2012. február 26-án éjjel George Zimmerman, aki polgárőr önkéntesként dolgozott a floridai Sanfordban, egy szerinte gyanúsan viselkedő tinédzserre lett figyelmes a lakóhelye közelében. Felhívta a rendőrséget és autójával követni kezdte a fiatalt, akit a rendőrségi diszpécser kérdésére fekete bőrű, kapucnis pulóvert viselő gyanús alakként írt le, aki „biztos valami rosszban sántikál és be van drogozva”. A fiú megpróbált elfutni előle, de Zimmerman – a rendőrségi diszpécser kérése ellenére - üldözőbe vette, majd dulakodás alakult ki közöttük, eközben Zimmerman automata fegyverével lelőtte a srácot. Hogy egészen pontosan mi történt abban a két-három percben, senki sem tudja megmondani – a járókelők a sötétben nem látták tisztán a dulakodás részleteit, kamerafelvétel nincs, a rendőrök már csak a lövés után érkeztek a helyszínre. Zimmerman testén több véző seb volt, ezeket bevallása szerint akkor szerezte, amikor a fekete fiú számon kérte, hogy miért követi, majd megtámadta és ütni kezdte – ezután használta a fegyverét a fegyvertelen Trayvon Martinnal szemben. A bíróság nemrég felmentette Zimmermant, mivel elfogadta a védelem azon érvét, hogy önvédelemből cselekedett.
Az ügy az országos médiafigyelem középpontjába került – egyfajta katalizátorává vált annak a társadalmi vitának, ami már évtizedek óta zajlik az USA-ban rasszizmusról, bűnözésről, drogokról és fegyverhasználatról. Az egyik póluson ott vannak azok, akik Zimmermanban egy a közösségéért aggódó mintapolgárt láttatnak, aki a romló közbiztonsággal próbálta felvenni a harcot és jogos önvédelemből használta a fegyverét. Gyakran hangoztatják, hogy a meggyilkolt fiút, Trayvon Martint korábban is gyanúsították kábítószer-fogyasztással és betöréssel, az iskola rossz magaviselete miatt felfüggesztette, a boncolás drogfogyasztásra utaló jeleket talált nála. A környéken számos betörés és lopás történt a közelmúltban. Nem értik, hogyan is lehetne elítélni Zimmermant, aki polgárőr önkéntesként egy gyanúsan viselkedő, kapucnis pulcsis fiatal után eredt éjszaka. A floridai „stand-your-ground-law” szerint a polgárok jogosultak a fegyverüket önvédelmi célból használni akkor, ha komoly fizikai veszélynek vannak kitéve, és nem kötelesek elmenekülni.
A másik póluson ott vannak azok, akik Trayvon Martinban a rasszista profilalkotás újabb áldozatát látják. Szerintük Martinnak, aki nem követett el semmilyen bűncselekményt, az egyetlen bűne az volt, hogy úgy nézett ki, mint egy átlagos városi afro-amerikai tinédzser. Rámutatnak arra, hogy a rendőrség előszeretettel állít meg és igazoltat fekete fiatalokat, akiknek így jóval nagyobb esélye van arra, hogy börtönbe kerüljenek, mint a középosztálybeli fehér fiataloknak. Ezért van például az, hogy a statisztikák szerint a feketék nem fogyasztanak nagyobb arányban drogot, mint amennyi a lakosságon belüli arányuk – mégis, a kábítószer-bűncselekmények miatt elítéltek nagy része fekete. A közbiztonságot szerintük nem javítja, ha a rendőrök/polgárőrök rasszista sztereotípiák alapján állapítják meg, ki a gyanús, és ki nem, ehelyett például szorgalmazzák a fegyverhasználat jelentős korlátozását. Ami Trayvon drogfogyasztását illeti, Carl Hart neurobiológus rámutatott, hogy a boncolás csupán a THC (a marihuána hatóanyaga) bomlástermékeit mutatta ki a vérében, de olyan alacsony arányban, hogy a fiú valószínűleg 24 óránál régebben szívhatott füvet, tehát nem volt bódult állapotban. A fűszívás egyébként sem hozható összefüggésbe az aggresszív viselkedéssel.
Mint a legtöbbször, a két oldal most is teljesen elbeszél egymás mellett, érvelésük soha nem találkozó koncentrikus köröket ír le két meghatározó áldozat-toposz körül.
Az egyik toposz a romló közbiztonsággal szembenéző tisztességes polgár toposza, amelyet rengeteg hollywood-i film és médiahír táplál. Ez természetszerűleg a többségi és vagyonos fehér társadalomhoz tartozó emberek számára bír nagyobb meggyőző erővel, akik életformájukat, tulajdonukat és biztonságukat féltik a marginalizált fekete fiataloktól – akiket hajlamosak sommásan megítélni, saját résztapasztalataikat vagy médiából szerzett benyomásaikat univerzális törvénnyé formálva. Az ő narratívájukban a bűnözés által fenyegetett kisemberek aggodalma, félelme és veszteségei dominálnak, akik a szerintük rosszul értelmezett politikai korrektség miatt nem képesek megvédeni magukat és válnak áldozattá.
A másik toposz az elnyomott, megbélyegzett afro-amerikai kisebbség toposza. A polgárjogi mozgalom kezdete óta az afro-amerikai közösségek egyik fő identitásképző elemének éppen a diszkrimináció elleni harc számít. A hátrányos megkülönböztetés nem mítosz, az amerikai társadalom nem poszt-rasszista társadalom: rengeteg színterén rendszerszerű diszkriminációval találkozhatunk, a feketék az élet minden területén rosszabb esélyekkel indulnak. Érthető, hogy sokan kizárólag a hátrányos megkülönböztetés ezen frusztráló tapasztalatának perspektívájából ítélik meg az eseményeket.
Ugyanezt az ellentmondást figyelhetjük meg nálunk a cigányság és a bűnözés kapcsolatáról folytatott viták során: a rendőri visszaéléseket, a rasszista profilalkotást gyakran próbálják (helytelenül) igazolni a közbiztonság rossz helyzetével és a cigánysággal kapcsolatos „rossz tapasztalattal” – amit azért írok idézőjelben, mert ez a tapasztalat maga is társadalmilag konstruált tapasztalat, nem mentes tehát az előítéletektől. A rossz közbiztonság tapasztalata azonban lehet valós, még akkor is, ha ebből helytelen, előítéletes következtetéseket vonnak le. Magyarországon és Amerikában egyaránt gyakran kérik számon a jogvédőkön, hogy nem mutatnak elég empátiát és megértést a többségi társadalomhoz tartozó, bűncselekmény áldozatává váló kisemberek sérelmei iránt.
Kathleen Parker, a Washington Post kommentátora például Olivia Bertalanra hivatkozik, akit Zimmerman szomszédjaként előzőleg két fekete fiatal rabolt ki, miközben a gyermekével a bezárt hálószobában bujkált rettegve. A fekete fiatalok által elkövetett, a hatóságok által nem hatékonyan felderített bűncselekményekkel kapcsolatos ismétlődő tapasztalatok Parker szerint nem feltétlenül rasszizmusra utalnak – szerinte tehát ha nem is igazolható Zimmerman tette, a gyanakvása igen.
Eugene Robinson ezzel szemben a fekete fiatalok áldozattá válását állítja a "Miért feláldozhatóak a fekete fiúk?" című publicisztikája középpontjába a Washington Post-ban: „társadalmunk a fiatal fekete férfiakat veszélyesnek, változásra képtelennek, feláldozhatónak és bizonyíték nélkül is bűnösnek tekinti”, írja. Az afro-amerikai közösség felzúdulása az ítélet nyomán teljesen érthető: senki nem szeretné, ha legközelebb az ő fegyvertelen fiát lőné le egy túlbuzgó polgárőr csak azért, mert éjjel az utcán mászkált. Obama elnök a sajtóban kijelentette, hogy Trayvon Martin akár az ő fia is lehetett volna, vagy akár ő maga 35 évvel ezelőtt.
Egy modern jogállamban Parker álláspontja tarthatatlan: a rasszista profilalkotást nem igazolhatja semmi, nem válhat célponttá és áldozattá valaki pusztán a bőrszíne miatt. A két álláspont mindenesetre közelebb kerülhetne egymáshoz, ha a felek nagyobb megértést és empátiát mutatnának a saját áldozat-toposzukon kívül. Bár egyetlen sérelem sem igazolhat egy másik jogtalan sérelmet, de minden sérelem áldozata igényt tarthat az együttérzésünkre, nemre, szexuális preferenciára, bőrszínre és etnikumra való tekintet nélkül. Az érzelmi perspektíva-váltás mindig hasznos, a megértés nem jelent feltétlenül jóváhagyást, az együttérzés nem jelent feltétlenül azonosulást. Sokkal hatékonyabban meg tudunk győzni valakit az álláspontunkról, ha megértést tanúsítunk érzelmei, motivációi iránt.
A Zimmerman-ügy rámutat arra, hogy a valóság a legtöbbször jóval komplexebb az áldozat-toposzokba gyömöszölhető sablontörténeteknél. A rasszizmus a legtöbbször nem jellemhibára, vagy szélsőséges világnézeti meggyőződésre vezethető vissza, pusztán hibás következtetések levonása résztapasztalatokból, amelyek generációkon át öröklődnek. A valóság rossz értelmezése nem egyenlő az erkölcsi érzék hiányával. Bár a rasszista, kirekesztő logika minden esetben helytelen és elítélendő, de nem feltétlenül a gyűlölet mozgatja. A rasszistának a legtöbbször nincs rasszista identitása, ezért is veszi tudomásul felháborodva, ha rasszistának címkézik, igazságtalan megbélyegzésként élve meg ezt. A militáns, doktríner antirasszizmus helyett sokkal többet használ a kisebbségek láthatóvá tétele, érdekérvényesítő képességének javítása.
Kollektív felelősség és bűnösség nem létezik: egy csoporthoz való tartozás még akkor sem igazolhatja a csoport tagja elleni támadást, ha egyébként a csoport tagjai statisztikailag gyakrabban tesznek valami olyat, amit a támadó elítél. Rendkívül aggályos, ha önjelölt igazságosztók önbíráskodásba kezdenek egy közösség tagjaival szemben. Még akkor is, ha ők úgy ítélik meg, hogy a hatóságok nem végzik megfelelően a munkájukat. A hatóságok részéről sem igazolható a rasszista profilalkotás, még akkor sem, ha van mögötte statisztikai összefüggés - mert ez veszélyesen megbontja a polgári jogegyenlőség elvét.