2010 húsvétján a córdobai katedrális látogatói különös jelenetnek lehettek szemtanúi. Egy tucatnyi muszlim leterítette az imaszőnyegét a márványpadlóra, letérdepelt és imába kezdett. A több mint ezer oszlopból álló hatalmas csarnok hamarosan a Korán verseit visszhangozta. Megjelentek a biztonsági őrök, akik megpróbálták erőszakkal eltávolítani az imádkozó muzulmánokat a keresztény templomból, de ők ellenálltak. A verekedés eredményeként két őr könnyebben megsérült, a kiérkező rendőrök két férfit előállítottak. A botrány nagy sajtóvisszhangot váltott ki a Spanyolországban, jobboldali politikusok és egyházi vezetők a keresztény értékek elleni erőszakos támadásról és Európa muszlim inváziójáról beszéltek. Aki azonban ismeri Spanyolország történelmét, az tisztában van vele, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb.
A córdobai katedrális eredetileg mecsetnek épült a 8. században, amikor még az Omajjád dinasztia uralkodott Ibéria felett. A córdobai kalifák tették Európa egyik leglenyűgözőbb építeszeti remekművévé, amelyet az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított. A kalifátus fénykorában, 997-ben a kegyetlen Almanzor kifosztotta Santiago de Compostela katedrálisát, és keresztény foglyok hátán cipeltette el annak harangjait Córdobába, hogy ott a mecsetet ékesítő lámpákká alakítsák őket. Egészen Córdoba 1236-os keresztény meghódításáig ez a mecset volt a nyugati muzulmán világ egyik legfontosabb kulturális központja. A mecset legszentebb helyéről, a mihrábból maga a kalifa irányította az igazhitűek imáját. A város elfoglalása után III. Ferdinánd kasztíliai király keresztény katedrálissá alakította a mecsetet, és a lámpássá alakított harangokat muzulmán foglyok vállán cipeltette vissza Santiago de Compostelába, hogy történelmi elégtételt vegyen a keresztényeket ért sérelmen. A mecset belső terét azonban nem változtatta meg. Erre csupán a 16. század első felében került sor, amikor V. Károly – a városi tanács ellenkezése mellett – úgy döntött, hogy az egykori mecset központjában egy hatalmas kupolával fedett templomot építtet, megtörve a roppant oszlopcsarnok varázsát. A gyönyörű mihrábot azonban mind a mai napig eredeti állapotában, az eredeti arab feliratokkal és díszítéssel csodálhatják meg a látogatók.
Nem az osztrák muzulmán turisták voltak az elsők, akiket a Mihráb közelében elragadott a vallási hevület – motivációikat jobban megérthetjük, ha elolvassuk Ildefonso Falcones remek, 2011-ben magyarul is megjelent történelmi regényét (Fátima keze). A könyv muzulmán főhőse, Hernando, a 16. század végén látogatja meg a córdobai katedrálist. Ebben az időben a muzulmánokat erőszakkal keresztény hitre térítették (őket nevezték moriszkóknak), és az inkvizíció tűzzel-vassal irtotta a muszlim kulturális örökséget az egységesült Spanyolországban. Hernando egy autodaféra (az inkvizíció által meghirdetett nyilvános esemény, melynek során eretnekeket ítélnek el és büntetnek meg) érkezik a katedrálisba, ahol rögtön magával ragadja a muzulmán építészet csodája:
“A keresztények úgy építkeznek, hogy azzal is kifejezzék, minél közelebb akarnak kerülni Istenhez, biztos alapra karcsú formákat emelnek, és mindent a lehető legmagasabbra építenek. A córdobai mecset viszont a muzulmán építészet csodája. Amikor építették, Isten lenézett a hívőire és ihletet adott nekik. A dupla árkádsor oszlopain nyugvó felső boltívek kétszer olyan szélesek voltak, mint azok az árkádok, amelyek tartották őket, vagyis éppen az ellenkezője történt, mint a keresztény templomok esetében: a mecsetben a súlypont, az alap a karcsú oszlopok felett helyezkedett el, ellentmondva a gravitáció törvényének. Isten hatalma és ereje a magasban volt, az imádkozó hívek gyenge, esendő teste felett … Mindegy, kik járnak ide imádkozni, ebben az épületben mindenütt jelen van a muzulmán hit.”
Hernando fogadalmat tesz, hogy még az ő életében a moriszkók visszanyerik a jogot arra, hogy újra nyíltan imádkozhassanak Istenhez a nagymecsetben. Élete célja, hogy a keresztény és a muzulmán vallás közötti ellenségeskedést megszüntesse. Rá szeretné ébreszteni kortársait, hogy a muzulmánok és a keresztények ugyanazt az Istent, Ábrahám istenét imádják, ezért testvérekként kell elfogadniuk egymást. A történelem azonban kiábrándítja álmaiból, néhány évvel később III. Fülöp elrendeli, hogy a moriszkókat űzzék ki birodalmából. Több százezer embert üldöznek el otthonából, sokukra még akkor is halál vár, ha túlélik az utat és elérik a marokkói partokat, hiszen ott meg keresztényként gyilkolják le őket. A moriszkók exodusa, a hispániai muszlim világ (Al-andalúz) örökségének eltörlése mind a mai napig fájó seb a muzulmán kollektív emlékezetben. Ehhez keresztény oldalon legfeljebb a balkáni népek fájdalma fogható, amelyet a több száz éves ottomán elnyomás és Bizánc örökségének elpusztítása jelentette.
Hernando reményét azonban még ma is nagyon sokan osztják mind a keresztény, mind a muzulmán oldalról: vajon a világ népességének 40 százalékát kitevő két világvallás hívei nem tudnának békében élni? A kölcsönös sérelmek és traumák feldolgozása természetesen elengedhetetlen lenne ehhez. A II. vatikáni zsinat jelentős lépést tett ebbe az irányba, akárcsak II. János Pál pápa, aki a két vallás közötti békés párbeszéd és együttélés szükségességét hangoztatta. Sokak szerint Hispánia nem csak a konfliktusokra, de a világvallások közötti békés együttélésre (convivencia) is számos jó gyakorlattal szolgál. A középkori Európában sehol nem éltek olyan harmóniában együtt a zsidók, a keresztények és a muzulmánok, mint éppen itt, Córdobában. A muszlim kalifák idején a keresztények és zsidók szabadon gyakorolhatták a vallásukat, bár ezért cserébe különadót kellett fizetniük az államnak. A keresztények és zsidók fontos hivatalokhoz juthattak, sőt, még hadvezérré is válhattak, mint például Hasdai Ibn Shaprut, III. Abd ar-Rahman kalifa zsidó diplomatája. A félsziget a középkori együttélés évszázadaiban egy sor olyan filozófust, teológust, orvost és művészt adott világnak, akik nélkül a világ ma nem lenne ugyanaz - Arisztotelész például nem jutott volna el a keresztény Nyugatra a córdobai zsidó Maimonidész (lásd a szobrát lejjebb) vagy a córdobai muzulmán Averroes nélkül.
Az “andalúziai paradicsom” vallási toleranciája a valóságban soha nem volt olyan szép, mint amilyenné a későbbi türelmetlen évszázadok emlékezetében vált. Sok történész megkérdőjelezi, hogy egyáltalán létezett-e, hiszen a keresztények és a zsidók elleni üldözések, pogromok a muszlim uralom idején sem hiányoztak. Amikor a 11. században a kalifátus kis muzulmán államokra (taifa) esett szét, a keresztény hódítókkal szemben behívott Almoravidák, majd méginkább a 12. században az Almohádok vallási fanatikusok voltak, akik tömeges áttérésre kényszerítették az alattvalóikat. Az Almohádok elől a zsidók a keresztény Toledóba menekültak, ahol a keresztény uralkodók sokkal nagyobb türelmet biztosítottak számukra. A vallási türelem, a békés együttélés tehát a középkorban is csupán rövid történelmi epizódokra és folyamatosan változó régiókra volt jellemző. Nem kötődött egyetlen valláshoz vagy uralkodóhoz - mindkét oldalon találunk példát erőszakos fundamentalizmusra és bölcs türelemre is. Az Almohád dzsihádisták ellentétpárja a Santiago rend lovagjai voltak, akiknek a jelmondata – rubet ensis sanguina arabum (arabok vérétől vöröslik a kardom) – sokat elmond világszemléletükről. A reconquista (Spanyolország keresztény visszahódítása) lezárultával és a modern, egységes spanyol állam kialakulásával azonban a türelem szigeteit végleg elmosta a történelem: 1492-ben kiűzték az összes zsidót, majd 1610 körül a moriszkókat.
A bevándorlókból ma több mint 2 milliósra duzzadt spanyol muzulmán közösség mind a mai napig nem mondott le Hernando álmáról, arról, hogy a córdobai mecsetben imádkozzon. Levélben kérték a Vatikánt, hogy legalább néhány alkalommal tegyék ezt lehetővé a muszlim híveknek. A spanyol egyházi vezetők azonban erről hallani sem akarnak – sőt, Demetrio Fernandez püspök szerint már az is botrány, hogy egyes utcai jelzések mecsetként említik a katedrálist, és ezeket el kellene távolítani. Az ellenzők szerint ennyi erővel a keresztények is kérhetnék, hogy a damaszkuszi nagymecsetben lehessen misézni, hiszen az korábban Szent Jánosnak szentelt keresztény bazilika volt. Sőt, ha már itt tartunk, maga a córdobai mecset is egy korábbi keresztény templom helyére épült. Egy másik ellenérv szerint a közös imahelyek szükségszerűen konfliktushoz vezetnek, ezért jobb elkülöníteni a hívőket.
Természetesen lehetne egy harmadik út is, az, amit Isztambul vezetése választott, amikor múzeummá alakította a Hagia Sophia székesegyház/mecsetet, ezzel elejét véve a konfliktusoknak. Ennek a megoldásnak azonban nem lenne jelentősége a vallásközi párbeszéd kibontakozása szempontjából – számomra sokkal izgalmasabbnak és előremutatóbbnak tűnik az a megoldás, hogy Izsák és Izmael leszármazottai ugyanazon falak között imádják Ábrahám istenét. Vajon ezek az évezredes, több soron átalakított falak, ezek a roppant súlyt tartó oszlopok és légies árkádok, ez a pompás barokk kupola nem tudnák elviselni mindkét világvallás híveit, amelyek felváltva, egymással versengve létrehozták és gazdagították őket? Az én válaszom határozott igen – és ez az igen nem arra vonatkozik, hogy valamiféle szinkretista egyveleggé kellene változtatni a kereszténységet és az Iszlámot. A két vallási hagyomány időben és térben elkülönítve, de ugyanazon falak közötti megélése bizonyára nem gyengítené egyiket sem, ugyanakkor nagyban hozzájárulhatna ahhoz a társadalmi békéhez, amiről II. János Pál is többször beszélt: “Ha ezen vallások között nincs barátság és béke, akkor vajon miként juthatunk el a társadalom harmóniájához?” A katolikus egyház részéről egy nagyon komoly gesztus lenne a katedrális egy részének átengedése a muszlim hívők imádkozásának céljából. Egy ilyen egyoldalú gesztus olyan üzenetet hordozna, ami sokkal nagyobb csapás lenne az Európa iszlamizálásáról álmodozó szélsőséges muzulmán fanatikusokra és terroristákra, mint bármi más.
A vallások és kultúrák közötti béke a mai korban, amikor az egyre szűkülő természeti erőforrások közös ellenőrzése lehet a kulcs az emberiség túléléséhez, különösen nagy jelentőségű. A középkori Hispánia jó példát szolgáltat arra, hogy az interkulturális kapcsolatok milyen inspiráló és termékeny hatással járnak a szűkös erőforrások felhasználásához. A 10. században nem volt a több százezres lakosú Córdobához fogható gazdasági, tudományos és kulturális centrum egész Európában, a muszlimok, a zsidók és a keresztények együttélése során számos olyan technikai és kulturális innováció született, amelyek máig is hatnak. A példákat lehetne sorolni a zene, a filozófia, a matematika, a csillagászat területéről – maga Kolumbusz sem fedezhette volna fel Amerikát az Al-andalúzban kifejlesztett asztronómiai navigációs eszközök nélkül. A száraz éghajlatú hispániai tájakon a túlélés egyik kulcsa a víz volt: az arab hódítók által meghonosított öntözési technikák segítettek abban, hogy a mezőgazdaság képes legyen eltartani a hatalmas városi népességet. Andalúziában járva mind a mai napig megtalálhatjuk a középkori vízgazdálkodás és a teraszos földművelés nyomait, amelyek segítségével az ember megőrizte a természet kincseit, a vízet és a termőtalajt. A víz elosztására és szabályozására a középkorban helyi parasztokból álló tanácsokat hoztak létre, ahol a keresztény és muzulmán farmerek együttműködtek, a kölcsönös egymásrautaltság jegyében. Amikor a moriszkókat kiűzték a 17. században, Andalúzia gazdasága hosszú évszázadokra hanyatlásnak indult. Ma Andalúzia újra a fenntartható mezőgazdaság, a biogazdálkodás egyik európai éllovasa. Lehetne újra a vallásközi párbeszéd központja is, amennyiben megfogadná Manszur Escudero muszlim vezető a pápának címzett üzenetét:
"Arra invitáljuk, hogy mutasson egy új példát és küldje a remény üzenetét a világnak. Ne féljen! Együtt megmutathatjuk az intoleráns, anitszemita és iszlamofób embereknek, akárcsak azoknak, akik szerint kizárólag az Iszlámnak van joga létezni a világon, hogy az ima a legerősebb fegyver, ami létezik."