A szekértáborok nyomában

Napjaink egyik fő témája a közélet politikai törésvonalak menti szakadásának befoltozása, egyaránt beszélnek erről a jobb- és a baloldalon. De vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi a történelmi eredőpontja a magyar politikai közélet végletes és végzetes megosztottságának – vagy ahogy Litván Gyögy történész fogalmaz, a haza vagy haladás hamis, de reálisan jelenlévő dilemmájának? Jelen írásban erre próbálok választ adni abból a célból, hogy támpontokat adjak egymás jobb megértéséhez.

Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a reformkor hőskorszakában és a 48-as forradalom idején még a haza és haladás paradigma jegyében egyesült a nemzet. Közelebbről vizsgálva természetesen már ez az egység sem volt olyan szép. Nem csak Kossuth és Széchenyi, vagy a fontolva haladók és a liberálisok között voltak alapvető nézeteltérések, de a liberális reformerek körében is. A reformkorban a Szalay és Eötvös nevével fémjelzett centralista irányzat a megyei autonómiában a haladás kerékkötőjét látta, míg a megyei reformerek doktrinerséggel és hazafiatlansággal vádolták a centralistákat. Szabó Ervinnek a forradalomról írott könyve pedig rámutatott a felszín alatt izzó szociális feszültségekre és megosztottságra a forradalom és a szabadságharc idején. Valójában a nemzeti-függetlenségi és az európai-modernizációs törekvések közötti ellentmondásos viszony végigkísérte az egész újkori magyar történelmet, kezdve a kurucokkal és a labancokkal, folytatva a rendi reformerekkel és a jozefinistákkal (ez utóbbiak a kalapos király abszolutista reformjait támogatták a rendi autonómiára törekvő nemességgel szemben). 

Az a végletes szakadása az értelmiségnek, ami az egész huszadik századon végigvonult, és még a 21. század elejére is rányomja a bélyegét, jóval később keletkezett. A jobboldali mitológia elsősorban 1918-1919 szerepét emeli ki, amikor szerintük a javarészt zsidó entellektuellek vezetésével a baloldal terrortámadást intézett vallás, erkölcs és hazafiság elen – ennek eredményeként elvesztettük az ország kétharmadát, és az e támadás ellen szerveződő önvédelmi mozgalommal magyarázható a „keresztény-nemzeti” értelmiség antiszemitizmusa. A baloldali mitológiában a 20. század a progresszió harca a „magyar ugar” ellen, az első világháború és Trianon pedig az uralkodó osztály megújulásra képtelen konzervativizmusának eredményei, a forradalomra adott jobboldali reakció szükségszerű és elkerülhetetlen végkifejlete a holokauszt tömegmészárlása.

Bár kétségtelen, hogy mind 1918-19, mind 1944 választóvonalként szolgál a magyar értelmiség szakadástörténetében, annak eredőjét jóval hamarabb, még a századelőn kell keresnünk. Ha pontosítani szeretnénk, az 1905-06-os belpolitikai válságot jelölhetjük meg origóként. Mikor a bécsi kormány az 1905-ös választási eredményeket semmibe véve kinevezte Fejérváry Gézát egy darabont kormány (ma úgy neveznénk, „szakértői kormány”) élére, a magyar szellemi életben új törésvonalak jelentkeztek, a hagyományos dualizmus-kori pártstruktúra bomlani kezdett. Az arisztokrácia vezetésével a függetlenségi-nacionalista tábor az udvarral szemben foglalt állást, míg a polgári radikálisok és a szociáldemokraták Bécs mellé álltak, mivel a darabont kormánytól az általános és titkos választójog bevezetését, tehát az ország demokratizálását remélték. A nacionalisták a demokratizálást elsősorban a területi integritásra hivatkozva utasították el: meg akarták akadályozni a nemzetiségi tömegek komoly politikai tényezővé válását.  

"Ami addig ... kárhozatos, leküzdendő és - biztató ellenpéldák tanulsága szerint - leküzdhető tendenciának tűnt, az most, vagy hamarosan, ténnyé vált, 'haza vagy haladás' hamis, de annál reálisabban jelen lévő dilemmájává merevült," írja Litván György történész a Magyar gondolat - szabad gondolat c. tanulmányában. 

Ekkor került először végzetesen szembe egymással haza és haladás, nemzeti függetlenség és demokratikus szabadságjogok ügye. Ezt a törést jól szemléltette a századfordulón induló Társadalomtudományi Társaság 1905-ös szakadása, amelyből Gratz Gusztáv és Hegedüs Lóránt vezetésével kiváltak a jobboldali liberálisok, míg Jászi Oszkár és Szabó Ervin vezetésével bent maradtak a baloldali liberálisok. Nem sokkal később elindult a Nyugat, Ady Endre Dévénynél hadat üzent „Hunnia úri trágyadombjának”, zászlót bontottak a Nyolcak, akik avantgárd festményeikkel botránkoztatták meg Tisza István szépérzékét. A kocka el volt vetve. 

Amire a világháború kirobbant, a nagy szakadás már megtörtént - jóval a forradalmak és Trianon előtt. Először persze nem tűnt olyan mélynek és végzetesnek, mint amilyennek később bizonyult. Eleinte az apró feslés sem tűnik fel könnyen, ami később az egész nadrág vagy szoknya varrásának meglazulását majd legváratlanabb időben történő, drámai és kínos hasadását eredményezi. Vagy a repedés, ami előbb-utóbb megállíthatatlanul végigkúszik az autó szélvédőjén és tönkreteszi azt. Csak kevesen látták, hogy ez hová fog vezetni, és bár sokan szónokoltak a nemzeti egységről akkor is, a legtöbben nem a szakadások bevarrásában, a törések összeheggesztésében látták a megoldást, hanem azok elmélyítésében: a beteg góc kivágásában az egészséges nemzeti testből, jobb esetben annak békés elhalásában. Mivel az egységtörekvések többnyire kizárólag a másik oldal eliminálásában merültek ki, hát rendre kudarcot vallottak.

A szakadás anatómiáját legutóbb Balázs Eszter írta le kitűnően Az intellektualitás vezérei című, 2009-ben kiadott könyvében, amelyben a Nyugattal és a köré csoportosuló, illetve identitását vele szemben meghatározó új értelmiséggel foglalkozik. Ő az ekkor induló modern értelmiség három archetípusát különbözteti meg: individualistsa-antiesszencialista, nemzeti-esszencialista és pártértelmiségi. A fogalmi meghatározásokkal lehet vitatkozni, de tény, hogy három jellemző archetípusról van szó, amelyekből a harmadik, a kommunista pártértelmiségi a rendszerváltással gyakorlatilag kihalt - még ha a fantomját a jobboldalon hasznossága miatt sokan meg is próbálják életben tartani. 

Az ellenségképek ugyanis sokkal szívósabbak és túlélőképesebbek, mint maguk az ellenségek, mert politikailag hasznosak. A nyugatos polgári radikális és a nacionalista klerikális sajtó nagyjából ugyanazokat a vádakat zúdítja egymásra immár több mint száz éve: „sötét reakciósok” vs. „hazátlan bitangok”. Ráadásul az ellenségképeknek megvan az a csúnya tulajdonsága, hogy gyakran idomulnak hozzájuk azok, akikre projektálják őket. 1907-ben festette meg Berény Róbert, a Nyolcak egyike a cilinderes önarcképét – amelyen karikatúraszerűen torz, az antiszemiták fejében élő, gőgős, dekandens, bolygó zsidó vonásaival ruházta fel magát. Az ezen ellenségképpel való dacos azonosulással Berény a korabeli antiszemita élclapoknak dobott kesztyűt, amelyek viszont előszeretettel gúnyolták ki az avantgárd festőket.

Aki sokat grimaszol, az úgy marad – figyelmeztettek szüleink annak idején, amikor kínaira húztuk a szemünket a tükör előtt. A politikában sokszor működik ez a logika: akit kirekesztenek egy csoportból, az gyakran daccal és gőggel vállalja a kívülálló szerepét, mintegy önként feladja a csoportidentitást és azt azonosítja magával a kirekesztéssel. A polgári radikálisokat a századelőn Illyés Gyula szavaival élve „kitessékelték” a nemzetből, és erre sokan közülük a nemzeti gondolat mint reakciós csökevény teljes elvetésével válaszoltak. A szociáldemokrácia kezdetektől nem tudott mit kezdeni a hazafisággal, és azt kizárólag az osztályelnyomást leplező máznak tartotta.  

Jászi Oszkár is ráérzett erre a problémára a századelőn, amikor a „büszke nemzetköziség” pózát bírálta, amely minden vallási és nemzeti hagyományt lenéz, mint meghaladandó babonát: "a hazátlan bitangság vádjára az ekként megtiszteltek, kevés kivétellel, a hazátlan bitangság elkeseredett és fogcsikorgató poseával válaszolnak," írja 1905-ben. Mind a mai napig megfigyelhető az a reflex, hogy a baloldal önként odadobja a nemzeti vagy vallási identitást a jobboldalnak, ahelyett, hogy megvédené azt a kisajátítástól. Pedig a konzervativizmus, a nacionalizmus és az antiszemitizmus éppúgy "importcikkek" voltak a Kárpát-medencében, mint a liberalizmus vagy a szocializmus. "A nacionalista esztétika," írja Ignotus, "különben legalább oly kevéssé magyar és legalábbis annyira német és francia, mint ami művészi termést minálunk nemzetietlennek bélyegez meg."  

Ady Endre emblematikus figurája annak, hogyan is lehet benneragadni abban a kényelmetlenül harcias pózban, amibe a róla kialakított ellenségkép kényszerítette. Ady nélkül ma nem beszélhetnénk modern magyar kultúráról, küzdelmei termékenyítőleg hatottak - ugyanakkor Tiszával és más nacionalistákkal vívott harcai során gyakran maga is igaztalanul vagdalkozott és nem kis részben hozzájárult ahhoz, hogy a nagy szakadás tovább mélyüljön. Az ő és követői által kialakított "sötét reakciós" ellenségkép éppen úgy ragadóssá vált a jobboldalon, mint a "hazátlan bitang" a baloldalon. Ott van például Prohászka Ottokár, aki bár katolikus és nacionalista, de a világháború előtt kimondottan progresszív figurának számított (lásd korábbi írásunkat). Ady 1908-ban elég durván megtámadta – és a hasonló támadásoknak nagy szerepe volt abban, hogy Prohászka fokozatosan egyre inkább a szélsőjobboldalra tolódott. A forradalmat eleinte lelkesen üdvözlő főpapból a fehérterrorista brigádok zászlóinak megáldója lett, a Numerus Clausus szorgalmazója - mintegy azonosult a sötét klerikális reakciós rémképével, amilyennek látták és láttatták őt a baloldalon. Ez persze nem adhat neki erkölcsi feloldozást, és Adyt nem lehet felelőssé tenni azért, amivé a vele szembeszálló értelmiségiek váltak. Meggyőződésem azonban, hogy a kölcsönös ellenségképek gyártásának és az azokhoz való idomulásnak igen nagy szerepe volt abban, hogy a huszadik század a szélsőségek korává vált.

Nagyfokú tudatosság, önvizsgálat és figyelem szükséges ahhoz, hogy ne lényegítsenek át minket a rólunk alkotott sztereotípiák valami olyanná, amivé soha nem akartunk válni. Amikor Brecht a Vígszínházban most bemutatásra kerülő darabjában, a Jó embert keresünk-ben azt írja, hogy az igazságért való kiabálástól is bereked az ember, az igazságos felháborodás is eltorzítja a vonásainkat, az igazságért folytatott küzdelemben is elfelejthet az ember jónak lenni – akkor a 20. század egy nagyon fontos tanulságát fogalmazza meg.