándor „Az üvegalmárium" című, egyébként remek könyvében azért bírálja a Szent Korona alkotmányba foglalását, mivel azt a „feudális egyenlőtlenség szimbólumának" tartja a polgári jogegyenlőség eszméjével szemben. Paradox módon minél erősebben próbálja a jobboldali hatalom a Szent Korona tant kötelező dogmává tenni, annál jobban elidegeníti a nemzet jelentős részét magától a Szent Koronától. A lövészárkok tehát egyre mélyülnek. Míg egyes országokban a korona-eszme egyesíti a nemzetet, nálunk inkább a megosztottság szimbólumává vált. Pedig ennek nem kellene így lennie.
.jpeg)
A jobboldali félelmek egyik gyökere a széles körben elterjedt ún. micisapka-legenda, miszerint az SZDSZ lemicisapkázta a Szent Koronát. Eredete nem teljesen világos, valószínűleg Kis János egyik félreértelmezett kijelentésére vezethető vissza. Nincs bizonyíték arra, hogy akár egyetlen baloldali politikus valaha is lemicisapkázta vona a koronát. Ha az ember ráguglizik azokra a kifejezésekre, hogy „micisapka" és „korona", akkor nem igen találkozik a Szent Koronát sértő, becsmérlő véleményekkel, annál több olyan vádaskodással, ami szerint a liberálisok lemicisapkázzák a koronát. A jobboldalnak fel kell adnia a micisapka-hisztériát: attól, hogy valaki a Szent Koronát a múzeumban helyezné el, abban múzeumi tárgyat lát, még nem feltétlenül szentségteleníti meg azt. Radnóti Sándor rámutat a könyvében arra, hogy a koronaékszerek muzeális térben és nem a parlamentben való elhelyezése egyáltalán nem egyenlő azok deszakralizálásával: „a múzeum az a hely, ahol (elvileg) békén megfér az a látogató, aki szentnek tart egy tárgyat, azzal, aki nem." Így tehát a múzeumi elhelyezés hívei nem feltétlenül „hagyománytagadók" és „gyökértelenek", számos más ország helyezte el szakrális jelképeit múzeumokban (pl. Nagy-Britannia). Ha a jobboldaliak azt szeretnék, hogy a Szent Korona hagyománya valóban a nemzet egységét fejezze ki, akkor teret kell engedniük az eltérő értelmezéseknek is.
A baloldalnak éppúgy meg kell haladnia a Zétényi-féle egyoldalú értelmezést, mint a jobboldalnak. Fel kell ismerni, hogy a korona-tannak, a történelmi alkotmány eszméjének vannak nagyon is progresszív értelmezési lehetőségei. A Szent Korona nem feltétlenül a feudális jogegyenlőtlenség, a Werbőczy-féle úri Magyarország szimbóluma, és maga a korona-tan sem valami sziklaszilárd monolit, ami csak valamiféle horthysta restaurációnak szolgáltathat jogalapot. Fontos instrumentuma lehet a jogvédelemnek, hordozója a jogállamiság és az emberi jogok eszméjének azon polgártársaink felé, akik idegenkednek mindentől, ami internacionális és szekuláris. Rajta keresztül bemutatható, hogy a demokrácia nem „idegen találmány", hanem a magyar jogfejlődés szerves következménye, ami egyúttal az európai jogfejlődéssel is szerves egységet alkot.
Ott van mindjárt a korona mint műtárgy. Még ma is vérre menő vitákat folytatnak arról, hogy vajon szerkezetileg mennyire egységes ékszerről van szó, illetve egyes részei (a corona graeca és a corona latina) vajon mikorra datálhatók, illetve egyes elemeit vajon mikor és milyen célból illesztették a koronához. Találkozunk egészen hajmeresztő ezoterikus elméletekkel is, amelyek a Szent Koronát szinte Ádámig és Éváig vezetik vissza, és messzemenő következtetéseket vonnak le még az elferdült kereszt dőlésszögéből is (a művészettörténészek szerint akkor ferdült el, amikor a ládát rosszul csukták rá). Egyes történészek hatalmas időt és energiát öltek bele abba, hogy bebizonyítsák a Szent Korona egységességét és ősiségét – holott valójában semmit sem von le annak értékéből, ha bebizonyosodik, hogy egy rendkívül összetett tárgyról van szó, ami éppúgy tükrözi a III. Béla korabeli Bizánc művészeti és politikai törekvéseit, mint a középkori Itáliáét. A kereszt dőlésszögénél fontosabb és kézenfekvőbb üzenetet hordoz például az ingyenesen gyógyító orvosszentek, Szent Kozma és Szent Damián a koronán szereplő zománcképe, ami már előrevetíti, hogy az államnak biztosítania kell a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez fűzödő jog érvényesülését.
Az sem von le semmit az értékéből, ha kiderül, hogy a Parlamentben őrzött korona nem egyezik azzal, ami 1000 karácsonyán István királyunk fejét ékesítette. A Szent Korona éppen a maga komplexitásában tükrözi és jelképezi azt a hosszú utat, amit a magyar állam az államalapítástól napjainkig megtett, sokoldalúsága tükrözi magának az országnak a sokoldalúságát, hiszen nem légüres térben fejlődtünk, hanem Európa közepén, rengeteg „idegen" hatás kereszttüzében, azokból építkezve, azokhoz hozzátéve. A Szent Koronát alakító ötvösi leleményben nem holmi szégyenletes toldozás-foldozást kellene látni, hanem éppen a nemzet túlélési képességét egy folyamatosan változó, katasztrófáktól gyakran sújtott Európában. Ez a komplexitás rímel Szent István Intelmeinek tanítására a befogadó, toleráns országról. Azok a törekvések, amik a sajátos magyar közjogi fejlődést mint valamiféle különutat, az ország kultúráját mint valami homogén, honfoglaláskorból továbbörökölt zárványt kívánják bemutatni, éppen ennek a tanításnak mondanak ellent. Akárcsak azok a törekvések, amik a magyar nép kulturális vagy éppen genetikai „tisztaságának" helyreállítására kívánják építeni annak jövőjét.
Maga a Szent Korona-tan sem tisztán magyar találmány. 1931-ben tette közzé Eckhart Ferenc történész azt a tanulmányt, amely kétségbe vonta a Szent Korona tan egyediségét és kimutatta annak nemzetközi beágyazottságát. Ezzel megkérdőjelezte Timon Ákos és a jogtörténeti iskola hivatalos doktrínáját arról, hogy a Szent Korona a magyar közjogi gondolkodás példa nélküli megtestesülése Európában, és a korona kezdetektől elidegenedett a király személyétől. Eckhartot „a legszentebb nemzeti célok megsértésével" vádolták, és meg akarták fosztani egyetemi katedrájától, még az igazságügyminiszter is fellépett ellene, mondván, hogy „a tanszabadság az igazság és nem a tévtanok hirdetésére vonatkozik." Végül csak Klebersberg Kúnó kultuszminiszter bátor fellépésének köszönhető, hogy Eckhart egyetemi tanár maradhatatott. Pedig Eckhart nem tett mást, mint a nemzetközi jogtörténeti források tükrében újraértélmezte a Szent Korona tant, és ezzel az új értelmezésével korszerűbbé és gazdagabbá tette azt. Eckhartot aztán az ötvenes években is meghurcolták, mivel a marxista történetírás dogmáit sem volt hajlandó a magáévá tenni abban a korban, amikor a korona-tant már csak kiirtandó feudális csökevénynek látták. Meggyőződésem, hogy a történelmietlen bálványozás és az ezoterikus korona-kultusz éppúgy nehezíti a Szent Koronának a nemzet kollektív emlékezetében való tartós elhelyezését, mint a korona-tannak a „sötét reakcióval" való azonosítása és teljes elutasítása a baloldalon.
Eckhart Ferenc bemutatta, hogy a korona-eszme valójában párhuzamosan futott Európa eszmetörténeti fejlődésével – rajta keresztül valójában a népszuverenitás, a jogkiterjesztés eszméjének fejlődését, végső soron a jogállam kialakulását figyelhetjük meg az önkényuralommal szemben. A 13. századtól a Szent Korona már bizonyíthatóan elidegenedik a király személyétől (lásd IV. Béla oklevelét: "a hozzánk és a szent koronához hűtleneket ...nekünk és a szent koronának engedelmeskedni kényszeríti") – eszmei alapot szolgáltat azoknak, akik a zsarnoki önkénnyel szemben lépnek fel a jogbiztonság nevében. Az Aranybullában vagy Werbőczy Hármaskönyvében megfogalmazott szabadságjogok, bár ekkor még csak a köznemesség védelmét szolgálják, a mai polgári szabadságjogaink előképei, történelmünk gyakorlatilag ezen jogok fokozatos kiterjesztéséről szól. A Szent Korona nem az uralkodó vagy az államhatalom puszta megtestesülése, hanem a szabad emberek közösségének (communitas) jelképe - minden szabad ember a Szent Korona tagja. A 15. században a Szent Korona tagjai közé felveszik a szabad királyi városokat – a városi polgárságra is kiterjesztik tehát a jogbiztonságot. A korona-tan nem maradt érintetlenül a felvilágosodás eszméitől sem, az 1790-es években a nemesség egy része számára Rousseau „társadalmi szerződés" elmélete vígan megfér a Szent Korona tan mellett, sőt, a kettőt kombinálják, természetesen csak a nemesi társadalomra vonatkoztatva. 1848-ban aztán az áprilisi törvényekkel az addig jogfosztott jobbágyság – tehát az ország lakosságának túlnyomó többsége – is polgárjogot nyer, tehát a Szent Korona tagjává válik, akárcsak a nemzetiségiek és a zsidók. Bár egyes radikálisok, így Táncsics és Petőfi a köztársasági eszme nevében a korona múzeumba szállítását követelik, az ország közvéleményének jelentős része nem lát kibékíthetetlen ellentétet korona és a jogegyenlőség, demokrácia között. Még 1918-ban sincs ez másként, amikor Jászi Oszkár és Károlyi Mihály először alkotmányos monarchiát szeretne kialakítani, csak a közvélemény nyomásának engedve kiáltják ki a köztársaságot.
Ha a Szent Koronát a szerves jogfejlődés szimbólumaként fogjuk fel, akkor az igazából nem ellentétes a köztársasági hagyománnyal sem, és nem feltétlenül jelenti a monarchikus államforma igenlését. Éppen úgy, ahogy a 13. században a Szent Korona fokozatosan elidegenedett a király személyétől, majd a rendi, nemesi társadalomtól, éppen úgy elidegeníthető az államforma kérdésétől is. Belefér a demokratikus legitimizmus és a köztársaságpártiság is. Ezt az 1946. évi I. törvény (az ún. kisalkotmány) ki is mondta akkor, amikor így fogalmaz: „A köztársaság intézménye tehát nem áll ellentétben a helyesen felfogott szerves jogfejlődéssel, a nemzet képviseletére hivatott Nemzetgyűlés akaratának pedig megfelel". Sólyom Péter Identitásterápia című cikkében rámutat arra, hogy 1946-ban azon ritka történelmi pillanatok egyikét élhette át az ország, amikor lehetségesnek tűnt a történelmi alkotmány, a Szent Korona-tan és a demokratikus köztársasági hagyomány összehangolása:
„A törvény, szemben Károlyiék köztársaságával, a mértékadó politikai erők együttműködésén alapult, és még a Horthy-féle közjogi provizórium rendszerét is érdemben el tudta helyezni a demokratizálódás alakulástörténetében. A kisgazdák a nemzeti tudat és önbecsülés erősítésének szándékából fontosnak tartották az alkotmányos jelentőségét vesztett Szent Korona tiszteletének a megtartását, a szociáldemokraták pedig az őszirózsás forradalom kultuszát építették. De mindez jól megfért egymás mellett, mert nemcsak a demokrácia iránti elkötelezettség volt erős, hanem abban is konszenzus volt, hogy 'csak a szabad állam, az emberi szabadságot megvalósító állam tud maradandó értéket adni az emberiségnek', és ezt a szabadságot erős garanciákkal kell körülbástyázni."
A demokrácia barátainak tehát önmagában nem adhatna okot aggodalomra az, hogy a Szent Korona, mint „Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét" megerősítő jelkép, bekerült az alkotmányba – ha a demokrácia iránti elkötelezettség erős lenne, és az alkotmányozás ennek megfelelően zajlott volna le. Az új alkotmányt azonban a kormánypárti többség érdemi tárgyalás nélkül oktrojálta az országra, és az alaptörvény gyengítette a polgároknak az 1989-es rendszerváltással megszerzett alkotmányos jogait. Így például az azonos nemű párok, a munkavállalók és a nők mellett vesztesei az új alkotmánynak a társadalom peremére szorult polgártársaink is, hiszen a szociális jogok közül számos csupán államcélként szerepel, de beszélhetünk a bírói függetlenség, az Alkotmánybíróság, az ombudsmani rendszer csorbulásáról is. Ne legyenek kétségeink: a futószallagos alkotmányozás folyamata és az ennek eredményeként elfogadott változtatások teljesen ellentétesek a szerves jogtörténeti fejlődéssel, a történelmi alkotmánnyal és végső soron a Szent Koronával is – hiszen annak tagjait fosztották meg jogaiktól.
Mindketten a Szent Korona tagjai...
Amennyiben a Szent Korona az alkotmányos állami folytonosság szimbóluma, akkor nem azok gyalázzák meg leginkább, akik mint műtárgyat becsmérlik, hanem azok, akik az általa jelképezett alkotmányos jogok ellen intéznek támadást. Mindenki, aki a Szent Korona tagjainak jogait csorbítja, a Szent Korona tagjait emberi méltóságában sérti meg, az a Szent Koronát gyalázza. Így tehát - elméletben - koronagyalázás bűncselekmény ügyében kellene nyomozást indítani mindazok ellen, akik a melegeket, a hajléktalanokat vagy éppen a romákat sértő, kirekesztő tevékenységet folytatnak, hiszen a Szent Korona tagjait gyalázzák ezzel meg. A hajléktalan-rendeleteket gyártó önkormányzatok vezetői, a romaellenes paramilitáris alakulatokat vagy erőszakos melegverő tüntetéseket támogató politikai pártok valószínűleg megdöbbennének, ha áldozataik a Szent Koronára hivatkozva vágnának vissza: „hiszen mi is a Szent Korona tagjai vagyunk!" A mai Magyarország úri középosztályának persze éppen olyan nehéz és fájdalmas lesz elfogadni, hogy egy hajléktalanra vagy melegre a Szent Korona tagjaként gondoljon, mint ahogy a 19. századi nemeseknek azt, hogy a jobbágyokat is bevegye a polgárok közösségébe.
Ő is a Szent Korona tagja!
Ők is a Szent Korona tagjai!
Az Alkotmánybíróság legutóbbi döntése, amely a bírói függetlenséget a történelmi alkotmányra hivatkozva védte meg, reményteli példáját mutatja annak, hogyan üthet vissza bumerángként a kormányzat önkényuralmi törekvéseire a történelmi alkotmány Alaptörvénybe foglalása. Az AB helyesen mutatott rá, hogy az 1869-es bíróságokról szóló törvény óta a bírók elmozdíthatatlansága része a történelmi alkotmánynak, tehát a bírók nyugalmazásáról szóló törvény bizony alkotmányellenes. Azzal, hogy a miniszterelnök szembefordult az Alkotmánybíróság döntésével, valójában éppen azzal a történelmi alkotmánnyal fordult szembe, amelyet saját rendszerének legitimitását alátámasztó ideológiai váznak szánt. Ez a konfliktus jól példázza, hogy újra kell gondolnunk a történelmi jelképeinkhez és hagyományainkhoz való viszonyunkat, mind a jobb, mind a baloldalon. A kisajátító, kirekesztő és a mereven elutasító értelmezések helyett vissza kell térnünk ahhoz a szellemiséghez, ami 1946 után a szovjet beavatkozás miatt már nem tudott kibontakozni. A valódi határ nem azok között húzódik, akik hisznek a korona szakralitásában, és azok között, akik nem - hanem azok között, akik hisznek az ember méltóságában, és azok között, akik nem. Hogy ezt a méltóságot az ember istenképmás-mivoltából vezetik le, vagy valamiféle utilitarista érvelés mentén fogadják el, annak csupán elméleti jelentősége van. Elvégre Jézus sem azzal a feltétellel dícsérte meg a szamaritánus irgalmas tettét, hogy mi volt ennek a tettnek a világnézeti gyökere. A demokrácia kibírja a hívők és nem hívők közötti világnézeti különbségeket, ha vannak közös értékeink, amelyekre szilárdan építhetünk.